Kuruc szabadsághősök hamvainak hazahozatala 1906-ban – Dr. Gamauf András

Mottó: „Kergettem a labanc hordát, Sirattam a szívem sorsát, Mégsem fordult felém orcád, Rossz csillagú Magyarország.” Ady Endre: Bujdosó kuruc rigmusa

Kuruc szabadsághősök hamvainak hazahozatala 1906-ban

Száz évvel ezelőtt, egész pontosan 1906. október 27-én került sor a Törökországba emigrált és ott elhunyt kuruc szabadsághősök hamvainak hazahozatalára. A hamvak átadás-átvételéről hivatalos jegyzőkönyv is készült Orsován, a magyar határhoz legközelebb eső városba, melyet Wekerle Sándor miniszterelnök, Justh Gyula, a képviselőház elnöke és több miniszter írt alá. Haza kerültek II. Rákóczi Ferenc, Thököly Imre, Zrínyi Ilona, Rákóczi József, Bercsényi Miklós, Eszterházy Antal, Sibrik Miklós, Bercsényiné született Csáky Krisztina földi maradványai. Meg kell jegyezni, hogy 1738. november 10-i keltezésű levelében Mikes Kelemen ezt írja: „ Rákóczi József testamentumában azt hagyta, hogy atyja mellé temessék, de nem hiszem, hogy megengedjék.” Mikes ezt a feltételezését arra alapozta, hogy ismerte a török portának a temetkezéssel kapcsolatos szabályát, amely úgy szólt, hogy mindenkit ott kell eltemetni, ahol meghalt. Ez különösen vonatkozott járvány idejére, ebben az időben pedig pestis járvány volt, aminek következtében hunyt el az ifjú fejedelem is.

1739. június 1-én Csernavodában kelt levelében a következőket írja: „Az elmúlt holnapnak 14-dik napján visszaérkezék ide a Porta parancsolatival a defterdár, és minthogy a Porta arra szabadságot nem adott, hogy a szegény fejedelem testit Konstancinápolyban vigyék, ezért tegnap estve egy görög templomban eltemetők.„ Azt, hogy Rákóczi József földi maradványa II. Rákóczi Ferenc és anyja, Zrínyi Ilona mellett volt elhelyezve, az isztambuli Saint Benoit templomban, és hogy valóban az ő hamvai hazaszállítása történt meg, azt csupán Thaly Kálmán állította határozottan. Elképzelhető, hogy az ifjú fejedelem hamvai Csernavodábn vannak, mindenesetre Thaly álláspontja az elfogadott a mai napig.

A hamvak és a sírkövek hazaérkezését megelőzően sor került a Magyarországról küldött új síremlékek ünnepélyes átadására is. Isztambul Galata városrészben levő St. Benoit templomban Rákóczi emléktábla, Izmitben Thököly sírja helyén pedig egy impozáns márvány obeliszk került felavatásra. Orsováról külön vonat előbb Budapestre hozta a koporsóban elhelyezett hamvakat, ahol ünnepélyes külsőségek között emlékbeszédet mondott a főváros polgármestere, majd II. Rákóczi Ferenc és híveinek emlékére ünnepi istentisztelet volt a Szent István bazilikában, Thököly Imrének emlékére pedig a Deák téri evangélikus templomban. Ezután II. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona Konstantinápolyból, valamint Bercsényi Miklós, Eszterházy Antal és Sibrik Miklós Rodostóból hazahozott földi maradványait és sírköveit átadták Kassa város hatóságának, Thököly Imre síremlékét és földi maradványait pedig Késmárkra vitték. Hazaérkezett személyek a 17. és 18. századi kurucmozgalom és szabadságharc vezető személyiségei voltak. Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc vezették a kuruc harcosokat a császári csapatok (labancok) ellen. A kuruc szó egyébként nagy valószínűséggel a török „kurudzsi” szóból ered, amely magyarul felkelőt jelent.

