Megéltem a török románcot: „Egyáltalán nem olyanok, ahogy a legtöbb ember elképzeli őket” II. rész

Ki ne hallott volna már olyan történetet, ahol a főhősnő sírva temeti arcát a kendőjébe, mert a török lovagja csúnyán átejtette. Más vallás, más világ – „felejtsd el, fiam!” És vannak azok, akik hercegnőként ülnek a török legény tenyerén, mert az bizony ott hordozza őket – „az élet szép és jó, keleti hercegem!”

Bármilyen is legyen a békacsókolós történet – átváltozós, nem átváltozós –, egy biztos, aki kapcsolatba kerül velük, nem tudja többé kitépni magából. Belső, intim titkok ezek, néha fájnak, néha simogatnak, de elmesélőik mindenképpen tiszteletet érdemelnek, amiért megengedik, hogy bepillantsunk életükbe.

A főhősnők története évekkel ezelőtt kezdődik, akkor még megválaszolatlan kérdések sokasága nehezítette a törékeny párkapcsolatok kibontakozását. Vajon mi történt velük azóta? Lányok, nők, akik nem csak az életükről mesélnek, de azt is megosztják velünk, hogy mit szűrtek le az egészből – ennyi idő után.

“Ez még csak a kezdet”

KAMILLÁÉKNAK már azért is meg kellett küzdeniük, hogy egyáltalán találkozni tudjanak egymással, megélték az oly jól ismert vízumkérési procedúra összes nehézségét – feleslegesen. Hogyan tekint vissza ezekre az időkre, és hol tartanak most – erről mesélt nekem a beszélgetésünk során.

„Mi három évvel ezelőtt ismerkedtünk meg egy internetes oldalon. Nem randioldalról, hanem egy olyan közösségről van szó, ahol a világ minden tájáról lehet barátokat és levelezőtársakat találni. Erre az oldalra véletlenül akadtam rá akkoriban, gondoltam, egy próbát megér. Nem vitás, itt is vannak emberek, akik abban a reményben regisztrálnak, hogy találjanak maguknak valakit, vagy éppen képeket kérjenek lányoktól, természetesen hiányosan felöltözve. Azonban nem mindenki erre utazik.

Sok üzenetet kaptam én is, főként török fiúktól.

„Nagyon rámenősek tudnak lenni, már rögtön az első üzenetükben, ismeretlenül, a csillagokat lehoznák az égről. Udvarolnak, fényezik magukat, időnként túlságosan is nyomulnak.”

Volt köztük egy olyan, aki egy az egyben megmondta, hogy a török férfiak milyen jóképűek, önmagát is beleértve. Itt már végképp betelt a pohár, ezért őt is lekoptattam. A baj csak akkor kezdődik, ha nem akarják megérteni, és folytatják az üzenetek küldözgetését és az udvarlást. Erre a legegyszerűbb megoldást persze a kérdéses személyeknek a letiltása jelenti, csak ez oldja meg a helyzetet. Egy ideig. De mindig jönnek az újabbnál újabb üzenetek és ajánlatok. A lekoptatás pedig kezdődhet elölről. Mindaddig, amíg nem jön valaki, aki teljesen különbözik az előzőektől…

És akkor jelentkezett Alper

Egy Alper nevű török fiútól kaptam egy üzenetet, amelyben csak ennyi állt: „Mit csinálsz?”. Mivel akkoriban még főiskolára jártam és éppen a következő napra tanultam, csak ennyit írtam: „Tanulok”. A válasza pedig:

„Akkor nem zavarok, figyelned kell.”

