MAGYAR FERENCESEK A HÓDOLTSÁGBAN : A magyar ferencesek hódoltsági történetének forrásproblémái: történeti konstrukció mítosz és realitás között

A magyar ferencesség kora újkori történetét vizsgáló kutatónak számos, a forrásviszonyok szűkössége és a források utólagos retorikus konstrukciója által támasztott nehézséggel kell megküzdenie.

A reformáció előestéjén megalakuló két magyarországi ferences rendtartomány, a mariánus (Szűz Máriáról nevezett, Provincia Hungáriáé Sanctae Mariae Ordinis Fratrum Minorum Reguláris /1659-től Strictioris/ Observantiae) és a szalvatoriánus (a Legszentebb Üdvözítőről elnevezett, Provincia Hungáriáé Sanctissimi Salvatoris Ordinis Fratrum Minorum Reguláris /1629-től Strictioris/ Observantiae) provincia közül csak ez utóbbi őrizte meg néhány kolostorát a török uralom alatti területeken. A XVI-XVII. században a gyöngyösi kolostor megszakítás nélkül, a szegedi néhány éves szünettel állt fenn, a jászberényi a XVI. század végéig, a kecskeméti rendház pedig 1644-től működött. A XVII. században egyszerre mintegy 30-40 ferences pap és segítő testvér dolgozott a hódoltságban, emellett a rendtartomány Gyöngyösön rendi főiskolát tartott fenn. A katolikus egyház személyi gondjait ismerve a szalvatoriánus ferencesek mind létszámukat, mind pedig lelkipásztori aktivitásukat tekintve a legjelentősebb magyar egyházi intézményt jelentették a hódolt területeken, ennélfogva az alföldi mezővárosi és falusi közösségek katolikus hitben való megmaradásán túl a magyar műveltség keretein belül való megőrzésében is komoly érdemeik voltak.1

A magyar ferencesek jelentőségét a török hódoltság időszakában valamennyi rendtörténeti és egyháztörténeti mű hangsúlyozza, ugyanakkor lelkipásztori munkájukról alig tudunk valami érdemlegeset. Ennek oka, hogy a magyar ferences történetírás a tartományfőnökök és rendi gyűlések kronológiájára összpontosító, annalista szerkezetű történetírói hagyománytól csak a XVIII. század derekán szakadt el, és kezdte meg a rend lelkipásztori működésére, irodalmi és művészeti emlékeire is kiterjedő történeti anyaggyűjtést és a tágabb szemhatárú rendházi, rendtartományi krónikák összeállítását. Ennek a történetírói munkának egyik legfontosabb témaköre, a rendi öntudat egyik legmeghatározóbb eleme éppen a török kori helytállásuk lett, azonban egykorú források hiányában a rendi történetírók legfeljebb ennek tényét tudták rögzíteni, olykor egy-egy, a hagyományban fennmaradt eseménnyel színesítve az egyébként igen elmosódó képet.2 Már a gyöngyösi kolostor XVIII. századi krónikása, Nagy András is az üres irattárakra és hiányzó jegyzőkönyvekre panaszkodott, amikor a barátok lelkipásztori munkájának bemutatásához hozzákezdett.3 „A hősi korszaknak e korát a történelem eléggé kimeríteni nem tudja, mert a kolostor lakói nem vezettek, nem vezethettek munkateljesítményeikről naplót” – foglalta össze a historikusok nehézségeit a XX. századi utód, Kőnig Kelemen.4 A török alatti működésüknek a ferences önkép kialakításában betöltött szerepével magyarázhatjuk, hogy a számos viszontagság ellenére különös gondot fordítottak levéltáruk török kori emlékeinek megőrzésére, holott ezeknek az iratoknak a XVIII. században jogbiztosító értéke már nem volt.

A szegedi kolostorukban 1950-ig őrizték a török hatóságok engedélyeit, illetve a ferencesek és a magyar püspökök XVII. századi levélváltásának számos darabját.5 Gyöngyösön a számos tűzvész ellenére is igen gazdag hódoltságkori levéltári anyagot mentettek meg, amelynek java 1998-ban került elő egy elfalazott feljáró mögül, szerencsére nagyrészt még használható állapotban.6 Ugyanígy megmenekült (igaz, jórészt XVIII. századi átiratban) a kecskeméti rendház számos török kori dokumentuma is.7 A különböző magyar kormányszervek, illetve főúri családok levéltáraiban további levelekkel gyarapíthatjuk gyűjtésünket, bár az általában anyagi természetű ügyekkel foglalkozó iratok értéke a fáradságos utánajárással igazából nincsen arányban. Az egyetlen rendszeres forrásanyagot a szalvatoriánus ferencesek XVII. századi tevékenységéről a rendtartományi káptalanok és a kormánytanácsosok üléseinek jegyzőkönyvei, az úgynevezett tabulák jelentik. Ezek a jegyzőkönyvek az 1530-as évektől kezdve tájékoztatnak, változó teljességgel és esetenként évtizedes hiányokkal, a provincia kolostoraiban működő szerzetesekről. A rendtartomány üléseit leginkább az északnyugati országrész védettebb kolostoraiban, legtöbbször Szakolcán és Galgócon tartotta. A gyűlésen a folyó ügyek megtárgyalása után valamennyi tisztségviselőt (a tartományfőnököt, helyettesét: a tartományi őrt, a négy tartományi tanácsost, illetve a kolostorok elöljáróit) újraválasztották, majd rendelkezéseket hoztak a tartományt érintő fontosabb kérdésekben.

A káptalan után az új tisztségviselők (illetve a XVII. század derekától valamennyi rendtag) névsorát, a határozatokat, illetve a szentmise-szándékokat (suffragia) jegyzőkönyvbe (tabuid) foglalták, a rendfőnöki megbízott, a tartományfőnök, a tartományi őr és a négy tanácsos aláírásával Rómába küldték, ahol a rendfőnök jóváhagyta. Ezt követően néhány példányban lemásolták, az egyes rendházakba szétküldték felolvasás végett, majd a példányokat a nagyobb kolostori levéltárakban helyezték el. A levelezés-töredékek és a tabulák ugyanakkor nem pótolják a korabeli narratív jellegű forrásanyagot. Ennek hiánya különösen a ferencesekkel párhuzamosan működő jezsuita missziók és rendházak történetével, annak rekonstrukciós lehetőségeivel való összevetés esetében szembetűnő.8 A levéltári dokumentumok őrzése mellett a rendtartomány folyamatosan igyekezett gondoskodni múltjának méltó megörökítéséről is. Törekvéseiben támaszkodhatott a szalvatoriánus provincia anyaintézményének, a boszniai ferences vikáriának a történetírói hagyományára, amelynek legfontosabb emléke a Szálkai Balázs helynök feljegyzéseiből kiinduló ferences krónikakompozíció.9 Ezt a munkát Somlyai Mihály egészítette ki annales-jellegű feljegyzésekkel a XVII. század közepéig, majd a század második felében Agricola Kristóf folytatta a krónikát, de az ő munkája elveszett vagy lappang.10