A kuruc mozgalomról nem lehet anélkül szólni, hogy annak egyik lényeges politikai eleméről, a török orientációról ne szólnánk. Az elmúlt évtizedekben Perjés Géza történész egy fontos jelenségre utalt, miszerint 1526-ban a mohácsi ütközetet követően Szulejmán szultán hada mélyen benyomult az ország területére, ám a török politika semmi szándékot sem mutatott arra, hogy katonai fennhatóság alá vonja Magyarországot. E jelenségnek Perjés Géza földrajzi alapú katonai okát adta. Azzal indokolta, hogy Magyarország kívül esett az oszmán hadsereg akciórádiuszán, és ennek tudatában a török szultán kezdetben nem akarta birtokba venni hazánkat, csak törökbarát politikára igyekezett kényszeríteni. E koncepciót „Szulejmáni ajánlat”-nak nevezte, amellyel azonban a magyar uralkodó osztály nem tudott élni, és így mintegy kikényszerítette a Kárpát medence belső területeinek török megszállását. A Szulejmáni ajánlat mögött katonaföldrajzi jelenség rejlett. A török hadsereget, amely csak a háborúk időszakában volt hadilétszámon, mozgósítani kellett, és csak ezt követően, tavasszal indulhatott meg az adott hadszíntér felé. Ez azt jelentette, hogy a hadsereg felvonulása nagyjából három hónapot vett igénybe, így a török sereg augusztus előtt ritkán ért Buda alá. A hadműveleteket azonban október végéig be kellett fejezni, és így a tényleges hadműveletekre maximum három hónapnál sohasem maradt több idő. Az Oszmán hadsereg akciórádiusza csak azt tette lehetővé, hogy az általa meghódított területek Magyarország Száva, Duna folyókkal szegélyezett határáig terjedjenek. Csak elvétve, és a birodalom minden potenciáját igénybe véve került arra sor, hogy a török hadak eljutottak Bécs falai alá, az ostromok pedig az idő rövidsége miatt rendre kudarcot vallottak.

A török hadsereg akciórádiusza és a sajátos földrajzi viszonyok indokolták a viszonylag önálló Erdélyi fejedelemség létét is. A 17. századi magyarországi politikai alaphelyzet a két világhatalom (a Habsburg és az Oszmán birodalom ) összecsapása nyomán az lett, hogy Magyarország ütköző zónává vált. Ezen szenvedésekkel, nyomorúsággal teli helyzet a magyarság számára bizonyos mozgásteret is engedett az önálló politika fennmaradására. A török orientáció elsősorban az erdélyi állam külpolitikájában öltött testet, ami aztán a 17. század végén már a magyarországi társadalomban is befogadó talajra talált, s egymást követő hullámokban újabb és újabb mozgalmakat indított útjára, melynek részét képezik a kuruc kori szabadságküzdelmek. Thökölynek és híveinek álláspontjában egy olyasfajta feltételezés vált úrrá, hogy az Oszmán birodalom perifériáján inkább fennmaradhat az ország önállósága, mint az abszolutizmusra törekvő Habsburgok jogara alatt, a birodalmi központtól mintegy karnyújtásnyi távolságra.

Fennmaradtak e korból a magyarok érzelmileg is átélt, török barátságára utaló dokumentumai is. Így többek között az a „Postulata Gentis Hungaricae” címet viselő irat, amely tartalmazza azon feltételeket, melyek szerint Thököly a bécsi udvarral hajlandó békét kötni. Ennek egyik pontjában ez áll: „Mivel az Oszmán Porta e mozgalmak, s nevezetesen a mi száműzetésünk kezdetétől fogva pénzben megfizethetetlen, s mérhetetlen kegyelmességet mutatta hozzánk, s minket, számkivetett bujdosókat, akiknek még a fejünket sem volt hova nyugovóra hajtanunk, befogadott.(amellett), saját kenyerével táplált, az éhezőket etette, a szomjuzókat itatta, területének felbecsülhetetlen kárával szabad kvártélyt adott, a haza és szabadságaink visszaszerzésére a segély biztos reményével tartott…, amely jótéteményért a hálátlanság szégyenét nem vehetjük magunkra.” II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc idején az Oszmán török birodalom, mint nyílt szövetséges nem jöhetett szóba, részint, mert a fejedelem fontos szerepet szánt és segítséget várt Nagy Péter orosz cártól, aki hadban állt a törökkel. Másrészt viszont a török birodalom ebben az időben meggyengült katonai erejétől mitsem remélhetett. A törökkel való kapcsolatfelvételre később ugyan, de mégis sor került az erdélyi fejedelemségbe való beiktatás után, 1707-ben. II. Rákóczi Ferenc a szabadságharc leverése után abban a meggyőződésben hagyta ott franciaországi emigrációját 1717-ben, hogy Törökországban egy magyar-spanyol-török szövetséget kovácsol össze, és ennek segítségével visszatér Magyarországra. Thököly a törökbe vetette minden reményét. Rákóczinak a török segítség volt az utolsó reménye. Rövid időn belül be kellett látnia, hogy a török birodalom kül- és belpolitikai okok miatt nem harcképes. Ennek ellenére élete végéig azon munkálkodott, miképpen lehetne rávenni a török szultánt, hogy a császár ellen megindítsák a háborút. Halála után fia, József került olyan helyzetbe, hogy a tervek szerint Temesvár felől egy sereg élén visszatérjen Magyarországra. Ebben őt 1738-ban út közben Csernavodában bekövetkezett korai halála megakadályozta. Csodálkozunk-e, ha Bocskai és Bethlen örökösei a nemzeti és hitbéli szabadság védelmét a töröknél keresték. Ennek segítségével nem sikerült az akkori bécsi gyarmatosító politikának a nemzeti és lelkiismereti szabadságot teljesen megsemmisíteni.

