Magyar rabszolgák leszármazottai Törökországban? -I-

„– És honnan származik a te törzsed? – Messziről, nagyuram.” (Almásy László) Igen, Madzsarisztánból – biccentünk az üzlete ajtajában támaszkodó fodrásznak, aki inkább udvariasságból, semmint őszinte kíváncsiságból érdeklődik, meg hát a világbajnokság közvetítésében is szünet állt be ebben a pillanatban. Már harmadszorra kerüljük meg a frissen felújított mecsetet meg Atatürk egész alakos aranyozott szobrát, amely olyan, mintha a Törökök Atyja frakkban, enyhén meghajolva éppen táncra kérné fel a téren áthaladó fejkendős, bugyogós asszonyságokat.

A zuhogó eső elől a fodrászüzlet árkádja alá húzódunk, felhangzik az esti imára szólító müezzin Allah akbar!-ja hosszan, siránkozón elnyújtva, mi pedig dideregve elmélkedünk a tengerpart citrom- és narancsligeteiről, oleandererdeiről, egyszerre virágzó és érő gránátalmafáiról, hogy jobban fájjon. Korántsem várunk julianusi fogadtatást, ám egyre fogy a lendületünk, ahogy a rendkívüli alkalomhoz illő arckifejezéssel körözünk a főtéren, de a kávéházban üldögélő férfiak még csak fel sem néznek a kártyaasztalról. A lélegzetelállító szépségű antik rombirodalmak, a nyüzsgő és mélyen vallásos belső-anatóliai városok után bennünk sem kelt különösebb feltűnést Gebiz, ez az Antalyától negyven, a Földközi-tenger partjától alig húsz kilométerre fekvő zsákfalu – valahol Aspendos, a világ egyik legnagyobb és legépebben megmaradt ókori színháza, szédítő sziklakanyonok és az apostolok által is látogatott római Perge maradványai között –, amely első pillantásra az átlagosnál is szürkébb török településnek tetszik. Ha csak Gebiz volna, sosem jövünk ide. Allah a legnagyobb, recseg a minaret hangszóróiból a müezzin éneke; traktorok döcögnek hazafelé a hegyoldalon, s mi még ártatlanul unatkozva mit sem tudunk a töröksíp és a dob váratlan támadásáról, az Öz lányok vendégségéről, egy busznyi székely meg a lapra szerelhető székely kapu bulgáriai, törökországi vargabetűiről, egy ősz hajú, mániákus gyaloglóról és az ő felfedezésének valódi jelentőségéről. Macarköy. „Madzsar” falu a Toros-hegység lábainál, a hosszan felnyúló tengerparti síkságon – furcsa rögeszméjű lakóival. Itt állunk a főterén, és nem tudunk mit kezdeni magunkkal. Évek óta porosodott polcunkon érintetlenül Beder Tibor Gyalogosan Törökországban című, Csíkszeredában kinyomtatott könyve, amelyet olykor azzal a gyanakvó pillantással mértünk végig, amellyel, isten bocsássa meg, a szittya–hun–etruszk–sumér eredetet firtató, lelkesen-dühösen vagy sarlatánkodón áltudományos munkákat szoktuk. Magyar közösség Délnyugat- Törökországban? Megint a régi nóta: egy „mondolat” a halszagú finnugor rokonság ellen, a hátranyilazós türk atyafiság védelmében? Beder Tibor, ez a mindenre elszánt csíkszeredai főtanfelügyelő ugyanis 1990-ben egy kósza hír és egy újságcikk hatására végiggyalogolt Románián, Bulgárián, átszelte Törökországot Isztambultól Antalyáig, hogy keblére ölelhesse az állítólagos macarköyi magyarságot. Vagyis nyolcvan nap alatt megtett 2600 kilométert egy meglehetősen meredek hipotézis bizonyítására.