A valódi rendtörténeti munka a XVIII. század derekán kezdődött meg, részben a magyarországi egyházi történetírás általános fejlődésének hatására, részben a római és magyarországi rendi vezetés kezdeményezésére. Az 1742. évi rendtartományi káptalan írta elő a rendházak történetének összeállítását és folyamatos vezetését. 1744-ben és 1756-ban a rendfőnök, illetve ismét a tartományi káptalan hozott határozatot a nekrológiumok összeállításáról és felolvasásáról. 1753-ban a tartományfőnök a provincia hivatalos történetírójává (chronologus provinciáé) nevezte ki Fridrich Orbán körmöcbányai gvárdiánt, aki ettől kezdve 1758-ban bekövetkezett haláláig folyamatosan dolgozott a szalvatoriánus rendtartomány és egyes kolostorainak történetén. 1765-ben a munka újabb ösztönzést kapott, ezúttal a római rendi vezetés részéről, ahol Lucas Wadding ír ferences XVII. századi monumentális művének, az Annales Minorumnák a folytatását határozták el, és a rendtartományokat kötelezték történeti dokumentumaik összegyűjtésére.11 A rendi vezetés részéről megfogalmazott direktívák igen gyorsan kész művekben öltöttek testet. Fridrich munkáját halála után rendtársai rendezték sajtó alá. Bár a kézirat alulmúlta a várakozásokat, és a második részt gyakorlatilag újra kellett írni, a könyv mégis rekordgyorsasággal, már 1759-ben napvilágot látott Kassán História seu compendiosa descriptio Provinciáé Hungáriáé Ordinis Minorum Sancti Francisci címmel. A gyors munka azonban megbosszulta magát.

Bár a Magyar Ferences Levéltárban őrzött eredeti kézirat12 és a nyomtatott változat összehasonlítása alapján megállapítható, hogy a revizorok alapos munkát végeztek, és az egyes kolostorok történetét valóban átszerkesztették, a könyv így is meglehetősen rossz kritikát kapott. A konventuális minoriták Fridrich több kijelentését sértőnek találták, az egri püspök pedig a főpásztori engedély elmaradása miatt követelte a könyv betiltását. A szalvatoriánus rendtartomány vezetői sem voltak elégedettek az eredménnyel, ezért már 1759-ben új hivatásos történetírót neveztek ki Hatvani Peregrin személyében. Őt betegsége és alkalmatlansága miatt két év múlva Blahó Vince váltotta fel, aki számos rendi elfoglaltsága mellett 1785-ben bekövetkezett haláláig dolgozott a szalvatoriánus ferencesek rendi krónikáján. Blahó a XVIII. század második felének egyik legnagyobb formátumú ferences történetírója volt, aki nemcsak hatalmas mennyiségű anyagot gyűjtött össze fáradhatatlan szorgalommal rendje történetéről, hanem élénk levelezést folytatott kora számos jelentős katolikus és protestáns történészével, amint arról a szintén Gyöngyösről nemrégiben váratlanul előkerült levelezése tanúskodik. A rend történetét – szakítva az annalista hagyománnyal – immár nem a káptalanok és a tartományfőnökök kronológiájaként fogta fel, hanem a ferencesek históriáját a magyar történelem szerves részeként kívánta tárgyalni, hogy így hangsúlyozza a ferencesség jelentőségét a nemzet históriájában. Hatalmas művének, az Annales Provinciáé Sanctissimi Salvatorisnak. csak az 1439-ig terjedő első kötetét tudta befejezni, a második kötetet utóda, a sokkal kisebb képességű és ambíciójú Verebélyi Ambrus folytatta, immár nem a blahói széles történeti keretek között, hanem ismét a korábbi annalista hagyomány jegyében.13

A rendtartományi krónika mellett az 1760-as években megkezdődött az egyes rendházak történetének megírása is. Ezek a história domusók. a kor provinciális történetírói teljesítményeihez képest kifejezetten színvonalas alkotások voltak. Az általam használt kötetek mind hasonló szerkezetűek: a város históriájába illesztik a kolostorok működését, kitérnek a rendházak és templomok építéstörténetére, berendezésük bemutatására, a szerzetesközösségek társadalmi és egyházi kapcsolatrendszerének, kulturális és vallásos tevékenységének ismertetésére, szólnak a kolostorokban működő főiskolákról, leírják a könyvtárat. Legfontosabb forrásaik természetesen a rendházi levéltárak, amelyekből sok fontos dokumentumot közölnek átiratban is. Emellett a történeti szakmunkákat, a rendtartomány iratait és a helyi szájhagyományt is hasznosítják. A rendházi krónikák összeállítói közül különösen két nevet kell megemlítenünk, mindketten Blahó kortársai és barátai. Az egyik Nagy András, aki számos teológiai jegyzete mellett elkészítette, illetve elkezdte írni a gyöngyösi, a szécsényi, a kassai és az egri kolostorok történetét,14 illetve Telek József, az ismert hitszónok, akinek nevéhez egy kevésbé sikerült rendtartományi krónika-kezdemény mellett a szegedi és kecskeméti história domusok fűződnek.15

A XVIII. századi rendi történetírók műveiben a ferencesek magyarországi működésének egyes korszakai természetesen különböző hangsúlyokkal kerültek tárgyalásra. A szalvatoriánus rendtartomány számára a boszniai kezdetek és a középkor végi önállósulás után a török kor a többi szerzetesrendtől eltérően nem a pusztulás, hanem a helytállás időszaka lett. Ezzel szemben a XVIII. században a rendnek a rohamos létszámbeli és intézményes gyarapodás mellett számos negatív jelenséggel is szembe kellett néznie. A püspökök nagy része a század közepétől kezdve jelentős erőfeszítéseket tett, hogy a szerzeteseket a plébániákról eltávolítsa, és az egyházmegyei szemináriumokban képzett világi papságra építve szervezze meg a lelkipásztorkodást. Emellett nem volt mindig felhőtlen a viszonyuk a városokban megtelepedő új rendekkel sem, akikkel szemben joggal érezhették: a török alatti szenvedéseik gyümölcsét mások aratják le.16 Végül a század végén, a szerzetesi életforma és értékek általános válsága a ferenceseket sem kerülte el, amely szintén növelte az irodalmi legitimáció iránti igényt.17 Ebben az ellentmondásos szellemi környezetben a franciskánus öntudat erősítésére török kori működésük története szinte tálcán kínálkozott.

Valamennyi rendtörténeti munka alapgondolata, hogy az alföldi hódoltsági magyarság katolikus hitben való megőrzése a ferencesek érdeme. Az alföldi missziós eszme továbbélése, illetve a történetírás és a prédikáció kölcsönhatása a legmarkánsabban Telek József szegedi kolostor-történetében és prédikációiban, illetve Blahó Vince 1772-ben Kecskeméten elmondott búcsúbeszédében érhető tetten.18 A XX. század elején készült rendtörténeti monográfiák, illetve a számos helytörténeti fogantatású munka bőségesen kiaknázták a XVIII. századi kéziratos provincia-történeteket és história domusokat, amelyek nemcsak szerény és általában közhelyes, de mégiscsak „forrásszintű” adataikkal, hanem retorikai szerkesztettségükkel is tematizálták a modern feldolgozásokat.19 A magyar ferences kolostorok és az oszmán hódítás A magyar ferences kolostorok fennmaradását a török által megszállt területeken elsősorban két szempontból érdemes vizsgálni: az oszmán valláspolitika és a magyar ferencesek túlélési stratégiáinak perspektívájából. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis az oszmánok nem támogatták kifejezetten sem a protestánsokat, sem a ferenceseket – egyszerűen csak ezek a feudális-rendi struktúrákhoz alig kötődő egyházi intézmények bizonyultak működőképeseknek a török uralom megváltozott viszonyai között. Másrészt pedig a ferencesek nem véletlenül „felejtették” szerzeteseiket a török alatti területeken, hanem tudatos visszavonulási politikájuk eredménye lett a gyöngyösi, jászberényi és szegedi kolostor fennmaradása.