Erre felkaptam a fejem, hiszen egy töröktől nem ezt vártam. Írtam is neki, hogy nyugodtan beszélgethetünk, nem zavar. Így hát elkezdtünk levelezgetni, majd pár nap múlva fel szeretett volna venni Skype-on. Nálam alapelv, hogy nem veszek fel senkit, ha személyesen nem ismerem, illetve nem a barátom. Meg is mondtam neki, hogy nem adom meg a Skype-címem. Ő pedig csak kérlelt tovább. Tette ezt addig, míg végül abban maradtunk, ha kitalálja, mi a felhasználónevem, akkor felvehet. Nem volt nehéz feladat, mivel megegyezett az oldalon szereplő felhasználónévvel. Visszagondolva, ha tényleg nem akartam volna, akkor elküldöm őt is a francba. Valamiért mégsem így cselekedtem… Ő volt az egyetlen török fiú, akivel folytattam a beszélgetést és ismerkedést.

Szerettünk volna már találkozni

Körülbelül fél évvel később már megérett bennünk a gondolat, hogy személyesen is találkozni akarunk. Egyke vagyok, ezért a családom mindig is nagyon féltett, így megegyeztünk, hogy ő fog jönni először. Egy évvel az után, hogy megismerkedtünk, meghívólevelet küldtünk neki, abban bízva, hogy könnyebben megkapja a vízumot. Azonban az akkori főnöke nem volt hajlandó megadni neki a szükséges papírokat, így a meghívólevél kárba veszett. Majd pár hónappal később ismét megpróbáltuk. Ekkor megkapta a szükséges papírokat, elment a nagykövetségre, leadott minden dokumentumot, amire szükség volt, végigcsinálta az interjút, és engem is felhívtak, hogy leellenőrizzék. Az utazás időpontja előtt egy nappal hívták, hogy mehet a vízumért. Ám mikor odaért, a kezébe nyomtak egy papírt, magyarul, amin az állt, hogy a beutazás feltételeit nem teljesítette. Semmi magyarázatot nem kapott. Megint nem tudott jönni, már kezdett elszállni minden reményünk. Kérdeztem tőle, hogy most akkor vége? Azt mondta, hogy nem, nincs vége, csak ő nem tud jönni. Én pedig hiába kérleltem a családomat, hogy hadd menjek ki. Nem engedtek. 

Persze ez így furcsának tűnhet, hogy 21 évesen nem kaptam annyi szabadságot, hogy magam dönthessek arról, mit szeretnék csinálni. De mit tehettem? Nem volt saját keresetem, és nem akartam megbántani a családomat. Még egy éven keresztül kérleltem őket, szinte minden egyes nap. A válasz mindig ugyanaz volt: nem. Olyanokat vágtak a fejemhez, hogy nem vagyok normális, hogy megbízom egy törökben, fogalmam sincs, hogy milyen veszélyes ez egy lánynak, mégis miket képzelek én. Nagyon rosszul esett a szájukból hallani. Én pedig hiába mondtam nekik, hogy ha ennyire féltenek, akkor jöjjenek velem, ebbe sem mentek bele. Patthelyzet. Alper nem tudott idejönni, én nem tudtam odamenni.

Jöttek a veszekedések

Mindez addig fajult, hogy már elkezdtünk veszekedni, ő teljesen kilátástalannak találta a helyzetet. Többször is fel akarta adni, nem akart tovább küzdeni. Arra gondoltam, hogy ezt érdemlem? Ezt érdemlem annyi minden után, amit érte tettem? Én hülye, könyörögtem neki, hogy ne csinálja, gondolkozzon, mielőtt hatalmas hibát követ el, nagyon meg fogja bánni. Persze egy idő után meg is bánta, bocsánatért esedezett, megígérte, hogy többet ilyen nem fog előfordulni. Mit tehettem volna, megbocsátottam. Később is sokszor eljutottunk idáig.

„Nyugodtan mondhatja bárki, hogy hülye voltam, ott kellett volna hagynom, nem kellett volna vele tovább foglalkoznom. Sokszor éreztem úgy, hogy nem kellene folytatni, nem ezt érdemlem.”

Viszont éreztem, tudtam, hogy ha ezt most így feladom, illetve feladjuk, akkor életünk végéig bánni fogjuk, hiszen nem tudhatjuk, hogy mi fog történni. Ezt neki is megmondtam.

