Kun áldozat: Keletre magyar, avagy hogyan nyerjük vissza illúzióinkat? (1.)

Kiindulópontunk az, hogy a Kárpát-medencében nincs béke. Amit annak mondanak, látszólagos, hiszen a háború a lelkekben folyik. Oka az, hogy a magyarkérdés megoldatlan. Tudják ezt Pesttől Brassóig, Pozsonytól Belgrádig, mégis úgy tesznek, mintha a térséget rend és nyugalom uralná. Pedig se egyik, se másik. A magyarkérdés esetünkben nem azért kíván megoldást, mert a határok ott vannak, ahol vannak. Annyira nem, hogy ki is mondjuk, a rendezés nem tartozik a politikusokra.

Az anyák, az irodalomtanárok, a papok, a színészek vagy a tollforgatók többet tehetnek érte. De mielőtt folytatnám, elmondom, miért fogtam ebbe az írásba. Láttam egy képet valamelyik újságban Sean Conneryról. A királynő előtt térdelt, aki karddal a vállára ütött, s ez a brit világban azt jelenti, az illető attól fogva lovag. Ahogy az lett korábban Sir Laurence Olivier. De nem a ceremónia kért figyelmet, hanem a színész viselete: Conneryn rövid skót szoknya volt. „Ugyan mit bohóckodik abban a miniben?” – nézett az újságba művész cimborám, és gúnyosan röhögni kezdett. Felkaptam a fejem. Röhögni azon, ami a másiknak szent, arra utal, hogy kibillent a helyéből valami. Ha úgy tetszik: szétfoszlott. Arra kéne választ találni, mi az, és mitől? Nem könnyű. A szóhasználatból hiányzik a fogalom, amivel felelhetnénk az első kérdésre: mi foszlott szét? Közillúziónak fogjuk nevezni, hozzátéve, hogy nem sok maradt belőle mára. Az elmúlt hatvan év sokat tépte és szaggatta, s az utolsó tizenöt alig javított rajta. A multikultúra, a globalizáció és sok egyéb átok fenyegetésében nehéz lett volna. A feladat ilyenformán ránk marad. Do it yourself: csináld magad. Szerencsések az angolok, ezért kell csak a kertben és a háztartásban barkácsolniuk. Mi a szellemi háztartással is magunk kínlódunk. Kezdjünk hozzá.

A közillúzió meghatározása egyszerű: azt fogjuk annak nevezni, amit egy adott nyelvi közösség őriz lelkében saját hitéről, kultúrájáról, múltjáról, s ami szellemét is befolyásolja. Hogy miért ezt a szót választottuk? Mert az illúzió, mely nem tévesztendő össze az álommal, táplál. Éltet. Jobban befolyásolja életünket, mint a politika, a törvények vagy akár a tudomány, mert az illúzió mindig valami jóval kecsegtet. Sokkal jobbal, mint akár a legigazságosabb király, hiszen a lelkemből fakad, tehát az enyém, míg a másik kívülről jön, tehát nem belőlem való. Mondhatják egyesek: a közillúzió ellentétben áll azzal, amit a tudomány bizonyít. Nem igaz. Békésen megférne a tudománnyal, ha az nem kötne bele mindig, hogy bizonygassa felsőbbrendűségét. A mögöttünk álló század a példa rá, hová jut a világ, ha mindenre tudósaitól vár választ. De térjünk vissza még a lovaggá ütött színészre és szoknyájára. Úgy vélem, a cimbora azért gúnyolódott rajta, mert azt hitte, a skót szoknya idejétmúlt vacak, melyet a felvilágosultak, mint ő, csak jelmezbálban hordanak. Tévedett, s ebben nincs egyedül. A felvilágosultak eme csapatának figyelmébe ajánlom a villachi Kirchtag ünnepét. Kora nyáron rendezik, nincs messze, menjenek el, és nézzék meg, milyen hangulatban vonul az osztrák város utcáin órákon át a sok ezer, viseletbe öltözött nő, férfi és aprónép. Bizonyosodjanak meg róla, milyen remek kapaszkodó a hagyomány ebben az arctalanságot diktáló világban. Hiszem, hogy átragad rájuk a messziről jött olaszok, hollandok, írek, görögök, németek meg a vendéglátó osztrákok kedve. Kérdeztem egy felvonulót, hordja-e máskor is a viseletet? Hogyne, volt már rajta a bécsi Staatoperben is. Hozzátette, a varratás drága: az övé 30 ezer schillingbe került – akkor még abban számoltak –, de akik adnak magukra, büszkén hordják mindenütt. Lám csak. Nálunk meg, ha felölt valaki egy olyan kabátot, ami Kölcsey, Petőfi vagy Deák napi viselete volt, megszólják. A paszományos „bocskai” nemcsak az értelmező kéziszótárból hiányzik, kimaradt mindennapi életünkből is. Az ok: a tönkretett közillúzió. A mögöttünk maradt hatvan évben pusztítói szünet nélkül azt zümmögték a fülünkbe: ha ilyet viselsz, nacionalista vagy. Csurkista. Horthysta. És a naivista magyarok elhitték. Holott nem egy kabátról van szó. Minket megpróbáltak múltunk minden illúziójából kivetkőztetni. Részben sikerült. Ezért didergünk.