Az iszlám vallásjog szerint az Oszmán Birodalomban a zsidók és a keresztények fejadó fizetése ellenében élet- és vagyonbiztonságot élveztek, megtarthatták vallásukat és helyi intézményeiket. Ennek ellenére természetesen több tekintetben alárendelt helyzetben voltak a muszlimokhoz képest, számos öltözködési és viselkedési korlátozással kellett magukat az igazhitűektől megkülönböztetniük, és a vallásgyakorlat szempontjából is több megszorítással (pl. templomépítési tilalom, harangok tiltása, vallási szertartások külsőségeinek szabályozása) kellett számolniuk. Az oszmán törvények tehát nem lehetetlenítették el a keresztény egyházak életét a megszállt országokban, de a gyakorlatban minden a helyi hatóságok jóindulatán vagy önkényén múlott. A mindenkori politikai helyzet, illetve a helyi tisztviselők indulatai és erőviszonyai befolyásolták a keresztényekkel szembeni bánásmód lépéseit – ha ezt nem így fognánk fel, akkor bizony nehéz lenne magyarázni, hogy számtalan példát tudunk elősorolni a muszlim vallásjogi előírásokkal ellenkező eljárásokra, akár a magyarországi, akár tágabban a balkáni forrásanyagból. Elég csak számba vennünk a nagyszámú újonnan épült keresztény templomot az Athosz hegytől Eger vidékéig, vagy a lóháton és fegyveresen közlekedő szerb kalugyereket, bosnyák ferenceseket vagy éppen jezsuita misszionáriusokat a hódoltság bármelyik szegletéből.20

A magyarországi török valláspolitikát a balkánihoz hasonló esetlegességek: a zavarba ejtő jóindulat és a vérlázító önkényeskedések közötti skála valamennyi fokozata jellemezte. Ugyanakkor minden esetben kimutatható az időbeli váltás a töröknek a keresztény egyházakkal szembeni magatartásában, amely törvényszerűen bekövetkezett a konszolidáció után. Boszniában a XVI. század második feléig nincsenek adataink a ferences kolostorok zaklatására, a későbbiekben viszont ezek az akciók állandósultak, és a XVII. századra nagyon megnehezítették a ferencesek mindennapjait.21 Magyarországon a török magatartásának kettőségét jól példázzák a reformátorok vagy a jezsuita misszionáriusok leveleiben tettenérhető időbeli változások: a kezdeti lelkesedést a török „türelmessége” iránt néhány évtized múlva felváltották a zaklatások miatti panaszáradatok.22 Másodsorban teljesen analóg módon alakult a megosztó oszmán valláspolitika a bosnyák ferencesek és a szerb ortodox egyház, valamint a magyarországi protestáns és katolikus felekezetek esetében. A protestáns és katolikus közösségek viszályait a megszálló hatóságok ügyesen használtak ki a felek megszorongatására és a pénzszerzésre, egyúttal a megosztottság fenntartására is. Ugyanakkor a rendelkezésre álló adatokból eléggé egyértelműen kitűnik, hogy míg a helyi és központi hatóságok XVI. századi döntései kifejezetten a felekezetek szaporodásának kedveztek, addig a XVII. században az egyensúly fenntartása érdekében minden eszközzel akadályozták a további megoszlást. Ennek következtében egyik felekezet sem terjeszkedhetett a másik rovására, így a térítésről, egyházi unióról csak igen korlátozott értelemben, vagy – a konkrét eredményeket tekintve – tulajdonképpen egyáltalán nem beszélhetünk.23

Az oszmánok, akiket kizárólag hódításaik konszolidációja és a jövedelmek zavartalan beszedése érdekelt, egyformán hajlandóak voltak együttműködni bármelyik vallási szervezettel: a szerb ortodoxszal éppen úgy, mint bármely protestáns vagy éppen a katolikus felekezettel. A választás alapvetően az adott közösségek belső erőviszonyaitól és anyagi teherbíró képességétől függött – ebben a tekintetben pedig a katolikusok kisebbségi helyzetükből adódóan csak néhány településen vehették fel a versenyt a többi vallási szervezet képviselőivel. Az oszmán hatóságok döntései mögött pedig minden bizonnyal hiábavaló erőfeszítés lenne szellemi vagy főleg teológiai szimpátiákat keresni. A magyar ferencesek török alatti megmaradásában nemcsak az oszmánok attitűdje, hanem a rendtartomány vezetésének stratégiája is fontos szerepet játszott. A rend számára az oszmán fennhatóság nem jelentett új problémát. Évszázados szentföldi jelenlétük, illetve boszniai tapasztalataik során volt alkalmuk kiismerni az oszmán hatalom természetét, a szultán birodalmában rendelkezésükre álló lehetőségeket és a működésüket korlátozó akadályokat. A hódoltságban kolostorokat fenntartó szalvatoriánus rendtartomány maga is a boszniai ferencesektől vált le önálló vikáriaként 1448-ban, vagyis a magyar barátok közvetlen tapasztalatokkal és személyes élményekkel is rendelkeztek a török uralomról. Bár a boszniai ferences egyházmodell a magyar ferences jelenlét jellegétől végeredményben erősen különbözött, viszont a legfőbb tanulság, vagyis a megmaradás esélye és az alkalmazkodás útjai a magyar barátok előtt is valós alternatívát jelentettek.24

Akárcsak a XV. századi Boszniában, a XVI. századi Magyarországon is nagyon ellentmondásosan alakultak a ferencesek és az oszmánok kezdeti kapcsolatai. A török hadjáratok tucatjával pusztították el a kolostorokat, egy-egy nagyobb hadmozdulat egész őrségeket söpört el a föld színéről, a helyben maradt barátok közül sokan szenvedtek vértanúságot. A szalvatoriánus rendtartomány keretein belül 1517-ben 70 kolostorban mintegy 1500 szerzetes élt. A mariánusokról csak későbbi adatunk van: 1531-ben 36 kolostoruk volt, arányaiban ez kb. 700 szerzetest jelent. A 100 kolostor és a 2200 szerzetes két emberöltő alatt, a század végére 8 kolostorra és mintegy 60 szerzetesre zuhant le, vagyis a veszteség átlagban 95%-os. Az 1526-1537 közötti hadműveletek során pusztultak el a délvidéki kolostorok, az 1541-1556 közötti hadjáratok az alföldi és a dunántúli intézményeket söpörték el. Ezzel egy időben az erdélyi uralmi helyzet változásai, jelesül Fráter György halála a kelet-magyarországi szerzetesség eltűnéséhez vezetett. A Habsburg hatalom alá került országrészben a protestantizmus lutheri és helvét irányához pártoló földesurak általában megvonták a támogatásukat a barátoktól, a szerzetességtől elidegenedő városok és falvak alamizsnái is elmaradtak. Olykor kifejezett atrocitások is előfordultak: Beregszászon a város lakossága pusztította el a kolostort, részben megölve, részben rabságba vetve a barátokat, Erdélyben pedig 1556 után a városi nép és a nemesek erőszakos támadások kíséretében űzték el őket.