Sok nehézség után kiutaztam

A következő egy év még így telt el. Az egyik családtagom megígérte, hogy kijön velem. Hitegetett hónapokon keresztül, végül semmi sem történt. Hatalmas csalódás volt számomra, hiszen bíztam benne, megint nem sikerült találkoznunk.

Később olyan munkát kaptam, ahol lehetőségem lett volna egy csoporttal kiutazni Törökországba, de ez sem úgy sikerült, ahogy terveztem, mert félreértések sora nehezített mindent. Még a főnököm is olyanokat mondott, hogy jól meggondoltam-e én ezt, honnan tudom, hogy nincs családja, mit fogok csinálni, ha beszögelnek a pajtába. Utólag gondolkodtam, talán azt kellett volna válaszolnom, hogy dehogy szögelnek, ott is van már modern technika, zárni is tudják az ajtót! Végül a családom beadta a derekát, így 2 és fél év után, 2015 tavaszán kiutazunk Törökországba, és sikerült találkoznunk.

Egy hetet tölthettünk együtt. Mindketten nagyon boldogok voltunk, nem tudtunk leszállni arról a bizonyos rózsaszín felhőről. Nagyon gyorsan eltelt a hét, majd elérkezett a hazaindulás ideje. Azt hiszem, mindenki elhiszi nekem, hogy nem akartam hazamenni. Egyáltalán nem akartam. Alper pedig vigasztalt, hogy semmi baj nincsen, ez nem a vég, ez még csak a kezdet, vissza fogok jönni.

Ismét mehettem

Így is lett. Szeptemberben vissza tudtam menni 10 napra. Sokaknak a 10 nap semmi, de nekünk a mindent jelentette: hosszú hónapok után ismét együtt tudtunk tölteni egy kis időt. Most pedig újra itthon vagyok, várom a napot, amikor vissza tudok menni hozzá.

„Bevallom, nagyon nehéz ez így, várakozni hónapokon keresztül, és nem tudni, hogy mennyit kell még várni.”

Viszont az újbóli találkozás pillanata mindent elfeledtet. Amikor ott vagyok, a tenyerén hordoz, nagyon figyelmes, biztonságban érzem magam, nyugodt és boldog vagyok. Bemutatott a barátainak és a családjának is. Érzem, tudom, látszik, hogy fontos vagyok neki és törődik velem. Legközelebb pedig már úgy megyek, hogy ott is maradok. Tehát még egyáltalán nincs vége a történetnek. Hogyan is lehetne, hiszen Alpert idézve: „ez még csak a kezdet”.

Nem minden fenékig tejfel

Persze akadnak problémák a nyelv, a szokások, a hagyományok és a vallás miatt. Nem is kevés. Szerencsére nagyon megértő és türelmes velem ebből a szempontból, próbálja elmagyarázni a dolgokat, próbál tanítani. Viszont nekem is türelmesnek kell lennem, hiszen egyáltalán nem könnyű igazodni az ottani szokásokhoz. Eléggé hirtelen haragú, sokszor csak kapkodom a fejem, hogy már megint mit tettem, mit mondtam, miért mérges. A harag azonban gyorsan elszáll, könnyen ki lehet engesztelni. Nem kell ettől tartani, hiszen ha szeret, akkor mindent megtesz annak érdekében, hogy ezt meg is mutassa. A tenyerén hordoz, lehozza a csillagokat is az égről, figyelmes, minden erejével azon van, hogy egyfolytában csak mosolyogjak. Számomra megéri türelmesnek lenni, hiszen tudom, hogy megtaláltam azt a személyt, akivel mindent meg szeretnék osztani.

Hogy megérte-e? Természetesen megérte, mi mást is mondhatnék, számomra jól végződött minden.

„Nagy hiba úgy belevágni egy ilyen kapcsolatba, hogy ez egy valóra vált tündérmese. Először én is azt hittem, végül rá kellett döbbennem, hogy egyáltalán nem az.”

