Lehet más a török politika?

Mint ismeretes, 2024 választási szuperévként vonul be a történelembe, ugyanis az idén a világ több mint 50 országában 3,8 milliárd ember (az emberiség majdnem fele) járul az urnák elé, többen, mint a történelem bármely más évében. Ezek közül pedig igen sok a sorsdöntő elnökválasztás vagy parlamenti választás. Számos országban a választók már le is adták voksaikat. Például Oroszországban, ahol nem nagy meglepetésre, érdemi kihívó nélkül Vladimir Putyin nagy fölénnyel nyerte meg az elnökválasztást. Indonéziában, a világ legnépesebb muszlim országában is túl vannak már a voksoláson. Itt Prabowo Subianto védelmi miniszter nyert, egy kétes múltú személy, aki Suharto diktatúrája alatt katonatisztként állítólag tömeggyilkosságokban és etnikai tisztogatásokban vett részt. Tajvanon viszont a függetlenségpárti és a demokratikus politikai berendezkedés feltétlen hívének számító, úgynevezett zöld tábor jelöltje, Laj Csing-te-t (William Laj-ként is ismert) nyert. Az Egyesült Államokban és az Európai Unióban a választók még csak ez után járulnak majd az urnák elé. Az előbbiben novemberben elnökválasztást, míg az utóbbiban június elején európai parlamenti választásokat tartanak. Az idei választások közül azonban nem csak az országos szintű megmérettetésekre érdemes odafigyelni, hiszen a helyhatósági választásokon is születhetnek olyan eredmények, amelyek az országos politikára is hatást gyakorolnak. Törökországban március 31-én éppen ilyesvalami történt.

A török belpolitika legfőbb törésvonala a politikai iszlámhoz és a Mustafa Kemal Atatürk örökségéhez való viszony mentén húzódik. A Török Köztársaság alapítójának, az ország első elnökének (1920 és 1938 között volt hivatalban) számos reformja közül az egyik legfontosabb az ország szekularizációja volt, vagyis az, hogy különválasztotta egymástól az államot és a vallást. Sőt sikerült az iszlámot teljesen kiirtania a közéletből. Többek között eltörölte a kalifátust, az oktatást kivette a vallástudósok felügyelete alól és létrehozta az oktatási minisztériumot. Betiltotta a fez, a hagyományos oszmán vörös fejfedő viselését, és azt szorgalmazta, hogy a törökök európai öltözéket viseljenek. Bár a nők muszlim fejkendőjének viselése ellen hivatalosan nem lépett fel, igyekezett meggyőzni a török társadalmat annak elhagyásának szükségességéről. Kemal Atatürk politikai örökségét az általa 1923-ban alapított Köztársasági Néppárt (CHP) vitte tovább, az ország hadserege pedig fegyverrel igyekezett megvédeni azt. Törökország történetében a kemalista katonatisztek nem egy esetben puccsal távolították el a hatalomból azt a kormányzatot, amely veszélyeztette a szekuláris államberendezkedést. Így tettek 1960-ban, 1971-ben, 1980-ban és 1997-ben is.

Folytatás

Forrás: www.magyarszo.rs