Nemrég leporoltuk ezt a könyvet, hogy rádöbbenjünk, nagyot tévedtünk. Manapság is zavaróan nagy divatjuk van azoknak a gondolatkísérleteknek, amelyek túlzottan nagyvonalú következtetésekre jutnak egy-egy távol-keleti ablakban díszelgő muskátli, paprika- vagy fokhagymafüzér, egy-egy brutálisabban kiugró ázsiai járomcsont láttán. Kétségtelen persze, az ugyancsak eltökélt XIII. századi Domonkos-rendi barát, Julianus sikeres- sikertelen expedíciója óta kultúránkban csillapíthatatlan romantikája él a külső és a legkülsőbb magyarok újrafelfedezésének. Legkitűnőbb tudósaink, kémeink és legszínesebb szélhámosaink kutatták a keleten maradt ősmagyarság nyomait, hol többmilliós kaukázusi tömböket, hol a környező népek emlékezetében és eredettudatában megőrződött szórványokat vizionálva. Nem beszélve a megrázó felfedezésekről, a megsemmisült keleti magyar közösségekről és elveszett nyomaikról. Az élethosszig tartó kutatásokról, az életüket kockáztató keresőkről, akiket a Nyugat csodált, a hazai tudományos élet annak rendje és módja szerint megvetett. Ezek a sokfelé sejtett Magna Hungariák amolyan rejtelmes János papféle országocskák voltak, túl az idegen népeken a saját, a hazai világ ígéretével kecsegtetve, egyben mindazzal a tudással és hittel, mindazzal a nomád mozgékonysággal és harci erővel, amelyet mi oly sebesen igyekeztünk elfelejteni. Évszázadok reménytelen utazásai során szerettünk volna önmagunkkal találkozni, saját vérbő etnikai ifjúságunkkal, elsöpört ősmondáinkkal, tolmács nélkül közlekedni Belső-Ázsia sztyeppein, amint Julianus barát is tette volt. Hiszen a Nyugat számára mindig idegenek maradtunk, kapcsolatrendszerük velünk afféle kényszerházasság volt, míg a Kelet elnémult számunkra. „… A’ ki utánnam megindul […] egyenest Nagy- és Kis-Bukáriába menjen és onnan kezdje el vis’gálódásait; chinai Tatárországnak beljebb eső részei azok a helyek, ahol a magyar nemzet bölcsőjét keresnünk kell…” – szól Kőrösi Csoma Sándor szellemi végrendelete, akit a jugarok földjének kutatása hajtott Ázsiába. „Hiszem, hogy azokat, akik Árpáddal együtt jöttek be a magyar földre, a belső-ázsiai törzsökös türkök közé sorolhatjuk” – jelenti ki ujgur ásatásaira alapozva Stein Aurél, akinek keleti kutatásait Magyarországon senki nem támogatta, ezért brit állampolgárként volt kénytelen kápráztató felfedezéseket tenni. „Minink Atye ki da tegeken. Volgaltess tinin lemet” – jegyzi le a kaukázusi „magyar” miatyánkot Jaksics Gergely a XIX. század elején, aki „pártás és főkötős sudar magyar tündéreket” talál a hegyek között, és hétmillió kaukázusi magyarról regél, de az utazót többen szélhámosnak tekintik. „Egy butellia Magyar bort küldök az Uraknak, melly Magyar nevű, de már elpusztult város szomszédságában, de tsakugyan Magyar nevezetű falu határában termett a felső Kaukázusi vidéken…” – írja a bécsi Magyar Kurír szerkesztőinek korának nagyszerű szakembere, Gogol nevelője, a cár udvari orvosa, Orlay János, és a magyar romantika korában minden addiginál hevesebben tör ki az őshazakutatás szenvedélye. De feltehetően többé senki nem botlott olyan asszonyba keleten, aki egy volgai városka piacán régies, mégis magától értetődő magyar kifejezésekkel igazított volna útba a csupán kétnapi járóföldre fekvő honi falvak felé – amint egykoron Julianus barátot. Kelet eltűnt magyarjait, az elveszett Keletet, a mi Keletünket keresni – ez a Csöbörcsök-állandó az összmagyar egyenletben. A krími tatár kán fennhatósága alá tartozó, Dnyeszter melletti katolikus falut, Csöbörcsököt tartották hajdan a legkeletibb magyar településnek, amely két kontinens, kereszténység és iszlám ütközési és érintkezési felülete volt kultúránkon belül. Beolvadt e település magyarsága, de a hídnosztalgia kísért.