A rendtartományok vezetése több módszerrel igyekezett megkapaszkodni az egyre nehezebb feltételek között, tehát a katasztrofálisnak tűnő veszteségek ellenére teljesen józanul mérték fel lehetőségeiket és feladataikat. Az első török támadások (1526-1532) után még hősiesen próbálkoztak az elpusztult rendházak feltámasztásával és újbóli benépesítésével, sőt a Dél-Alföldön még új alapításra is van példa (Gerla, 1531). Az 1540-es évek kedvezőtlen tapasztalatainak hatására viszont a reménytelen helyzetbe került, különösen a török támadástól veszélyeztetett, illetve az ellenséges városi tanácsoktól és nemesektől függő kolostorokat már önként feladták: az épületet átadták az illetékes hatóságnak, a barátok pedig a felszámolással megbízott elöljáró vezetésével biztonságosabbnak és fenntarthatónak ítélt kolostorokba húzódtak vissza. Ezzel a bölcs mérséklettel egyrészt elkerülték a felesleges anyagi és emberveszteségeket, másrészt pedig a stratégiailag fontosabb támaszpontjaikat erősítették meg. A fegyelmi kérdésekben semmit sem engedtek a korábbi évszázad szigorúságából, az eretnek-gyanús vagy rossz életű barátokat súlyosan megbüntették vagy eltávolították maguk közül, így a fellazulás még a legnehezebb időkben sem volt jellemző a rendre. Ugyanakkor a megváltozott viszonyokhoz való alkalmazkodás jegyében (akárcsak boszniai testvéreik) több kompromisszumot is tettek az apostoli szegénység rovására. A veszélyeztetett kolostorok az 1550-es évektől tarthattak lovakat és kocsikat a menekülés esetére, alamizsna híján a rendtartományi káptalanok nemcsak templomi perselyeket, hanem olykor kifejezetten a gazdálkodást is engedélyezték. Azokba a városokba, különösen az Alföldön, ahol számottevő katolikus lakosság élt, viszont korábban nem volt kolostoruk, vagy időközben távozni kényszerültek, az 1530-as évek végétől egészen a század utolsó harmadáig hitszónokokat küldtek. Ezzel legalább töredékeiben sikerült megőrizniük a katolikus kisebbségeket az ekkor már egyházi intézmények nélküli településeken.

A túlélés érdekében tett lépések eredményesnek bizonyultak: a két rendtartomány az 1570-től 1606-ig terjedő három és fél évtizedben volt történetének mélypontján, ugyanakkor már az 1560-as évektől vannak folyamatosan adataink az új hivatások ébredésére, amelyek a XVII. század elejére megalapozzák a rend bámulatos újjászületését.25 A pusztulás folyamatában és a túlélés érdekében tett lépések sorában sajátos hely illeti meg a három fennmaradt hódoltsági intézményüket. Mindhárom kolostor, a szegedi, a gyöngyösi és a jászberényi, sőt az 1644-ben hozzájuk csatlakozó negyedik, a kecskeméti is az Alföldön, javarészt katolikusnak megmaradó mezővárosokban – városokban működött. A települések lakossága főként mezőgazdaságból, elitje pedig az agrártermékek kereskedelméből élt. Pontosan ezt a társadalmi réteget tekinti a magyar történetírás a reformáció elsődleges társadalmi bázisának26 -ugyanakkor (bár szűkebb értelemben) ők biztosították a katolikus szórványok fennmaradását is. Ennek magyarázata nyilván abban rejlik, hogy a ferences kolostorok vallási és kulturális kínálata nagyjából ugyanannak a rétegnek jelentett érvényes és hiteles ajánlatot, mint amelynek a reformáció helvét irányzata – csak éppen a pusztuló és talajt vesztett szerzetesi intézmény nem tudta felvenni a versenyt a kiépülő protestáns struktúrákkal, és néhány biztosnak tekintett bázisra vonta össze erőit. Az pedig szintén nem a véletlen műve, hogy ezek a bázisok nem a keresztény országrészekben, az evangélikussá és reformátussá váló földesurak és városok birtokain, hanem a kegyúri befolyástól teljesen mentes oszmán területen voltak. Paradox módon tehát az oszmán hódítás a korábbi uralmi viszonyok és egyházi struktúrák felszámolásával közvetve nemcsak a reformáció terjedését segítette elő, hanem a katolicizmus fennmaradását is. Az oszmán apparátus támogatása persze, mint azt már többször említettem, erősen közvetett volt.

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy mindhárom kolostor levéltárában maradtak ránk török iratok, ezek feldolgozása jelenleg folyamatban van. Annyi azonban már az eddigi kutatási eredményekből is nyilvánvaló, hogy az oszmánok nem gördítettek akadályt a kolostorok működése elé, hanem általában a hódítás kezdetétől fogva élet- és vagyonbiztonságot garantáltak a szerzeteseknek. Az Alföld két katolikus többségűnek megmaradt városában, Gyöngyösön és Szegeden a hódítók a régi egyház intézményeit vették pártfogásukba. A mátraaljai mezőváros 1544-ben hódolt be a töröknek, Mehmed budai pasa rögtön azon esztendő augusztus 19-én védőlevelet állított ki a gyöngyösi ferencesek részére. A latin nyelvű iratban a pasa biztosította a barátokat, hogy őket és szolgáikat mind a kolostorban, mind pedig azon kívül megoltalmazza, a török hivatalnokokat és katonákat pedig a szultáni haraggal fenyegetve tanácsolta el a kolostor lakóinak zaklatásától. 1547. június 13-án a pasa újabb oltalomlevelet adott ki Budán, amelyben megtiltotta a török katonáknak, hogy a káptalanra igyekvő vagy adományokat gyűjtő ferenceseket útközben molesztálják és kifosszák. A gyöngyösi barátok a későbbiekben gyakran kértek és kaptak hasonló védőleveleket a budai, egri és hatvani török hivataloktól, ami az iratok hatástalansága mellett a török hatóságok elvi szinten való támogatását is bizonyítja.27 Hasonló volt a helyzet Szegeden is. A város elfoglalását (1543) követően az első szandzsákbég előtt megjelentek a szegedi bírák és azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben nem engedi a harangozást és bevezeti az iszlám törvénykezést, valamennyien elvándorolnak.28 Szeged első ismert reformátora, Abádi Benedek 1545 elején tűnt fel a városban, így a város vezetői minden kétséget kizáróan a katolikus vallásgyakorlat érdekében léptek fel.29 A kolostor levéltárában fennmaradt legkorábbi török irat pedig éppen azt rendelte el 1562-ben, hogy a barátok tulajdonában levő templom továbbra is maradjon az ő kezükön. A rendházat ért viszontagságok miatt a XVI. századból nem maradtak fenn a kolostorral kapcsolatos török okmányok, a XVII. századból azonban Szegeden is vagy 35 török okiratot ismerünk, amelyek (Gyöngyöshöz hasonlóan) elsősorban az épületek kijavítását és a barátok szabad mozgását voltak hivatva biztosítani.30 A katolikus többségűnek megmaradt Jászberényben 1543-tól 1564-ig a budai pasák több védőlevélben biztosították megmaradásukat és mozgásszabadságukat.31

