Magyarország mint kultúrprobléma

can-togay-343859lCan Togayjal, a Collegium Hungaricum Berlin igazgatójával Váradi Júlia készített interjút

Nemrég nyitotta meg kapuit vadonatúj épületében a stratégiailag legfontosabb magyar kulturális intézetként számon tartott CH, a Collegium Hungaricum Berlin. Az intézményt – amely a számára otthont adó épület lebombázásáig Berlin kellős közepén volt – 1924-ben gróf Klebelsberg Kunó, vallás- és közoktatásügyi miniszter hozta létre Gragger Róbert nyelvész és irodalomtudós javaslatára, azzal a céllal, hogy Magyarországot mint „kultúrproblémát” tárja Európa elé. Mit jelentett ez akkor, ma milyen célkitűzésekkel kezdi munkáját az új berlini kulturális intézet, és mit tud hozzáadni a magyarokról alkotott képhez az új igazgató, a filmrendezői, forgatókönyv-írói, írói és színészi múlttal rendelkező többnemzetiségű magyar értelmiségi, Can Togay?

– Januárban vette át a berlini Collegium Hungaricum vezetését. Mit kell tudnunk erről az új épületbe költözött régi intézményről, ami miatt úgy gondolta, épp ön a megfelelő személy a vezetésére?
– Jóllehet, gyakran forgolódom éjszakánként az ágyamban, annyi a ház körül elintézendő, megoldandó feladat, valamiképpen mégis sorsszerűnek érzem, hogy épp engem választottak igazgatónak, sőt, abban is bízom, hogy – legalábbis ebben a pillanatban – ez a háznak jót is fog tenni. A Collegium Hungaricumnak sokféle dolgot kell integrálnia. A hazai művészet, tudomány, gondolkodás, életmód egyfajta szintézisét kell felmutatnia, ugyanakkor a berlini, az európai és a nemzetközi impulzusokra is nyitottnak kell lennie. Mindezek együttese különböztetheti meg a helyi, specializált tudományos intézetektől vagy a kimondottan kultúrával foglalkozó intézményektől. Eddigi életem során a felsorolt területek közül majd’ mindegyikkel foglalkoztam, némelyikkel igen intenzíven, és most – úgy érzem -, a felhalmozott tapasztalatokat megfelelő módon mozgósítva, újat, talán fontosat is kicsiholhatok belőlük.

– Miféle tapasztalatok ezek, és honnan származnak? Mi az, ami mostanra leszűrhető kissé hányatott gyerek- és fiatalkorából, amely Törökországhoz, Magyarországhoz, az NDK-hoz és Franciaországhoz is kapcsolódik?

– Eleve meghatározó, hogy török szülőktől születtem Magyarországon. Szüleim az isztambuli polgári középosztály gyermekeiként jutottak el európai egyetemekre. Franciaországban kerültek kapcsolatba az ott, a negyvenes-ötvenes évek fordulóján fénykorát élő baloldali mozgalommal. Egy szemeszterközi törökországi tartózkodás idején azonban részt vettek egy tüntetésen, és eljárás indult ellenük. A szabadságvesztés elől menekülve hagyták el Törökországot, sejtvén, hogy többé nem térhetnek vissza.

– Miért épp Magyarországot választották?
– Ez a hidegháború kellős közepén történt, amikor a keleti tömb országai épp azon dolgoztak, azzal próbálkoztak, hogy saját rendszerüket széles körben propagálják. Ezért toboroztak a vasfüggönyön túlról olyan baloldali kötődésű fiatalokat, akik a saját nyelvükön, a saját honfitársaik számára rádión keresztül közvetíteni tudják propagandájukat. Véletlen volt, hogy szüleim épp Magyarországra kerültek. Összekötőjükkel, aki egyébként az igen neves költő, Nazim Hikmet volt, abban állapodtak meg, ha a konspirációs levélben, ami majd Lausanne-ban éri őket utol, a libamáj szó szerepel, ennek értelmében Magyarországra kell menniük. Volt egyébként más opció is, Lengyelország, Románia, Bulgária.

– Az ötvenes évek elején hozták létre az akkori Magyar Rádió idegen nyelvű adásait. Jól tudom, hogy ők, mint lánglelkű kommunista fiatalok, az alapítók közé tartoztak?