Baskírok, ujgurok, núbiai magyarabok, csöbörcsökiek – Ázsia és Afrika csángói: a kétségtelenül rokonítható távoli népcsoportok, a helyben maradt és a kényszerből messzire sodródott kis magyar diaszpórák világa után ma is sokakban él sóvárgás, amelyet elnehezít a nemzeti önmeghatározást elmaradhatatlanul kísérő, sokszor betegessé fajuló finnugor–török vita is. Némiképp az űrkutatás azon ágára emlékeztet ez a kíváncsiság, amely a földön kívüli értelmes életet, a harmadik típusú találkozások lehetőségét keresi állhatatosan: őshonfitársainkat a magyar glóbuszon kívül. Ugyanúgy keveredik benne a képzeleterő, a remény és a szűkös tényanyag. Macarköy-Gebizben csak a sár keveredik építési törmelékkel a mecset utcájában; leszáll az este, mi pedig enerváltan álldogálunk az árkádok alatt. Igen, Madzsarisztánból jöttünk – biccentünk a fodrásznak, aki hümmögve kevesell kettőnket, aztán hirtelen felderül az arca, a főtér túloldalára mutat, ahová éppen begördül a csíkszeredaiak busza, és a semmiből felsír a zurna, a töröksíp, és janicsárrohamra emlékeztető dübörgéssel megszólal a davul, a dob, a kávéházi férfiak a tarkójukra tolják sapkájukat, és valahonnan egyszerre kisebb tömeg gyűlik a busz köré, amelyről fáradtan kászálódnak le a székelyek. A gebiziek összetolják az asztalokat a főtéri teraszon, cseresznyét, teát tesznek eléjük – mindezt olyan egyszerűen és elegánsan, hogy mi egy csapásra elfeledkezünk a narancsligetekről. Innentől kezdve mind nehezebben tudjuk karbantartani kétkedésünket. Yilmaz vagyok, szorongatja kezemet egy kopasz, csillogó szemű gebizi férfi, aki fehér pólót visel a Magyar Autóklub feltűnő emblémájával, mire én a Közel-Keleten már évek óta jól bevált Dzsebrailként mutatkozom be (ez a Gábor arab megfelelője, amelyről minden igazhitűnek azonnal Gábriel arkangyal, Mohamed próféta elhívója is eszébe ötlik). Yilmaz magához szorít, nem akar hinni a fülének, sorra bemutat barátainak: nézzétek, itt van Dzsebrail Magyarországról, aztán közli, nem alhatunk sehol máshol, csak nála. Ezen heves vita tör ki török nyelven, egyszer csak három csinos fiatal lány vesz körbe bennünket, akik valósággal kitépnek Yilmaz kezeiből. Özlem, Zeynep és Fatma. Ők az Öz, azaz a Német lányok. „Didyne felé haladtunkban át kellett kelnünk a Meander folyó árterén. A végeláthatatlan síkság a mi Hortobágyunkra emlékeztetett. Egyszer csak, mintegy a délibáb varázsára, szűrbe öltözött juhászok tűntek fel előttünk hatalmas kuvaszok kíséretében. Megállíttattam a kocsit, bár vezetőnk kézzel-lábbal a kocsiban maradásra akart bírni. […] Megcsodáltam szűrjüket, pásztorbotjukat, kontyos kunyhójukat, szárnyékukat.

Hallottak-e Macarköyről? Nem, arról sosem hallottak” – írja Ispay Ferenc New York-i tanár az Élet és Tudomány 1981. évi 49. számában, abban a cikkben, amely miatt most Macarköyben vagyunk. A cikk egy felfedezés kalandos története: Ispay először azért utazott Isztambulba, hogy meglelje azt a kis galatai templomot, amelyben II. Rákóczi Ferenc hamvai várakoztak az 1906-os hazaszállításra. Az isztambuli jezsuita rendház magyar tagja, bizonyos Vendel János azonban különös kéréssel állt elő a templomlátogatás után: valahol Törökországban van egy kis falu, amelynek Macarköy (Madzsarköj), azaz Magyarfalu a neve. Keresse meg Ispay ezt a falut, és derítse ki, miért hívják így. Ebben még semmi rendkívüli nem volna, mint később megtudjuk Beder Tibortól, a mostani expedíció kiötlőjétől: egy 1976-os isztambuli tudományos tanácskozás anyagában, amelynek a magyar–török kapcsolatok volt a témája, egy térkép Törökország területén nyolc magyar nevű községet tüntet fel (három Macarlar, két Macar, két Macaroglu és egy Macara