Ezek a példák, illetve a boszniai analógia bizonyítják, hogy a katolikus egyház konszolidációs eszközként való felhasználása előtt korántsem tornyosultak oly nagy elvi akadályok (pl. a Habsburgok vagy a pápa közvetlen befolyásától való oszmán félelem), mint azt az eddigi kutatások sejtetni engedték. Erre utal többek között az is, hogy a három említett kolostorban a hódítást követő évtizedekben egyszerre mintegy 30-40 szerzetes élt.32 Az oszmán hatóságok együttműködési készsége persze nem volt mindig ennyire egyértelmű – a hadjáratok egyértelmű pusztításai mellett, éppen a fentebb vázolt ingadozó valláspolitika értelmében, adott esetben a hódítás után fennmaradt kolostorokat is felszámolhatták. Buda elfoglalása után a barátok Pesten továbbra is fenn akarták tartani rendházukat, és elkobzott kolostorukból a beginák épületébe költöztek át, de az 1542. évi ostrom után nincsen róluk több adat: vagy elmenekültek, vagy pedig megölték őket.33 Nyilván az oszmánok sem támogatták, ha a vilajet székhelye mellett egy erős keresztény intézmény működik. Ugyanígy az 1552. évi hajdútámadás után néhány évig szünetelt a szegedi kolostor működése is: a barátok egy része elmenekült, az ott maradt három szerzetest a törökök meggyilkolták.34 A jászberényi kolostor úgyszintén nem bizonyult hosszú életűnek. 1567-ben a barátoknak el kellett hagyniuk a rendházat, amelyet a törökök erőddé alakítottak át. Mindez azonban nem jelentette egyúttal, hogy a szerzetesek a városból is eltávoztak volna, hiszen egészen 1583-ig vannak adataink a rendtartományi káptalanok által Jászberénybe rendelt hitszónokokról. Formális kolostoruk azonban ezt követően bizonyosan nem működött, ugyanis gvárdiánról a rendtartományi akták nem szólnak. Valószínűleg Jászberény 1594. évi pusztulásakor távoztak el végérvényesen (legalábbis az 1694-ben történt visszatelepülésükig) a városból.35

A magyar ferences kolostorok funkciói a hódoltságban

A magyar ferences kolostorok a hódoltságban, pontosabban az Alföld elsősorban magyarlakta területein komplex lelkipásztori, kulturális és egyházjogi feladatokat láttak el. Bármilyen meglepő is: nemcsak a magyar katolikus egyháznak, hanem magának a szalvatoriánus ferences rendtartománynak a fennmaradásához is jelentős a hódoltsági rendházak hozzájárulása. A török támadások és a földesúri erőszak előli visszavonulás során a megszűnt kolostorok anyagi és szellemi javai, a könyvek és az egyházi felszerelések a védettebb városok kolostoraiban gyűltek össze. Ugyanígy ezekben a hódoltsági bázis-intézményekben vonták össze a feloszlatott kolostorok szerzeteseit is. A rendtartomány a polgárháborús időkben számos alkalommal a török területen tartotta a káptalanjait, olykor maga a tartományfőnök is a török területen lakott. A XVII. század elején a történetének mélypontjára jutott provincia négy (sőt néhány évig csak három) kolostorban 34 rendtagot számlált; ezt követően viszont lassú, majd a század első harmadától rohamos növekedést figyelhetünk meg. A rendtartomány tabulái 1609-ben 46, 1622-ben 57, 1631-ben 93, 1641-ben 131, 1653-ban 166, 1680-ban pedig már 217 szerzetest regisztrálnak. Nagyon fontos aláhúznunk azt a tényt, hogy a rendtagok igen jelentős hányada éppen a török alatti kolostorok vonzáskörzetéből lépett be a rendbe. Pontos statisztika készítésére egyelőre nincsen lehetőségünk, de a Gyöngyösi, Szegedi, Jászberényi, Kecskeméti, illetve az egyéb alföldi helynevekből képzett vezetéknevű barátok feltűnően nagy száma mindenesetre érzékelteti a nagyságrendet. A katolikus megújulás hatására a XVII. század elejétől újjáéledő szalvatoriánus rendtartomány a korábbinál jelentősebb számú szerzetest tudott biztosítani a hódoltságba is. Gyöngyösön 10-12 pap és 8-10 segítőtestvér, Szegeden 4-6 pap és 3-4 segítőtestvér, Kecskeméten 2-4 pap és általában két segítőtestvér élt.36 Az Alföldre a rendtartomány számos alkalommal a legkiválóbb képességű szerzeteseit küldte, a nehezebb terep semmiképpen sem eredményezett olyasféle „kontraszelekciót”, mint ezt olykor a jezsuiták esetében megfigyelhetjük. A szegedi és a gyöngyösi barátok döntő többsége a rend élvonalbeli garnitúrájából került ki, akik elöljáróként vagy hitszónokként számos magyarországi kolostorban megfordultak, és sokszor a rendtartomány vezetésében is kulcspozíciókat töltöttek be.

A barátok sokszor jelentős tapasztalatokkal, tartományfőnöki vagy őri múlttal érkeztek a hódoltságba, ezeknek a rendtagoknak nyilván jelentős kisugárzásuk volt az őket befogadó hívők közösségére. Tevékenységük révén a kolostor a magyar ferencesség integráns része maradt, jelenlétükkel az Alföld magyar katolikusságát részesévé tették a magyarországi katolikus megújulás lelki és szellemi áramlatainak, tágabb értelemben bekapcsolták a hódoltságot a királyi Magyarország kulturális és politikai vérkeringésébe. Számos esetben ugyanazokkal a barátokkal találkozunk, néhány éves eltéréssel, a gyöngyösi, szegedi és a kecskeméti kolostorokban is, tehát nemcsak származásukat, hanem munkaterüket tekintve is kimutatható a rendtartományban egy hódoltsági ferences csoport jelenléte. A három kolostor a rend terjeszkedési stratégiájának és tudatos személyi politikájának eredményeként együtt alakította ki a török korban azt a sajátos alföldi ferences szakrális tájat, amely vallási és kulturális jellegzetességeit évszázadokon át megőrizte.37 A fiatal rendtagok kiképzésének súlypontja részben a hódoltságra, jelesül a gyöngyösi kolostorra esett. Olykor már a XVI. században előfordult, hogy a tabulák novíciusokat jelöltek Gyöngyösön, de folyamatosan csak 1626-tól töltötték az újoncok első szerzetesévüket a hódoltsági kolostorban.