– Mindketten úgy gondolták, hogy ez nagyon jó döntés, feladatuknak tartották, hogy Törökországba pozitív üzeneteket küldjenek a magyar szocializmusról. Az más kérdés, hogyan tudták az ideálképet összeegyeztetni a mindennapi valósággal, hiszen ha valaki 1952-ben felszállt a lausanne-i pályaudvaron egy Magyarország felé tartó vonatra, amikor megérkezett a Keleti pályaudvarra, nem azt találta, amit huszonéves idealista lelkülettel várt volna. De mivel az ideológiának és a benne való hitnek épp az a lényege, hogy a látható valóságot, a tapasztalatot is képes saját maga által kreált érvekkel felülírni, ezért az emigráció évei folyamatos önigazolással és – bizonyára – sok szenvedéssel teltek.

– Gyerekként mikor szembesült ezzel a helyzettel? Ráadásul nyilván nem volt könnyű eldöntenie magában, török vagy magyar gyerek, „megvágta” vagy épp „gyógyítja”-e a gólya véres lábát?

– Nem mondom, hogy nem frusztrált, amikor az óvodában közölték velem, hogy „a gilice gólya elleni késelés” tevékeny részese voltam. Ezzel a „vérváddal” szemben nem volt könnyű védekeznem. A szüleim is töröknek mondtak, ezért kezdetben egyértelműnek tűnt az identitásom. Ugyanakkor, mivel hároméves koromig egyáltalán nem beszéltem, a szüleim, akik akkor még csak nagyon gyengén tudtak magyarul, orvosi javaslatra felhagytak azzal, hogy törökül szóljanak hozzám, elkezdtek velem tört magyarsággal beszélni. Az eredmény látványos volt, mert azonnal megszólaltam magyarul. Amikor pedig később vissza akartak térni a törökre, én és a húgom is csak ímmel-ámmal voltunk erre hajlandók, hiszen mi magyarul beszélve töltöttük napjaink nagy részét.

– Csakhogy elég hamar újra hazát kellett változtatnia, a szülei néhány év elteltével Kelet-Németországba kerültek. Ez hogyan hatott magára?

– Ekkor jött az igazi nagy bukfenc, ugyanis attól a pillanattól kezdve, hogy átléptük az NDK határát, konspirációs okokból le kellett mondanunk a török identitásról. Az illegális török kommunista párt központja az NDK-ban volt, oda hívták a szüleimet, továbbra is Törökországba sugárzott rádióadások készítéséhez. Így történt, hogy nyolcéves koromban törökként hagytam el nevelőhazámat, és magyarként érkeztem meg az NDK-ba. Hivatalos magyar nevet is kaptam, így lettem Imre János. Azt a hat-hét évet, amit ott töltöttem, ezzel az új identitással éltem végig, és ebben igencsak magamra voltam hagyatva. Magamnak kellett kitalálnom és kidolgoznom, mit is jelent az, hogy magyar, és ezt az identitást kellett a kezdetben igen kirekesztő keletnémet gyerekekkel szemben megvédenem. A gyerekekre és az ottani körülményekre is jellemző módon, amíg ki nem harcoltam magamnak a helyemet, támadták bennem az idegent, ráadásul az akkoriban hagyományos német klisék alapján, amelyek szerint a magyar az koszos cigány, balkáni, egyébként pedig szolganép.

– Mennyi ideig tartott, mire ezt is föl tudta dolgozni?

– Elég hosszú és nehéz kiskamasz évek voltak, de mire lejárt az ottani időnk, addigra szép lassan németté értem. Az ember hajlamos egy idő után megszeretni azt a helyet, ha túléli, ahol a legtöbb pofont kapja. És én túléltem. Sőt, idővel a közösség „megbecsült tagja” is lettem, még jól is tanultam, országos szavalóversenyeket nyertem, ifjúsági színházban játszottam, szóval igazi, eredményes kis „endékás” lett belőlem. Így aztán, visszatérve Budapestre, azzal kellett megküzdenem, hogy újra megtaláljam azt a vonzerőt, amit Magyarország jelentett számomra, a Lipcsében átélt keserves honvágy idején.

– Ez a hetvenes évek legelejére esett, amikor – gondolom – tizennégy-tizenöt évesen már érzékelt valamit abból a légkörből, ami a 68 utáni Magyarországot jellemezte. Erre hogyan emlékszik?