nevűt), amelyek többségükben a Fekete-tenger partvidékén, illetve Anatólia középső részén találhatók. Különös azonban, hogy Macarköy neve egyik munkában sem tűnik föl. Ispay Ferenc hányattatásai azonban csak itt kezdődnek: sok száz kilométert bejárt Kis-Ázsiában Afyontól Gazipasáig és Ankaráig, valamint az északkeleti részekig, de senki nem hallott Magyarfaluról. Nem adta fel, fogta magát, és Bartók útjára lépett: egy Toros-hegységbeli erdőkerülővel elindul a hegyekbe, a jörük nomádok havasi világába, ahol Bartók Béla zenei rokonságunk oly nagyszerű felfedezéseit tette. „Serik és Perge között meglátogattam a karakoyunlu törzs most felütött téli szállását. Betessékeltek a sátorba, s egy kissé feszes hangulatban indult meg a beszélgetés. A nomád pásztorok és a letelepült lakosság között mindig érezhető kisebbnagyobb feszültség. […] A letelepültek lenézik a még mindig nomadizáló törzseket, s bizony a szegény jürük érzi, hogy évről évre nehezebb tartani az ősi életmódot. A beszélgetés valahogy ilyenformán zajlott: »Mondja meg a gazdának, hogy én magyar vagyok. Mi Magyarországon úgy tudjuk, hogy a jürükök és a magyarok rokonságban vannak egymással. […] Ne felejtsük ezt el, s legyünk büszkék múltunkra.« Örömmel láttam, hogy mondókám jó hatással volt a jelenlévőkre. (…) Ekkor álltam elő a sorsdöntő kérdéssel: – Hallott-e Macarköyről? – Hát hogyne hallottam volna! Itt van a közelben. […] Csakhogy ma más neve van. Úgy hívják, hogy Gebiz. Majd szétvetett az öröm. Tehát megvan Magyarfalva!” Igen, megvan Magyarfalva: Özlem, Zeynep és Fatma, a három farmernadrágos, szépen kisminkelt lánytestvér önfeledten nevetgél, miközben mi elgyötörten igyekszünk legjobb formába lendíteni néhány szavas török szókincsünket. Kólát, teát szürcsölünk, ülünk a családi ház nappalijában, és először átesünk a kötelező nyelvi tiszteletkörön: a bicsak–bicska, kecsi– kecske, ana–anya, sapka–sapka párhuzamokon, amikor a lányok édesanyja, egy kendős-bugyogós gebizi asszony hirtelen magára mutat, és azt halljuk tőle, amiről eddig csak tamáskodva olvastunk, ráadásul olyan egyszerűen, ahogy csak az evidenciákat szokás közölni: ő bizony madzsar. Bizonyítékképen előkapja személyi igazolványát, amelyen valóban szerepel a Macar szó, ám születési helyként, hiszen így hívják-hívták Gebiz bizonyos településrészét. Ám a szemünk megakad családi nevén, melyet hamisítatlan magyarsággal ejt ki a gebizi asszony: ő bizony „Német”. Egy Német a török Macarköyből. Ezt adjuk össze. Kézzel-lábbal elmagyarázza, hogy a dédszüleit is Németnek hívták, és hogy tudja, ez nem török, hanem magyar név. Sok száz évvel ezelőttről. „A kis téren felállított asztalok mellett méltóságteljesen ül a falu férfilakossága. […] Minden szem rám mered – folytatja Ispay Ferenc kutatóútja elbeszélését. – Én pedig rámutatva a földre, megkérdeztem: Macarköy? Igenlő választ kapok! Ekkor mutatóujjamat a mellemnek szegezve bemutatkozom: Macar! Vagyis hogy én magyar vagyok. Egymás után állnak fel az atyafiak. Körülvesznek, megbámulnak, kezet ráznak velem, asztalukhoz húznak. Minden különösebb magyarázkodás nélkül megértették látogatásom célját.” És megtörténik az, ami miatt nem lehet lesöpörni Macarköy problémáját: Ispay tanár diktafonba mondatja e férfiakkal a falu eredettörténetét. „A mi őseink 420 évvel ezelőtt jöttek Magyarországról az isztambuli Gebze vidékére. Ott letelepedtek, és falut alapítottak. Egy közeli cserkesz falu lakosságával nem tudván megférni, a falut feladták, s az Isparta melletti Sorkunjajlára menekültek. A helyet birtokukba vették, és téli szállást keresvén ide jöttek. Itt falut alapítottak, és új birtokukat biztosították. Nyaranta felmentek a