Ismert, hogy történelmünket a XVIII. század végéig senki nem piszkálta. Ekkor bukkan fel a semmiből két német történész: Engel és Fessler, s megtámadják a hunelméletet. II. József korában vagyunk, a nemesség háborog a németesítés ellen, s aligha véletlen, hogy Engel János ekkor írja történelemkönyveit, ekkor kap nemesi címet, majd dolga végeztével ekkor vonul vissza Bécsbe, ágyban, párnák közt halni meg. De ez a kísérlet még nem rontott rajtunk sokat. A következő bezzeg. A XIX. század utolsó harmadában újabb német tollforgató páros pördül elénk: Joseph Budenz Göttingenből, Hunsdorfer-Hunfalvy Pál pedig a Szepességből. Az előbbi azzal a határozott szándékkal érkezett, hogy tisztázza a magyar nyelv rokoni kapcsolatait. 1858-at írunk, ez a Bach-korszak, az országot elborítja a „csend és hó és halál”. Nem különös, hogy Budenznek épp ekkor támad kedve Magyarországra jönni, hogy tisztázza a mi nyelvi viszonyainkat? S nem üt szöget senkinek a fejébe, hogy alig két év múlva már a Magyar Tudományos Akadémián találjuk? Ekkor, 1860-ban dördül el Széchenyi pisztolya Döblingben, ekkor ítélik 15 év börtönre felségsértésért Táncsics Mihályt – Budenz és Hunsdorfer-Hunfalvy pedig osztrák hátszéllel nyelvi viszonyokat „tisztáz”. Hamarosan közhírré teszik, hogy őstörténetünk írói, Anonymus, Kálti Márk és Kézai Simon halandzsáztak, ergo: a magyaroknak nincs közük a hunokhoz, se nyelvüknek a törökhöz. A mi rokonaink a hosszú, szőke finnek, a halász-vadász vogulok és osztjákok, aki pedig mást állít, az „laikus, megszállott és zavaros gondolkodású”. És kitör a nagy ugor–török „háború”. Elgondolkodtató, hogy arról, kinek rokona a magyar, és kinek nem, a német Budenz a zsidó Vámbéry Árminnal csatázik. A derék magyar ül karosszékében, pipázik, s néha felüti valamelyik lapot, ugyan hogy áll a két koma vitája. Senki nem gondol rá, mekkora a tét. Még Eötvös se, Vámbéry barátja. Ő se hiszi, hogy a két nyelvész múltunkra licitál. A vitát a német szobatudós nyerte. Hiába járta be a magyar nyelvért sánta lábbal, dervisnek öltözve Közép-Ázsiát a nagyszerű zsidóember, hiába tanult meg két tucat nyelvet, hiába hajolt meg tudása előtt még az angol király is, vesztett. S miért? Mert a német agresszíven vitázott, és bécsi egyetértéssel finnugor tanszéket alapított az egyetemen. Attól fogva hivatalos volt minden mondata. Mára oda fajult a helyzet, hogy egy bölcsész, ha jót akar magának, diplomaosztásig nem firtatja a magyar nyelv török eredetét. És még valami: a magyar szakosok tanulhatnak vogult, tanulhatnak finnt – törököt még véletlenül sem. Így véste kőbe a németből jött Budenz, kik a mi rokonaink.