A bevezető tanulmányokat a XVII. században a humaniórák, a retorikai tanulmányok jelentették, amelyekre a teljes gimnáziumi képzésben nem részesült növendékeknek a bölcseleti tanulmányok megkezdése előtt szükségük volt. Az első ilyen „középiskolai” osztályt 1622-ben nyitották meg Gyöngyösön, ezt követően a század közepéig viszonylag gyakran találkozunk a névtárakban a retorika-tanárral és növendékeivel. A kolostorra leginkább jellemző stúdiumot a filozófiai kurzus jelentette. Az 1610-es években a magyar növendékek a tabulák adatai szerint már itt végezték tanulmányaikat. 1631-ben érkezett külföldről az első bölcseleti lektor, Fugenzio a Jesi, 1640-től kezdve pedig már magyar rendtagok tanították a filozófiát a növendékeknek. 1640 és 1686 között szinte minden évben működött bölcseleti iskola a rendházban, de bizonyos években (így 1673-1674-ben) a teológiát tanították Gyöngyösön. A város „felsőoktatásának” virágkorát a felszabadító háború évei jelentették: ekkor mindkét tárgyat, a filozófiát és a teológiát is itt tanulták a rendtartomány klerikusai, akiknek a száma olykor a harmincat is megközelítette.38 A magyar ferencesség hódoltsági működésének elsődleges funkciója kétségtelenül és egyértelműen lelkipásztori volt: az alföldi magyar katolikus lakosság lelkigondozása. Mind a rendtagok kiválasztásában, mind a kolostorok elhelyezkedésében teljesen egyértelműen kitapintható ez a tény – sőt mi több: ezt a XVIII. századi rendi krónika- és prédikációirodalom is így értékelte. Ugyanakkor nem tévesztették szem elől a kolostorok vonzáskörzetében élő egyéb nemzetiségű katolikusokat sem.

Erre a legjobb példát a szegedi dalmaták és a gyöngyösi szlovákok jelentik. A dalmaták, vagyis a XVII. században Szegedre vándorolt katolikus délszláv népesség ellátására 1644-től kezdve folyamatosan találunk dalmát szónokot (a század végén már egyszerre kettőt) a rendházban.39 Még izgalmasabb a gyöngyösi szlovákok esete. Az 1620-as évektől az Északnyugat-Magyarországról a mátraalji mezővárosba költöző evangélikus szlovákokat a ferencesek kezdték el térítgetni az 1630-as években. Megakadályozták az evangélikus lelkészek megtelepedését, és részben saját költségükön rendbe hozatták és felszerelték a gyöngyösi ispotály templomát, amely a helyi és környékbeli szlovák telepesek „nemzeti” temploma lett. Ugyanakkor a templom a szlovák közösség szolgálata mellett az eredeti rendeltetését, az ispotály-funkciót sem veszítette el. A két különböző jelleg együttes jelenléte természetesen több feszültségre adott okot, teljességgel viszont mégsem zárták ki egymást. A késő középkori mezővárosi igényekben gyökerező szociális intézmény, az ispotály, illetve az ellenreformációs térítést követő barokk lelkipásztori tevékenység a konfliktusok ellenére együtt tudott létezni a templom szakrális terében.40 A ferences pasztoráció egyik, a barokk korra nagyon jellemző, mégis több egyedi vonást felmutató eleme volt a rend sajátos kultuszformáit népszerűsítő társulatok szervezése.

Ezek közül a legjelentősebbek a kordás társulatok voltak. Ez az V. Sixtus pápa által 1585-ben alapított vallásos társulat a ferences harmadrendhez hasonlóan, de annál kevesebb kötöttséggel ápolta Szent Ferenc tiszteletét és terjesztette a franciskánus szellemű vallásosságot a kolostorok vonzáskörzetében. Magyarországon az első kordás testvérület 1630-ban alakult Pozsonyban. Az elkövetkező évtizedekben az egész országban elterjedtek, és fontos szerepet játszottak a ferences lelkiség és kultuszformák meggyökereztetésében, illetve a rend iránt elkötelezett társadalmi közeg megteremtésében. A tartományi káptalan 1650-ben előírta a gvárdiánoknak, hogy a kolostoruk melletti kordás társulatok működését segítsék elő, illetve, ahol nincsenek, sürgősen gondoskodjanak a felállításukról.41 A hódoltsági kolostorokban már korábban: Gyöngyösön 1648-ban, Szegeden pedig 1649-ben alapították meg a kordás testvérületet, és 1668-tól találkozunk a kecskeméti rendházban is a társulat igazgatójával. A kordás társulat igazgatói tisztét, akárcsak az ország más kolostorai mellett, a hódoltságban is általában a magyar szónokok töltötték be, ami utal a társulat magyar jellegére, a magyar katolikusság megtartásában játszott fontos szerepére. Az igazgatói tiszt komoly társadalmi presztízsével magyarázható, hogy számos esetben a gvárdiánok vezették a társulatokat.42 A kordás társulatoknál is nagyobb hatásfokkal működött a másik gyöngyösi ferences konfraternitás, a Páduai Szent Antal Társulat (Congregatio Thaumaturgi Sancti Antonii de Padua). A társulatot a gyöngyösi ferencesek templomában 1673-ban alapította Horváthi János jászberényi plébános, a ferencesek gondozták, elöljárója mindig a kolostor magyar hitszónoka volt. A kongregációnak az alapító és a ferencesek széleskörű egyházi kiváltságokat és több magas rangú támogatót szereztek.

A Szent Antal Társulat máig fennmaradt albuma kivételes lehetőséget kínál a társulati tagság összetételének, a szervezet térbeli elterjedésének és időbeli dinamikájának érzékeltetésére.43 Mindenekelőtt kiemelt figyelmet érdemel a társulat „társadalmi kohó” szerepe: a konfraternitásnak ugyanúgy tagja volt a császár, mint a gyöngyösi ispotály koldusai; a felső-magyarországi főnemesekkel és császári tábornokokkal egy szervezethez tartoztak a hevesi, nógrádi és jászsági falvak parasztasszonyai. A kora újkori kongregációknak ez az egész társadalmat átfogó, vallási alapon integráló funkciója a hódoltságban talán még jelentősebb szerepet játszott, mint máshol, hiszen tudatosította a szegedi, kecskeméti, jászberényi vagy éppen baranyai magyar katolikusokban vallási, kulturális és nemzeti hovatartozásukat, és ehhez az identitáshoz szervezeti kereteket is rendelt. Az album névsoraiban a korabeli társadalmi hierarchia csúcsán állók után következnek az egyházi személyek: a társulatnak 1673 és 1686 között összesen 67 ferences, 6 jezsuita, 25 világi pap és 30 licenciátus és tanító volt a tagja. A ferenceseknél figyelemre méltó, hogy nemcsak a Gyöngyösön működő barátok léptek be, hanem a rendtartomány más kolostoraiban működő rendtagok is csatlakoztak. A társulat tagságának gerincét a hódoltság és a határvidék mezővárosainak és falvainak lakossága adta. Az ő vagyoni és társadalmi rétegződésükre az anyakönyv viszonylag kevés fogódzót szolgáltat: csak a helyi társadalom hierarchiájának csúcsán és legalján állókról, vagyis a hódoltsági nemesekről és a gyöngyösi ispotály koldusairól derül ki a státuszuk.