A törökkel való szövetséget az európai kultúra zászlóvivői Németország, Anglia, Hollandia és a katolikus Franciaország nemcsak támogatták, de annak indítványozói és közvetítői is voltak. A francia külpolitika a 17. század második felében és a 18. század elején kifejezetten kereste a kapcsolatokat a Habsburg ellenes magyar erőkkel, és amennyiben a hadi valamint gazdasági helyzete engedte, támogatta azokat. A 17. században több fejlett európai országhoz hasonlóan Franciaországban már kialakult a sajtó, és kibontakozott egy olyan politikai, történeti irodalom, amely a tájékoztatást és a közvélemény befolyásolását szolgálta. A magyar kérdés megítélésében a francia sajtó az államérdek alapján ítélt. A 17. -18. századi magyar függetlenségi harcok legjelesebb francia publicistája Eustache Le Noble volt, aki egy személyben volt filozófus, történetíró és költő is. Le Noble tájékozott a magyar történelemről, de informálódott a francia udvar szándékairól is és ez magyarázza kurucbarátságát. A kuruckori szabadságharcok vezetőiről így ír a francia közvélemény számára: „Thököly felséges, mint egy király, büszke, de nem fennhéjázó, magas termetű, telt alakú és egyenes, a homloka nagy és emelt, szemei élénkek és áthatók, kicsik, és tele vannak tűzzel, a világ legszebb fogai az övék, arcszíne fehér és élénk, arca kerek és teljes,teste robusztus, tagjai arányosak és csodálatos ügyességgel kezeli a fegyvereket. Bőkezű egészen a tékozlásig, nyílt és könnyű a megközelítés szempontjából, szelleme szolid és élénk, kifogyhatatlan gondolatokban, tántoríthatatlan a veszélyben, olyan bátor, hogy már-már vakmerő, állhatatosan tör a cél felé, amelyet kitűzött, de olyan gyors és termékeny azoknak az eszközöknek a megkeresésében, amelyekkel eredményt akar elérni, hogy gyakran határozatlanná válik elképzeléseinek gazdagsága miatt. Tökéletesen beszél több nyelvet, ékesszóló és meggyőző, de ugyanolyan rövid válaszaiban, mint amennyire türelmes mások meghallgatásában.

Mindig első a támadásban és utolsó a visszavonulásban, fáradhatatlan munkás, a gyönyörök ellensége, érzéketlen más vonzalomra, mint a dicsőség és a nagyság szeretete, de talán túlságosan hajlik a bor élvezetére, amelyet szerencsétlensége elleni varázsszernek tart, és amely egy héten egyszer arra kényszeríti, hogy egy teljes napra eltűnjék. De csodálatos módon a visszavonultságnak ezen pillanataiban is a legnagyobb szellemi erőfeszítéssel foglalkozik vállalkozásaival, és ítélete sohasem olyan szolid, mint olyankor, amikor eltűnnek azok a ködök, amelyek hevítették.” II. Rákóczi Ferenc fejedelmet így jellemzi: „Jól megtermett, magas és előnyös alakú, kerek és telt arcú, haja fekete és törökös bajuszt visel. Ez a fejedelem nagyon szellemes, elővigyázatos, nagylelkű és udvarias, ért a háborúhoz és méginkább a diplomáciához. Barátai és ellenségei iránti hite tántoríthatatlan, s ezek mind dicsérik jóságáért és szavának megtartásáért.” Thököly és II. Rákóczi Ferenc kapcsolatát így értékeli: „Thököly, akit a karlováci béke óta eltemettek a feledésben, amely a halálhoz hasonlatos, mindig apjául szolgált és szolgál most is ennek a hercegnek, és átadta neki reménységét, tehetségét, óvatosságát, bátorságát és szeretetét hazája iránt.”