Az ő hagyatéka a finnugorság, mely ránk maradt, mint Imperiál szobra a lóversenypályán. Cseppet se emlékeztet a csodalóra, de ha egyszer felállították, nincs, aki ledöntse. Tudjuk, bizonyította a génkutatás: nem vagyunk finnugor nép. Változott valami? Semmi. S miért? Mert érdekeket sért. Tanszékeket. Egzisztenciákat. Tanulmányutakat. Hogy ez egy egész nemzet illúzióját sérti, nem számít. Pedig csak arról van szó, hogy helyet kéne adni egy másik tanszéknek. Be kéne iktatni a tankönyvekbe néhány pluszfejezetet. Csakhogy ez szellemi rendzavarásnak számít, s aki próbálja bizonyítani, hogy a magyar őstörténet szerzői igazat mondtak, meghurcolják, mintha kabátot lopott volna egy áruházban. Lépjünk ki a konfekciós házból, és menjünk át Romániába. Nézzük meg, történt-e náluk hasonló, volt-e módjuk idegenből rájuk küldött tollforgatóknak arra, amit nálunk elkövettek, vagy ott másként mennek a dolgok? Másként. Jó példa rá a dákoromán kontinuitás elve, ezzel szokták bizonygatni a szomszédok a római származást. Tudjuk, hogy nem igaz, tudjuk, hogy a román tudósok is cáfolták, s tudjuk, arra szolgált az egész, hogy jogcímük legyen Erdélyre. És mégis… A román népi tudat világnézeti különbség nélkül őrzi a római származás hitét. S miért? Mert táplálja a közillúzió. És miért ne táplálná? A tudományban, egész pontosan: a történettudományban aligha bízhat az ember. A historikus könyvek egy részét hivatalos hamisítók írták. Sok hazugság máig része a köztudatnak. Ezekből nyerjen tápot a szellem és a lélek? Ugyan… De hol is tartottunk? Igen, a románoknál. Vegyünk erőt magunkon, s próbáljunk azoktól is ellesni valamit, akikkel folyton hadakozunk. Kolozsvár főterén áll Romulus és Remus szobra a mondabéli farkassal. A farkas Róma alapítóit, a szobor a románokat táplálja, s hogy mivel, az csak látszólag különbözik, mert valójában ugyanarról a „táplálékról” van szó. Ez pedig az illúzió. Jó volna, ha megértenénk, miért tartják magukat a románok egyenesen, miközben rosszabbul megy soruk, mint nekünk. Ezért. Francia forgatócsoport járt nemrég Romániában. Valahol a Kárpátokban gombagyűjtő legényekre leltek, s persze rögtön indították a felvevőt. A fiúk egyike az operatőr felé indult: „Ne filmezzen! Nincs szükségünk arra, hogy mutogassanak minket. Ahogy a pénzükre meg bankjaikra sincsen. Románok vagyunk, megélünk a magunk erejéből…” Mi mondatta ezt velük? Az illúzió, melyet saját kultúrájuk, múltjuk és hitük táplál. A miénket alig táplálja. Ha már szóba hoztam a kolozsvári Romulust, megkérdezném: nálunk ki mintázta meg Attilát? Megszámlálhatatlan szobrot kapott Szent István az elmúlt években: nem jutott volna a sok bronzból egy kevés a hun királynak? A szarvast űző Hunornak és Magyarnak? Hol volt-van-lesz az a magyar Schliemann, aki hasonló szenvedéllyel, mint az amatőr német Tróját, nekiáll, és felkutatja Attila városát vagy koporsóját? A múltért és díszeiért: a szép illúziókért tenni kell. Úgy csak elveszíteni lehet, ha bóbiskolunk, és másra várunk. Aki „más” volt, többnyire rontott a magyar közillúziókon. A románok azt mondják: minket kétezer év erősít. Mi mit mondunk? Mi, akik onnan jöttünk, ahol a kultúra bölcsője ringott: Ázsiából, s fennen hirdethetnénk, amit rajtunk kívül senki a kontinensen, hogy eurázsiai nép vagyunk. Onnan valók megcsodált állataink és táncaink, lovas kultúránk és ételeink, s nincs nagyobb költészete más népnek sehol! Sehol. Ki kéne egyenesedni, hogy figyeljenek ránk, mert ha lesz bennünk elhitető erő, melyet többek közt a közillúzió táplál, mi lehetünk a híd – és nem a komp, Ady Endre! – Európa és Ázsia közt. Volt, aki ezt felismerte, de túl korán. Mándoky Kongur István a minap, február 10-én lett volna hatvanéves, s már tizenkét éve halott.