jajlára (havasi legelő, nyári szállás – M. G.), télen pedig lejöttek ide a tengerpart közelébe. Itt letelepedve elhatározták, hogy a helynek olyan nevet adnak, amely mindkét hazájukra emlékezteti őket. Így lett a falu neve Gebiz-Macar.” Ilyen egyszerű volna? Nem az. Ispay is megjegyzi, a felvétel során vita tört ki az emberek között az eredetkérdésről; s magunk is többféle változatot csikarunk ki a mai macarköyiekből. A hódoltság korában elhurcolt magyar falu lakossága? Bujdosó kurucok gyarmata? Mária Terézia uralkodása alatt idáig menekült magyarok falva? Emigráns tisztek telepe, akik az intervenciós orosz erők elől futottak? Még utazásunk előtt megkérdeztük Tasnádi Edit turkológust, műfordítót, a budapesti Magyar–Török Baráti Társaság főtitkárát, mi a véleménye az állítólagos macarköyi kolóniáról. – Tagadhatatlan, hogy az 1848-as emigrációval számos magyar telepedett le Törökország területén, de nem egy tömbben, hanem igen szétszóródva – felelte kérdésünkre Tasnádi Edit. – Kemal Karpat török profeszszor szerint ezeknek a magyaroknak jelentős szerepük volt a törökség modernizációjában, hiszen a szabadságharcos katonatisztek műveltsége meghaladta a török átlagot.

A turkológus asszony emlékeztetett arra is, hogy bizonyos Farkas Adolf százados – aki egy török katonai iskola matematikatanáraként helyezkedett el – török származású felesége lett az ország első költőnője. A macarköyi „magyarság” létét azonban kételkedéssel fogadta. – A hódoltság korában a devsirme, a „fiúadó” során valóban kerültek magyar gyerekek a birodalom szívébe, de őket felszippantotta a janicsárképzés, amely köztudottan kiiktatta a katonák eredeti hovatartozás-tudatát, egyben lehetetlenné tette a falualapítást. Rabszolgák sem alapíthattak falvakat – mutatott rá Tasnádi Edit. Úgy vélekedett, két szó, az arab „mudzsahir” és a madzsar összekeveréséről lehet szó. Előbbit a határvidéken, a Krímben, a Balkánon vagy a keleti végeken lakókra alkalmazták, akik az idegen fennhatóság alá került területekről visszaköltöztek török uralmú vidékre – az „emigránsokra”. – Thököly Imre csapatából házasodhattak kuruc katonák török lányokkal – mondta Tasnádi –, ezeket a leszármazottakat általában Macaroglunak, azaz Magyarfiának hívják. Mindenesetre a magyar férfiak gyermekei az édesanyjuk nyelvét, így a török kultúrát örökölték. De a történetmondások romlanak az idők során, és a nemzeti karakter alapján, mint amilyen például az ázsiai arcvonás, a „ferde szem”, a kiugró járomcsont, nem lehet senkit besorolni magyarnak. Ha az oszmán korban települtek oda honfitársaink, akkor fent kellett volna maradniuk magyar szavaknak, ahogy például nálunk a kun nyelvjárásokban megőrződtek a török etimológia szerint azonosítható kifejezések is. Nyelvi kritériumok alapján talán meg lehetne határozni az eredetet. Tasnádi Edit felhívta arra is a figyelmet, hogy sajnos a török falvakban korábban nem volt rendszeres anyakönyvvezetés, ezért nehezen azonosíthatók a nevek s nyomozható ki egy-egy család története. A régi sírköveken még kibogarászható nevek támpontot nyújthatnának: kérdés, mi rejlik az arab kalligráfiában. Mint ahogy az is kérdés, egy valóban magyar eredetű falu temetőjében miért nem találhatók latin nyelvű feliratok. Ülünk a földön a gebizi Német lányok kíváncsi karéjában, térdünkre terítjük török szokás szerint a kis kerek asztalka alá tett abroszt, kenyeret törünk, kanalazzuk a babot, a salátát, rágcsáljuk a fűszeres csirkecombot, de leginkább csak arra gondolunk egyre inkább elbizonytalanodva, mit fogunk találni másnap abban a régi sírkertben, amelyet a helybéliek csak „Madzsar” temetőként emlegetnek.
Magyar Nemzet Magazin 2006 Július 8