A török orientációjú politika megítélése régi vita történetírásunkban, amit jól tükröz a Törökországba menekült kuruc emigráció hamvai hazahozatalát megelőző parlamenti vita is. A török emigráció szabadsághőseinek emléke a 18. század második felében halványulni látszott. Lukinich Imre egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja említi viszont, hogy az egyszerű emberek lelkületében a 19. század negyvenes éveiben is élt Rákóczi emléke. Adatot közöl arról, hogy 1840-ben két debreceni legátustól azt kérdezte egy öreg írástudatlan sárréti pásztor, hogy vajon mikor jön vissza Rákóczi. A kuruc szabadságharcosok földi maradványainak hazahozatala azonban nem volt könnyű feladat, mivel a Habsburg ház gondoskodott különböző jogforrásokban távoltartásuktól. Az 1699-es karlócai béke egyezmény X. cikkelye Thököly Imréről és híveiről így intézkedett: „Minthogy e háború idejében a magyarok és erdélyiek közül többen őcsászári fennsége alattvalóságától elállván, a magasságos török birodalom végeihez vetették magokat, s mivel erészben is kell a két birodalom közti békekötés biztosításáról gondoskodni, rólok eképp történt a szerződés: Ők a mondott magasságos birodalom tartományaiban, tetszéshez képest helyeztetnek el és alkalmaztathatnak; nehogy mindazáltal a végek békés állapota és az alattvalók nyugalma valamiképp háborgattathassék: a helyek, hová az említettek szállíttatni fognak, távolesők legyenek valamennyi vég- és határrészektől. És miután ők a jövendőre az Ozmánok hatalmas császárjának egyéb jobbágyai közé fognak számítani, ne szabadjon nekik többé a török alattvalóságtól elállani.”

II. Rákóczi Ferenc és hívei száműzetéséről III. Károly 1715-ben adott ki rendelkezést az alábbiak szerint: Rákóczit, Bercsényit, s mindazokat, akik a kitűzött határidőre nem jöttek haza, mint törvényes királyuk és hazájuk nyilvános ellenségeit és mint árulókat, s az igaz szabadság felforgatóit, összesen és egyenként törvényesen száműzte, elrendelte üldözésüket, illetve elfogatásukat, és elkobozta összes ingatlan és ingó javaikat. Ez a törvénycikk még az emigránsokkal való érintkezést is eltiltotta. Csak az 1860-as évektől kezdték hivatalos formában felvetni, és akkor is csak II. Rákóczi Ferenc fejedelemre vonatkozóan a hamvak hazahozatalát. Ebben elsősorban Thaly Kálmán történész, országgyűlési képviselő játszott főszerepet. Simonyi Ernő képviselő 1873-ban így érvelt a képviselőházban: „Most körülbelül II. Rákóczi Ferenc fejedelem 140 éve lesz, hogy meghalt, 140 éves halott pedig veszedelmes nem lehet.” Ettől kezdve aztán felélénkült a vita az országgyűlésben, hosszú és szenvedélyes felszólalások hangzottak el. Mígnem Ferenc József császár 1904. április 18-án Tisza István miniszterelnökhöz írt leiratában elrendelte II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatalát. Tisza István 1904. július 1-i felterjesztésében számol be a császárnak a tett intézkedésekről.