A társulat közrendű tagjainak névsora több érdekes következtetés megfogalmazását teszi lehetővé. 1673 és 1686 között megközelítőleg 4230 társulati tagot sikerült összeszámolnom, szinte pontosan háromnegyedük, 3160 nő, és csak egynegyedük férfi. Ez a nőknek a vizsgált időszakban a társulati életben, ezen keresztül a laikus vallási élet szervezeti kereteinek fenntartásában betöltött fontos szerepére utal. Önmagában a vizsgált 13 év tagságának igen magas száma is figyelemre méltó. Az országos összehasonlító vizsgálat az átlagos taglétszámot 100-500 főre teszi, az 1000-nél több főt számláló társulatokat már ritkának tekinti.44 A nagy létszám okát a jól szervezett jezsuita és ferences propaganda mellett a sajátos hódoltsági viszonyokban látom: a viszonylag jelentős katolikus lakossággal bíró alföldi vidékeken országos összehasonlításban sokkal kevesebb társulat működött, ugyanakkor éppen itt, a török területeken lehetett nagyobb igény a magyar katolikus önazonosság megélését lehetővé tevő vallási szervezetekre. Az anyakönyvi bejegyzések alapján mintegy 210 települést sikerült lokalizálni. Nagyon beszédesek a tagság térbeli megoszlását közlő adatok, amelyek lehetővé teszik a gyöngyösi ferencesek vonzáskörzetének, a kolostor köré szerveződő szakrális tájnak a pontos megrajzolását, emellett körvonalazódik az a Pest, Nógrád, Heves megyékre és a Jászságra kiterjedő katolikus tömb, amely nagyrészt éppen a gyöngyösi ferencesek munkájának eredményeként maradt hű ősei hitéhez. Az egyes kistájakról, településekről belépett tagok létszáma bizonyos értelemben az adott vidéken vagy falvakban kifejtett ferences pasztoráció intenzitását, az egyes községek vallási erejét is híven érzékelteti. Ezek alapján Gyöngyös tágabb vonzáskörzetét mintegy 100 kilométer sugarú körnek gondolhatjuk el.45

A lelkipásztorkodás mellett a magyar ferencesek szegedi kolostora igen fontos szerepet játszott a magyar intézményrendszer hódoltsági pozícióinak őrzésében: a kolostor gvárdiánjai a XVII. század második felétől a csanádi püspökök általános helynökeiként (vicarii generales in spiritualibus) is működtek. A csanádi püspökség birtokainak rendszeres adóztatására a többi déli hódoltsági püspökséggel (Pécs, Kalocsa) egy időben, a XVII. század második évtizedétől kezdve került sor, ebben a legeredményesebbnek a keménykezű Pálffy Tamás (1653-1658) bizonyult. Az ő kormányzása idejéből vannak adataink a kéttagozatú birtokkormányzat meglétére. A kapcsolattartás másik fontos területén, az egyházjogi és lelkipásztori képviselet megteremtésében Zongor Zsigmond püspöksége idején (1644-1648) történt áttörés. 1644-től kezdődően tudjuk dokumentálni a csanádi püspökök és a szegedi ferences kolostor gvárdiánjai közötti rendszeres kontaktust, amelynek során a főpásztorok a joghatóság biztosításán és a lelkipásztori ellátás megszervezésén túl a ferenceseket az adóztatás és birtokigazgatás folyamatába is igyekeztek belevonni, sőt elszórt adatok a barátok hírszerző tevékenységéről is tanúskodnak. A szegedi gvárdiánok püspöki helynöki megbízatására Tarnóczy Mátyás (1648-1650) működésétől kezdve egészen a csanádi püspökök visszaköltözéséig folyamatosan vannak adataink. A magyar ferencesek nemcsak a protestáns egyház intézményeivel, hanem a Balkán felől északi irányba terjeszkedő boszniai ferencesekkel szemben is védték püspökük joghatóságát. A római missziós főhatóság, a Sacra Congregatio de Propaganda Fide felhatalmazásaival érkező bosnyák barátok igyekeztek megszerezni a jövedelmezőbb plébániákat, így például a Makó melletti Szentlőrincet, kétségbe vonva a csanádi püspökök képviselőjeként fellépő szegedi gvárdián joghatóságát.46

A magyar rendtartomány és a kongregáció között viszont, nyilván elsősorban a magyar katolikus hierarchiával való szoros kapcsolat miatt, nem alakult ki együttműködés. A magyar barátok kezdetben nem kívántak szorosabb munkakapcsolatot a római intézményekkel, a század második felében pedig már a kongregáció zárkózott el a missziós prefektúrák további szaporítása elől.47 Összegzés A magyar ferencesség hódoltsági jelenlétének vizsgálata a felekezet-képződés európai elméletének hazai alkalmazására is lehetőséget kínál. Mindenekelőtt teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy a közösségek elvárásainak megfelelő vallási és kulturális kínálatot nyújtó katolikus intézmények jelenléte esetén egyáltalán nem törvényszerű, még az alföldi mezővárosokban sem, a reformáció győzelme. Gyöngyös, Jászberény, Szeged és a vonzáskörzetükben levő falvak magyar népe a török uralom másfél évszázada alatt hű maradt hitéhez, az ő felekezet-választásukban teljesen nyilvánvaló a ferences spiritualitás, annak a falusi-mezővárosi vallásosságban játszott szerepe.

Az alföldi ferencesség kutatása arra világít rá, a korábbinál erősebb hangsúlyokkal, hogy a katolikus és a protestáns felekezetképződés a legtöbb esetben valóban párhuzamos jelenségeket eredményezett, markáns különbségeket leginkább az időbeli eltolódás tekintetében regisztrálhatunk. A katolikus mezőváros tanácsa ugyanúgy kivette a részét az egyház anyagi ügyeinek intézéséből, az intézmények és személyek kiválasztásából, támogatásából és védelméből, mint azt a református mezővárosok esetében a korábbi kutatás rögzítette. A céhek és a vallásos társulatok a katolikus lakosságot sikeresen integrálták mind a szűkebb közösségbe, mind pedig a katolikus egyház kiterjedt, nemzetközi intézményrendszerébe. A „kora újkori katolicizmus” elsődleges célkitűzését a protestáns egyházakhoz hasonlóan a hívek magasabb lelki és művelődési igényeinek kielégítése jelentette, ennek a törekvésnek a megvalósításához a hagyományos lelkipásztorkodás elemeit, a legkorszerűbb pasztorációs gyakorlat eszköztárát és természetesen a modern pedagógiát is felhasználták.

Összességében az alföldi katolikus intézmények vallási és művelődési kínálata egészen bizonyosan nem maradt el az alföldi református mezővárosok lehetőségeitől. Másrészt a hódoltsági katolicizmuson belül nagyon világosan kimutathatók a különböző intézmények által képviselt lelkiségek szerint elkülönülő szakrális tájak. A déli (szlavóniai, bácskai és temesközi) területek a bosnyák ferencesek, a Dunántúl a jezsuiták, az Alföld pedig a magyar ferencesek lelkipásztori területe volt, ami nemcsak személyi és jogi konzekvenciákkal járt, hanem bizonyos értelemben „szentségi tájak” kialakulásához is vezetett, amelyek XVIII. századi továbbélésének vizsgálata érdekes feladat lehetne. Itt csak egyetlen jellemző példára utalok: a barokk kori búcsújárás hódoltsági gyökereire. A bosnyák ferencesek által pásztorait vidékek népe a boszniai Olovo kolostorának csodatevő Mária-képéhez fohászkodott segítségért, a dunántúli katolikusok Andocsra, az alföldiek Szegedre, Gyöngyösre és Verebélyre zarándokoltak, már a török uralom idején is, mint erről számos egykorú adat tanúskodik. Izgalmas szempontot jelent a balkáni és a magyar franciskánus intézmények összevetése is. A boszniai központú balkáni ferencesség alapvető sajátossága, hogy állami és egyházi intézmények hiányában valamennyi vallási és kulturális funkciót átvette a boszniai, szlavóniai és bulgáriai katolikusok között. Működésükben a XVII. századra így elsősorban már nem a nyugati egyházi intézményekkel, hanem sok tekintetben az Oszmán Birodalomban működő ortodox egyházakkal mutattak hasonlóságot.