Aligha tévedek, mikor azt mondom, nálunk alig ismerik a nevét. A kazah fővárosban utcát kapott, itthon csak pofonokat. Vagy ami ennél is roszszabb: közönyt. Tokióból tévés csapat érkezett, hogy a török népek legjobb ismerőjéről filmet készítsenek. Elsőre kifordultak a Diószeghy Sámuel utcából. Egyszerűen nem hitték, hogy ekkora tudós a főváros legsötétebb környékén lakik feleségével egy szoba-konyhában. Az utcán marakodó kurvák, a lakásban tizenkétezer könyv, az udvaron kergetőző patkányok. De kezdjük az elején. Mándoky Karcagról való, a tájat kunok lakják. Náluk alapkérdés a hűség, és ebbe sokan belehalnak. Úgy is mondják, hogy beledöglenek. A kettő közt hatalmas a különbség. Az utóbbi azt jelzi, hogy kegyetlen élet ért véget. Az övé az volt. Foggal jött világra, s a kunok úgy tartják, az ilyenben táltosok képessége feszül. De a kort sokkal inkább érdekelték a kulákok, mint a táltosok. Az apjára is rásütötték a bélyeget, s kidobolták, hogy ellenség. Minthogy az ilyennek a fia se lehetett más, Mándoky hiába kitűnő tanuló, megtűrtként kezelik az iskolában is. Innen a tűz, ami már kisdiákként is fűti? Ezért menekül a jelenből a múltba? Folyvást őseire gondol, a kunokra. Tízéves, mikor bemegy a múzeumba, és Szűcs Sándortól török nyelvkönyvet kér. A néprajz tudósa tanácsot is adott mellé. Kunmadarasról, a repülőtérről bejárnak vásárolni az orosz tisztfeleségek. Ne rájuk figyelj, a sofőrök fontosak. A ferdeszeműek keletiek: kazahok, üzbégek, krími tatárok. Tőlük tanulj. Minden szót felírt, másnapra már tudta őket. Mire befejezte a nyolc osztályt, folyékonyan beszélt oroszul és törökül, s mire betöltötte a negyvennyolcat, már harminckét nyelven tudott. Elvégezte az egyetemet, ott fogták, hogy tanítson, huszonhét évesen doktorált, s aztán elindult Ázsiába. Olyan népek falvaiban járt, melyeknek a nevét se ismerjük: kumükok, nogajok. Kivételességének híre megy, tanítani hívják Törökországba, Amerikába. Köszöni, de nem. A barátai a fejüket csóválták. Értsétek meg, mondta nekik, hiába dörgölődzünk a Nyugathoz, a jövőnk kelet felé mutat. Ami pedig múltunkat illeti, lényege a vérünkben van, tehát nekünk kell kutatni. Nem hagyatkozhatunk az európai népek tudósaira. Kazahsztánban jutott legközelebb a kunok nyomába. Oda járt legtöbbet. Onnan vett feleséget, az lett második hazája. Nehéz haza volt, de ő tette azzá. Nyilvánosan háborgott, ha egy kazah oroszul beszélt. Kazahsztán független lesz egy napon, készüljetek rá, mondta. Akkor már a KGB a nyomában járt. Ajtmatov, az író csak az utcán mert beszélgetni vele. Hogy eloszlasson minden kétséget, felvette a Kongur nevet, és az iszlám hitet. A név egy régi kun törzsé, jelentése: pejszín. Karcagi szobrász barátja szerint olyan volt, „mint reinkarnációja egy sok száz év előtti méltóságnak”. Volt, hogy éjjel kettőkor zörgetett be hozzájuk. Mögötte állt mint segédcsapat tíz-tizenkét kazah. A barátai.

Ha a ház asszonya csak sonkát és túrót tett az asztalra, háborgott. „Keleten tüzet raknak ilyenkor, és főznek.” Halála máig rejtély. Költő barátjával, Magomedov Budrattinnal a Kaszpi-tenger partján sétált. Minden előzmény nélkül összeesett. A költőt nem engedték be hozzá a kórházba. Valaki látta és felismerte rajta a mérgezési tüneteket. A kazah fővárosban, Almatiban temették. Mindenki ott volt, aki számít a közép-ázsiai kultúrában és tudományban. Azt mondják, mikor meghalt, Kazahsztánban rengett a föld, mikor pedig leeresztették a koporsót, eleredt az eső. Hagyatéka nem csak a sokmillió cédula és jegyzet. A kunok hitét és illúzióit adta vissza. Szülővárosában azóta Kazahsztánnak konzulátusa van, a 4-es út mellé Győrfi Sándor kun szoboregyüttest mintázott, Barbaricum néven könyvkiadó létesült, és sorra jelenteti meg a Nagykunság irodalmi, néprajzi és tudományos értékeit: Bartha Júlia, Bellon Tibor, Körmendi Lajos munkáit s persze Mándoky Kongurét, aki annyit verekedett ezért, de már nem érte meg. Hogyne, kellettek hozzá az elődök is. Kellett Győrffy István, aki innen indulva lett a magyar néprajz legnagyobb alakja, Németh Gyula, a pesti egyetem törökprofesszora, aki sánta volt és kicsi, mint Vámbéry, és ugyanúgy keleten kutatta a magyarok lába nyomát, meg persze Szűcs Sándor, akiről azt tartották, az ördöggel cimborál, hiszen ha akar, esőt vagy szelet csinál, pedig csak tudós volt, aki nyitott szemmel járja a határt. Sokféle érdem az övék, de Mándoky Kongur áldozata kellett ahhoz, hogy mindebből kun öntudat és büszkeség legyen. Fel kéne fedezni már.
Végh Alpár Sándor