Érdekes megjegyezni, hogy eddig minden hivatalos fórumon csak és kizárólag II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazaszállításáról volt szó. Ebben a felterjesztésében Tisza István miniszterelnök felveti a császárnak, hogy hazaszállítandó lenne még a többi törökországi száműzetésben élt elhunyt kuruc szabadságharcos is. Ferenc József július 11-én erre a levélre saját kezűleg az alábbiakat írta: „Ezen előterjesztés tartalmát jóváhagyólag tudomásul vevén, az abban kért felhatalmazást megadom.” Innentől kezdve élénk levelezésbe kezdenek a kormány több tagja, egyházi főméltóságok, történészek. Megalakul az országos öttagú bizottság, amelynek tagjai a helyszínre utaznak, elvégzik a sírok feltárását, beazonosítják az elhunytakat. A tetemeket koporsóba helyezik és a Kelet nevű hajóval Konstantinápolyból Constantába szállították. Innen pedig külön vonat díszesen berendezett kocsijába helyezve kerültek hazaszállításra. A képviselőház 1906. október hónapban törvénybe foglalja a hamvak hazahozatalát. A törvény indokolásában olvasható a következő: „A nemzet többszörösen megnyilvánult közóhajának tett eleget Fölséges Urunk, midőn a király és a nemzet közötti bizodalom újabb zálogául II. Rákóczi Ferenc és bujdosó társai hamvainak hazahozatalát elrendelni méltóztatott. Ennek a nemes lelkületből eredő fejedelmi elhatározásnak a folyománya, hogy a nemzeti hősök emlékének kegyes ünneplése alkalmából azok a megbélyegző törvényrendelkezések is eltörültessenek, amelyeket törvénykönyvünk, s jelesül az 1715. évi 49. törvénycikk 2-ik és 3-ik §-ai tartalmaznak.”

Végezetül szólni kell II. Rákóczi Ferenc fejedelem emlékét haláláig őrző udvari kamarásról, Mikes Kelemenről is. Háromszék megye főispánja már 1904-ben szorgalmazta a hamvak felkutatását és Mikes szülőhelyén történő újratemetését. Mivel azonban Mikes hamvai számos társával együtt a régi rodostói temetők felszámolása óta közös sírveremben nyugodtak, esély sem lehetett a feltárásukra. A város terjeszkedése következtében az utolsó örmény és görög temetőt is megszüntették 1976-ban, melyben Mikes és a többi rodostói magyar bujdosó földi maradványai lehettek. A temetőt és környékét beépítették, azon jelenleg egy török gimnázium sportpályája található. Szólni kell arról is, hogy a Törökországban emigrációba kényszerült kuruc szabadságharcosok emlékét a törökök azóta is ápolják. Rodostóban 1933. óta áll a Rákóczi ház, szépen berendezett múzeummal, a tengerparton pedig a „Béke és szabadság” parkban II. Rákóczi Ferenc egész alakos bronzszobra került felállításra. Izmitben, a hajdani Nikomédiában, ahol Thököly Imre és Zrínyi Ilona töltötték száműzetésüket, Thököly Imre korábbi sírján felállított márvány obeliszk időközben megsemmisült, és mára már a temetőt is felszámolták.

Sikerült 2003-ban az obeliszk egy darabját megtalálnom az izmiti nemzetközi vásár területén régi görög és római szobrok és szarkofágok között. Kezdeményeztem a Török Köztársaság Nagykövetségén és a Magyar-Török Baráti Társaságnál az emlékmű megtalált darabjának, melyen a magyar és a Thököly címer található, az eredeti sírhely közelében való felállítását. Az Izmiti Önkormányzat 2005-ben ezt az obeliszk darabot nagyméretű fekete gránit alapra helyezte. Azt az utcát pedig, ahol az emlékművet felállították, Thököly Imre utcának nevezték el. A törökök további maradandó emléket is kívánnak állítani Thököly Imrének, Zrínyi Ilonának és a velük együtt tartó bujdosóknak. Erre a célra az izmiti tengerparti részen levő ősparkban található épületek egyikét emlékmúzeum céljára ajánlották fel. Kassán és Késmárkon a Szlovák Állam szintén megfelelő módon gondoskodik a bujdosó kuruc szabadsághősök emlékének ápolásáról. Magyarországon az elmúlt időben többen megkérdőjelezik a kuruc szabadsághősök, így II. Rákóczi Ferenc és Thököly Imre történelmi nagyságát. Időnként elhangzanak Thököly Imréről olyan vélemények, hogy hazaáruló volt, II. Rákóczi Ferencről hogy meggondolatlan politikus és rossz hadvezető volt. Megítélésem szerint a magyar szabadságért folytatott küzdelemben nagy áldozatot hozó, kiemelkedő személyiségek voltak. Legyünk büszkék a nemzetközileg is elismert hőseinkre és ápoljuk emlékeiket. Nemzeti érzés nélkül nem állhat fenn nemzet, ezt az érzést erőssé és élővé csak a múltnak az emlékezete teszi.

Székesfehérvár, 2006. október 26.

Dr. Gamauf András