A magyar ferencesség ugyanakkor egy tagolt egyházi struktúra részeként működött, nemcsak a keresztény, hanem a hódolt országrészben is. Noha ez utóbbiban szélesebb feladatkör ellátására kényszerült (gondoljunk csak a püspöki helynöki megbízásra), ugyanakkor a kulturális és nemzeti-politikai funkciókon mégiscsak osztozott a jelenlevő egyházi és világi intézményekkel. Emellett a magyar rendtartomány államegyházi kötődései is nyilvánvalóak, a magyar püspökökkel való szoros kapcsolat pedig voltaképpen kizárta, hogy a boszniai és bulgáriai rendtartományokhoz hasonlóan a római missziószervezés intézményes kereteihez csatlakozzon. Ezek a sajátosságok tehát döntő módon hozzájárultak, hogy a magyar ferencesség egészen napjainkig az alföldi magyar néphagyomány és kultúra szerves és meghatározó részévé váljon.

Jegyzetek:

1 Ez a tanulmány a témában eddig megjelentetett könyveimen alapul: Molnár 2002; Molnár 2003a; Molnár 2003b; Molnár 2004a; Molnár 2005. Az alábbiakban ezért csak a legszükségesebb hivatkozásokra szorítkozom, az érdeklődő olvasó idézett munkáimban bőséges levéltári forrásanyagot és további irodalmat talál. 2 Molnár 2004b: 551-562. 3 Nagy 1767: 100. 4 Kőnig 1931: 109. 5 Magyar Ferences Levéltár (Budapest), Szegedi ferences rendház iratai (1950-től 2005-ig a Csongrád Megyei Levéltár őrizetében). 6 Magyar Ferences Levéltár (Budapest), Gyöngyösi rendház iratai, rendezés alatt. Vö. Fáy 1999:132-133. 7 Magyar Ferences Levéltár (Budapest), Kecskeméti rendház iratai. 8 Fáy 2005: 193-201. 9 Tarnai 1973: 135-147; Tarnai 1984: 91-103. 10 Karácsonyi II. 1924: 583. Munkájának címe: Liber de origine et progressu almae Provinciáé Hungáriáé Sanctissimi Salvatoris FF. Minorum S. P. Francisci reformatorum recenter descriptus, auctus et nonnulis figuris emblematicis exornatus. 11 Blahó – Verebélyi é. n. 162, 169., 174. 12 Urbánus Fridrich: Chronologia Almae Provinciáé Ss. Salvatoris in Hungária in duas partes partita. Magyar Ferences Levéltár. 13 Molnár 2004a: 129-153. 14 Életrajzát és irodalmi működését bemutatja: Kőnig 1931: 250-256. 15 Tamás 1948. 16 Apologetikus ferences megközelítésben, de sok adattal: Szabó 1921: 410-425. 17 Általános áttekintés-. Vanyó 1982-. 211-228 18 Blahó 1991. 19 Szabó 1921; Karácsonyi I-II. 1923-1924; Kőnig 1931. 20 A vonatkozó kutatások összefoglalása az oszmánok „vallási toleranciájáról” vallott eltérő nézetek kritikai áttekintésével: Molnár 2002: 30-36. 21 Dzaja 1984: 185-190. 22 Molnár 2002: 177-185. 23 Vö. pl. Molnár 2003a: 234-238 és passim. 24 Őze 2005: 157-175. 25 Karácsonyi I. 1923: 377-430 passim. 26 Ennek a tézisnek máig legigényesebb bemutatása, esettanulmányokkal: Szakály 1995. A „mezővárosi reformáció” historiográfiai áttekintése: Molnár 2005: 9-15. 27 Magyar Ferences Levéltár (Budapest), Szalvatoriánus Rendtartomány, Gyöngyösi Rendház Iratai, fasc. 14 (török iratok). Az 1544. és 1547. évi latin nyelvű iratok sorszám nélküliek, a későbbi török nyelvű iratok az 1-121. sorszámok alatt találhatók. A török iratokról 1839-ben Josef Hammer-Purgstall német nyelvű fordítást, illetve regesztákat készített, ezt 1842-ben Magócsy József ferences magyarra fordította. Az 1998-ban a gyöngyösi kolostor elfalazott feljárójából előkerült török iratgyűjteményből mindössze négy irat hiányzik. A Magócsy-féle magyar tartalmi kivonatokat közzétette: Fáy 1998: 146-161. Az oklevelek modern feldolgozását jelenleg végzem. 28 Dávid – Fodor 2002: 271-276. 29 Emellett szól a közismert legenda a szegedi hitvitáról, amely szerint a szegedi bég a szakács testvér szellemes közbeszólása alapján ítélte a ferenceseknek a templomot a lutheránusokkal szemben. Szakály 1983: 646, 649-650. 30 Szilády – Szilágyi II. 1863: 285-343 passim 31 Szántó 1974: 49-54. 32 A szalvatoriánus rendtartomány tabulái az alábbi szerzeteslétszámot közlik kolostoronként: a szegedi kolostorban 1544-ben 6 pap és 8 laikus testvér, 1548-ban 7 pap és 4 lakus testvér, 1550-ben 6 pap és 2 laikus testvér, 1567-ben 6 pap, 1570-ben 5 pap és 1 laikus testvér; a gyöngyösi kolostorban 1548-ban és 1550-ben 5 pap és 5 laikus testvér, 1558-ban 9 pap és 7 laikus testvér, 1567-ben 10 pap és 5 laikus testvér, 1570-ben 13 pap, 3 klerikus és 8 laikus testvér; a jászberényi kolostorban 1544-ben 6 pap és 11 laikus testvér, 1548-ban 5 pap és 5 laikus testvér, 1550-ben 7 pap és 5 laikus testvér, 1567-ben 15 pap működött. 33 Karácsonyi II. 1924: 139-140. 34 Karácsonyi II. 1924: 163-164. 35 Karácsonyi II. 1924: 84-85. 36 Karácsonyi I. 1923: 431-491. 37 Ezekre lásd az első jegyzetben említett kötetekben közzétett rendházi névsorokat. 38 Molnár 2005: 171-172. 39 Molnár 2003a: 55, 80. 40 Molnár 2005: 108-117. 41 Takács 1945: 259; Takács-Pfeiffer 2001: 674-681. 42 Molnár 2003a: 81; Molnár 2004a: 122; Molnár 2005: 129. 43 Liber Congregationis Thaumaturgi Sancti Antonii de Padua erectae in conventu Giöngiösiensi Fratrum Minorum Sancti Francisci Strictioris Observantiae provinciáé Hungáriáé Sanctissimi Salvatoris … anno domini 1673. Kézirat a Magyar Ferences Levéltárban. 44 Tüskés – Knapp 2001: 297. 45 Molnár 2005: 130-134. 46 Molnár 2003a: 43-72. 47 Galla 2005: 24-28.

Molnár Antal, franka-egom.ofm.hu