– Hatvannyolc, a csehszlovákiai bevonulás a szüleim számára óriási csalódást jelentett, ekkor omlott össze bennük végleg annak az illúziója, hogy egy közösségi alapokra épített társadalmi rend kísérlete megvalósulhat. A reményt egyébként még akkor sem adták fel teljesen, hiszen, ha valaki egy egész életet különböző idegen országokban tölt el egy általa képviselt ideológia érdekében, annak nagyon nehéz belátnia, hogy a realitás más. Ami engem illet, el akartam távolodni ettől az egésztől, és anyám kétségbeesését látva látványosan megvontam a vállamat, és belecsöppentem az akkori budapesti ellenkultúrába, méghozzá annak egyik benjáminjaként, hisz nagyon fiatal voltam.

– Halász Péterék avantgárd színházát érti ezen?

– Hatvankilenc őszétől, a társulat alapításától kezdve intenzíven részt vettem a Kassák Stúdió, majd később, kisebb-nagyobb megszakításokkal a Lakás Színház munkájában, s így, bár csak lassan eszmélve, de sok mindennél jelen voltam, és sok mindenben részt vettem, amit ellenkultúrának neveznek.

– Elsősorban színész volt Halász Péterék színházában. Színésznek készült?

– Még németországi befogadtatásom egyik kulcsa volt, hogy felfedezték bennem a színészi hajlamot. Elkezdtem ezzel komolyan foglalkozni. Aztán úgy döntöttem, hogy ez lesz az én pályám. Évekkel később azonban, amikor felvettek a magyar Színház- és Filmművészeti Főiskolára, színész szakra, a Halász Péteréknél és másutt az ellenkultúrában megtapasztalt szabadság, illetve szuverenitás érzése azonnal összeütközésbe került bennem azzal a légkörrel, amivel a főiskolán a felvételik során szembesültem. Ezt úgy akartam feloldani, hogy nem színész, inkább rendező leszek, mégpedig filmrendező, az tudniillik sokkal függetlenebb dolognak tűnt. Közben azonban a főiskola mellett a bölcsészkarra is felvettek, el is végeztem német-angol szakon, s bele is szerettem a német nyelvészetbe. A heideggeri filozófia által felvetett nyelvészeti kérdésekről írtam a szakdolgozatomat. Ez elkerült a Sorbonne-ra, ahol az akkor ott tanító, neves és rémisztő műveltségű elzászi Jean-Marie Zemb professzor úgy döntött, hogy felvesz posztgraduális képzésre. És mivel török útlevelem volt, 1978-ban kijuthattam Párizsba. Csakhogy épp akkoriban fedezték fel maguknak a török vendégmunkások Franciaországot, ezért szigorodtak a munkavállalási feltételek. Így nekem nem maradt sok választásom: vagy vállalom a tanulás mellett a feketemunkák sorát, és kvázi illegalitásba vonulok, hiszen magyar honfitársaimmal ellentétben – törökként – nem lehettem politikai menekült, vagy otthagyom az egészet, és visszamegyek Magyarországra. És mivel ekkor végre meghirdették a budapesti főiskolán a rendezői szakot, kevesebb mint három év után visszatértem Magyarországra. Felvételiztem, és felvettek a színművészeti filmrendezői szakára, Fábry Zoltán osztályába. Ettől kezdve viszonylag egyenes úton haladt a pályám.
– Azért a neve nem elsősorban filmrendezőként híresült el, sokkal inkább forgatókönyvíróként és színészként. Maga minek tekinti inkább magát: írónak, rendezőnek, költőnek vagy színésznek?

– Amennyiben az embert a hivatása határozza meg, mindig az voltam, amit épp csináltam, csinálhattam, vagy ami épp a legjobban érdekelt. Hol a nyelvtudomány, hol a versírás, hol a filmrendezés vagy a forgatókönyvírás, hol a színészet, vagy akár a Pauer Gyulával közös projekt, a Cipők a Duna-parton. Most pedig a Collegium Hungaricum Berlinben. Mindez együtt határoz meg engem.

– Azt értem, hogy integrálni kell a legkülönfélébb területeket ebben az intézményben, de tudomásom szerint nagyjából ezen az elven működik a többi magyar intézet is a világban. A berlini Collegium Hungaricum miben más?