A valóság sokkal kegyetlenebb. A hosszú, várakozással teli hónapok őrjítőek: nagyon tud fájni. Ám amikor újra találkozhatok vele, hihetetlen boldog vagyok, elfeledteti a várakozással töltött hónapokat, és úgy folytatjuk, mintha mi sem történt volna. Mint mindennek, ennek is van árnyoldala.

Egy próbát mindenképpen megér

Hogy újra végigcsinálnám-e? Őszintén szólva, fogalmam sincs. Egyszer már keresztülmentem rajta, megtapasztaltam a nehézségeket, a szomorúságot, de egyúttal a felhőtlen örömöt, boldogságot és biztonságot is. Most pedig közösen tervezzük a jövőnket. Kell ennél több és boldogabb folytatása annak a két és fél évnek, amit szenvedéssel töltöttünk?

„Mert nyugodtan higgye el mindenki, hogy szenvedés. Szenvedés az egész.”

Mindaddig, amíg nem sikerül találkozni. Persze nem minden esetben végződik úgy a dolog, hogy happy end a vége. Megeshet, hogy végül nem akarjátok folytatni, mivel rájöttök, hogy hoppá, mégsem olyan a másik, mint amilyennek képzeltétek. Ez benne van a pakliban. Azonban annak is ugyanannyi az esélye, hogy egy életre szóló boldogságot találtok magatoknak. Túl közhelyes? Könnyen meglehet, de velem megtörtént, akkor miért ne történhetne meg mással is? Na, ugye! Természetesen a nagy találkozás után sem sokkal könnyebb. Sőt, egy pár együtt töltött nap után az elválás borzasztó, szívet tépő érzés.

Én azt mondom, hogy egy próbát mindenképpen megér. Szerintem csak akkor szabad belevágni, ha komolyan gondolja az ember, ha csak kalandot szeretne valaki, akkor meg se próbálja, nem éri meg. Abban az esetben csak fájdalom lenne a vége. Ha komolyan gondolod, akkor hajrá, mindent bele, próbáld meg. Viszont csak akkor, ha van elég kitartás, akaraterő és türelem. Rengeteg türelem. Ezek nélkül nem megy. Hiszen gyötrő tud lenni. Nagyon nehéz. Rengeteg probléma jöhet. Harcolni kell magunkkal, szembe kell szállnunk a környezetünkkel. Még a barátok is megvetően nézhetnek az emberre, mondván, török? Te jó ég, muszlim? Hát normális vagy te? Mit tudsz te arról a vallásról? Nem félsz? Ezek azok a kérdések, amikből nekem már jó ideje elegem lett. Igen, török. Igen, muszlim. Na és? Nem ez határozza meg egy ember személyiségét. Mindenhol vannak jó és rossz emberek. Nem kell általánosítani. Véleményem szerint a törökök nagyon barátságosak és kedvesek. Azért, mert valaki muszlim, nem jelenti azt, hogy rossz ember. Azért, mert valaki keresztény, nem jelenti ezt, hogy jó ember. Sajnos sok félreértés van a muszlimokkal kapcsolatban. De ez egy másik téma.

Mindenképpen megéri. Függetlenül attól, hogy a végén együtt maradtok vagy sem. Persze nem árt az óvatosság, és jó, ha féltek egy kicsit. Mások tanácsát és aggodalmát megéri meghallgatni. Mégis ha valaki a szíve mélyén úgy érzi, hogy helyesen cselekszik, akkor ne engedje senkinek és semminek, hogy megállítsa. Én sokáig engedtem, és a mai napig bánom azt a 2 és fél évet. Még mindig fáj belegondolni, hogy mennyit kellett várnunk és miket éltünk át. Bevallom, most, a történet írása közben is eleredtek a könnyeim. Egy azonban biztos, megérte. Nagyon is megérte.”

Kamilláék története még közel sem ért véget, és sok-sok olyan kérdés vár rájuk, amelyekkel előbb vagy utóbb szembesülniük kell. Bennetek milyen kérdések forronganak éppen? Írjátok meg a tusarok@turkinfo.hu e-mail címre!

K. Tengeri Dalma – Türkinfo