Magyarország, külpolitika -Dr. Marácz László egyetemi tanár, Amszterdami Egyetem Európai Intézet

A múlt héten lezajlott európai parlamenti vita számos tanulsággal járt Magyarország új alkotmányáról, pénzügyi helyzetéről. Ezek sorában az első, hogy ritka bepillantást adott a nyugat-európai parlamenti képviselők felkészültségébe, erkölcsi tartásába. Jó döntés volt, hogy Orbán Viktor kiugratta a nyulat az európai bokorból. Érdemes a holland állami rádió, a NOS brüsszeli tudósítójának, Chris Ostendorfnak az ominózus vita után adott tudósításából idézni: „a magyar miniszterelnök nemkívánatos személy az Európai Parlamentben, Orbán úrnak kevés barátja van az Európai Parlamentben, arcába kiabáltak, s majdnem leköpték”. Ostendorf úgy zárja le tudósítását, hogy ez „valamilyen kirakatper” akart lenni.

Nem emlékszem, hogy az elmúlt harminc évben ilyen szavakat hallottam valamikor is egy európai parlamenti tudósításról. Ostendorf igazat mondott: a jelenet sokkolta azokat, akik még komolyan veszik a nyugati demokráciát. Hiányzott a szakszerűség, a kulturáltság, a civilizált viselkedés, a tisztelet a demokratikusan megválasztott miniszterelnök iránt, aki egyébként úriemberként viselkedett, higgadtan érvelt. Bizony ez már nem Schumann és Monnet, de nem is Kohl és Mitterand Európája, hanem útszéli stílusban politizáló népbiztosok Európája.

Vajon ezek láttán, hallatán kell-e még magyar katonákat messzi harcterekre küldeni, hogy az Európai Parlamentben bársonyszékekben kényelmesen ülő Cohn-Benditnek és társainak kikaparják a gesztenyét? Folyjon-e még magyar vér messzi harctereken csak azért, hogy ezek az emberek a színdarabukat játszhassák egy erkölcsileg süllyedő világban, s akik a minimális tiszteletet sem adják meg egy tagországi miniszterelnöknek?

A „vita” messzemenő következményei új lehetőséget nyújtanak Magyarországnak, katalizátorként működik, hogy mindazokat a lehetőségeket kiaknázhassuk, amelyeket az új világrend, a huszonegyedik század kínál. Strasbourg tanulságainak egyik fontos következménye, hogy Magyarországnak át kell térni az úgynevezett multivektorális, többirányú külpolitikára a jelenlegi egyoldalú euroatlanti politizálás helyett; ez utóbbit már nem lehet jóhiszeműen vállalni. Nagyon jól tudom, hogy a külpolitika reálpolitika is, de külkapcsolatokat a kölcsönös tisztelet, becsület, sőt szeretet nélkül nem lehet építeni.

Az Európai Unió ma már csődtömeg. Nem csak mély, megoldhatatlan pénzügyi válságba került, még mélyebb az erkölcsi válság, ahogyan azt a strasbourgi kirakatper, az ötvenes évek sztálinista perek e hű másolata megmutatta.

Az európai mélyrepülés visszafordíthatatlan, illúzió lenne valami mást hinni. A németek külpolitikai mozgásai is azt mutatják, hogy ők már nem akarnak felelősséget vállalni ezért az unióért, járják a saját útjukat. Ez már a „senki uniója”, nincs gazdája, pénzügyi, ideológiai csatatérré változott. Ha már nem léphetünk ki belőle, maradjunk benne kerékkötőnek, ahogyan az angolok…

Európa még a huszadik században tart, holott a huszonegyedik század már régen elkezdődött. Ebben a században a Nyugat kétségkívül elveszíti a világ feletti uralmat. Lehet, hogy éppen az váltja ki az agressziót, hogy házon belül már a csöppnyi Magyarországra sem sikerül ráerőltetni a balliberális pénzügyi manipulációk vadhajtásait. Az is világossá lett, hogy az újjászületett Magyarországnak csak jelentkeztek a barátai. Üdvözlendő, hogy Lengyelország teljes mellszélességgel Magyarország mellé állt. Donald Tusk lengyel miniszterelnök jelenleg az egyetlen olyan európai kormányfő, aki még józan ítélőképességgel rendelkezik. Ebből az következik, hogy itt egyértelműen a lengyel–magyar tengelyt kell erősíteni, a NATO-felé Magyarországnak ez fontos kapocs. A tavaly Kínával megkötött szerződés is fontos lépés az új multivektorális külpolitika felé, de nem elég. A mai, huszonegyedik századi globális átrendeződés sok kiaknázásra váró, új lehetőséget kínál. A magyar magánútnak azonban számos lehetősége van, hogy Magyarország a globális színtéren is megjelenjen. 1849 és 1956 miatt roppant kényes a kérdés, de meg kell egyezni Oroszországgal is. Nem páneurópai keretben, de ez lehetne a lengyel–magyar tengely feladata. Putyin elnöki beiktatása után lehetőség nyílna az előrelépésre. Persze a tárgyalásokkal nem a régi moszkovitákat kell megbízni, mert rögtön szervilis magatartást tanúsítanak, friss, fiatal diplomatákra van szükség. Azonkívül Magyarországnak kapcsolatokat kell keresnie a türk világgal, amely nemcsak tisztel bennünket, hanem kimondottan szeret, rokoni szálak fűznek ezekhez a népekhez. A régió államai, beleértve Törökországot, Azerbajdzsánt, Kirgizisztánt, Kazahsztánt, gazdaságilag és erkölcsileg globális tényezővé növekednek a következő évtizedekben.

Igen, elkezdődött a huszonegyedik század. Most, hogy Magyarország rendezte alkotmányát, Kárpát-medencei magyar–magyar viszonyát, a világszíntéren csak cselekedni, átfordítani kell a perspektívákat.

2012-01-29
Magyar Hirlap