– Ahhoz, hogy érthető legyen e ház különleges státusa, tudni kell, hogy a története közvetlenül az I. világháború utáni időkbe vezet vissza. A külföldi magyar intézeteknek ez az őse Gragger Róbertnek és Klebelsberg Kunónak köszönheti a létét. Az I. világháború veszteseként Magyarországnak azt is el kellett szenvednie, hogy – Németországot kivéve – a magyar nyelvvel és kultúrával való foglalkozás mint diszciplína kiszorult a nyugat-európai intézményekből. Ezért az új magyar kultúrpolitikai doktrína kármentésként kidolgozott egy stratégiát arra, hogyan lehetne mégis jelen a magyar kultúra Európában. Így történt, hogy Gragger Róbert, akinek jó kapcsolata volt az akkori kultuszminiszterrel, Klebelsberg Kunóval, felfejleszthette a magyar tanszéket az akkori Berlini Egyetemen, és minden segítséget megkapott egy önálló magyar nyelvi és hungarológiai intézet létrehozásához is. Ebből az intézetből nőtt ki 1924-ben a Collegium Hungaricum. Saját megfogalmazása szerint ezzel az volt a célja, hogy „Magyarországot mint kultúrproblémát tárja Európa elé”. Alapkoncepciójában az említett célon túl olyan magyar fiatalok kinevelése is szerepelt, akik, miután a Collegium ösztöndíjának segítségével kapcsolatba kerültek a német és az európai kultúrával, hazatérve a magyar elit részévé válhatnak. Gragger az általa alapított intézmény átépítésre kerülő épületét a történelmi Berlin közepén megvásárolt telken józanságot sugalló, funkcionális műtárgynak tételezte. Ugyanezen a helyen épült fel mára a Collegium Hungaricum impozáns, mégis józan és funkcionális legújabb épülete.
– A fasizálódó Németországban milyen szerepet játszott a CH?

– Mind a követség, mind a Collegium Hungaricum hosszú ideig ellenállt a nyomásnak, és később is nehéz és hányattatott volt a sorsa. A telket pedig, amelyen az eredeti épület lebombázásáig állt, csak 1996-ban sikerült visszaszerezni, és mára rajta a régi-új magyar intézetet felépíteni. Számomra értékes kiindulópontot jelentett az a látomás, amelyet annak idején egy harmincas éveit taposó fiatalember, Gragger Róbert akart megvalósítani. Úgy érzem, mintha háttal állnék egy forrásnak, ami nagy erővel lendít előre.

– Mi mindent jelent ez konkrétan?

– Miután az elődöm, dr. Masát András többéves munkával, szinte „a fogai között vitte át” az intézetet a „túlpartra”, a régi, ideiglenes épületből az újba, én most elkezdhetem az érdemi munkát. Tisztában vagyok vele, hogy a magyar kultúrdiplomácia számára komoly eszközt tartok a kezemben. Ezzel a hellyel felerősíthetjük a ránk irányuló figyelmet. Ahhoz, hogy Berlin számára vonzók legyünk, sok energia kell, erős jelenlét és invenció. Az épület önmagában is vonzerő, ugyanakkor minőséget diktál. A neobauhaus stílusú fehér hasáb hatalmas ablakaival, nyitott tereivel Berlin történelmi közepén feltűnő gesztus. A cél pedig az, hogy megtaláljuk az épületben rejlő energiák legjobb hasznosítási formáit. Azt tűztük ki célul, hogy a ház ne csak reprezentáljon, produkáljon is. Létrehozzuk újra a Gragger Intézetet, amely természettudománnyal, nyelvtudománnyal és technológiával is foglalkozik. Működik a Ligeti Stúdió, amely a kortárs zene központja lesz. A kettő együttműködése magától értődik, az új hangstúdió innovatív zenefesztiválja és a Gragger Intézet technológiai fejlesztései szoros kapcsolatban állnak egymással. Ehhez társul egy pszichoanalitikai konferencia, amely a Ferenczy-év okán azt a címet fogja viselni, hogy Pszichoanalízis a vasfüggöny mögött – apa nélküli társadalom, vágy a diktatúra iránt. Ehhez saját programjaival az irodalmi fórumunk és a Moholy-Nagy képzőművészeti galériánk is hozzá fog járulni. Ez a közeljövő, de a hosszú távú programjaink is folyamatosan egymáshoz illeszkedő, egymásra épülő tematikával készülnek.

– Mivel tudja meggyőzni a magyar döntéshozókat, hogy impozáns terveit megfelelően támogassák? Lesz-e elég pénze a Collegium Hungaricumnak?

– Úgy látom, hogy a hely fontosságával nagyjából tisztában vannak, tudják, hogy ide érdemes befektetni. Szerencsémre eddig erre – nekem legalábbis – nem kellett figyelmeztetnem senkit. Váradi Júlia -Élet és Irodalom

2014-06-06