Kultúra élesben: Törökország nem ereszt

Volt itt már minden. Terror, török kultúrfóbia, puccskísérlet… Időnként az ember szinte szükségszerűen besokall és akkor hanyatt-homlok menekülne, na de hamar kiderül, hogy Törökország nem ereszt.

Azért a biztonság kedvéért én minden évben megpróbálom. Ez a harmadik esztendőm Ankarában, de nem múlt el még úgy nyár, hogy nem akartam volna faképnél hagyni.

Első éven besokalltam a török állami lánykollégiumtól. Második éven kiborultam a puccskísérlettől és attól, hogy képtelenség áthelyezni az ösztöndíjamat Isztambulba.

Most itt vagyok Ankarában. Illetve már megint itt vagyok. Harmadszorra. Először kezdek a városról úgy gondolkozni, mint az otthonomról és nem holmi ideiglenes lakóhelyről. Ó, mert majd vár engem Isztambul, szikrázó kék tengerével és ezerszínű bazárjaival…! Most, hogy már tudom, hiú ábránd Isztambul, elhatároztam, hogy otthonra találok, ahol éppen vagyok.

Ankara. Törökország közepe. Ha ez az ország nyugat és kelet átmenete, akkor Ankara átmenet az átmenetben. A törökországi nyugat és kelet határvonala. Első pillantásra nincs benne semmi szerethető, sőt még másodikra sem. Állami alkalmazottak, katonák, rendőrök, modern épületek, robbantások, száraz bozótligetek meg azok a „nagyon mű” vizek a parkokban.

Ki kellett néznem egy városszéli kerület 10 emeletes apartmanjának a teraszán, hogy elkezdjem szeretni Ankarát.

Etimesgut. Eléggé messze a központtól. Balra két kopár domb terül el, a háttérben házacskák és mögöttük már csak a síkság. A dombok furcsán sárgák, mint a természet általában errefelé. Azon gondolkozom, hogy vajon Ankara-e az a falvacskának tetsző házegyüttes, de aztán rájövök, hogy – bármennyire rí is ki – itt nem lehet más a fővároson kívül. Szememmel elhaladva a házacskák teteje felett modern lakóparkban találom magam, centire vágott fűvel és milliméter pontossággal megtervezett játszótérrel. Kockák és téglatestek birodalma.

Az egyik 10 emeletes lakóház mögött a mecset tornya nyújtózkodik. Bármennyire is el akar mindent nyelni a vadkapitalizmus, a mecset örökké diadalmaskodik karcsú formáival.

Jobbra nézek és már érzékelem, hogy tényleg Ankarában vagyok. Tipikus lapostetős apartmanok furakodnak a helyért. Mert abból nincs túl sok, emberből viszont annál inkább. Az abszolút győztesek a háttérből lenéző felhőkarcolók, amik mögött még egy dzsáminak se lenne esélye a kitűnésre. Ilyen Ankara, 40 percnyi buszútra a központtól, Kızılaytól.

Fehér, 532-tes buszok röpítik az etimesgutiakat a belvárosba. Csak az elején van pár megálló, utána képszakadás. Mintha bevágtak volna minket a pusztába. Itt aztán száguldozhatnak a török buszsöfőrök, és e tekintetben nem kell őket félteni. Lakatlan terület ez, valami a zsúfolt városi élet és a szerényen meghúzódó külváros között. Mindenki gyorsan áthalad rajta, mintha kínos lenne ez a nagy semmi. A busz Ankara belsejéhez közeledve ismét talál magának megállókat és akkor kezd el másodszor hasonlítani egy városi járathoz.

Ilyen a helyzet most, a második szökési kísérletem után. Nézem a sárga dombokat.

Na de mégis mi késztet menekülésre újra és újra? Nem szeretem én igazán Törökországot? Dehogynem, mi az hogy!

A mindennapok török impulzustengerében lubickolva olykor nagyon kimerülök. Jó lenne már partot érni, gondolom fáradtan a tébláboló tömeg sodrásában. De amikor lélekszakadva kiúszom a partra, rájövök, hogy milyen unalmas is ott. Ezek a parti csókák csak vegetálnak a tengerben lévőkhöz képest, gőzük sincs a víz mélységéről, csak spekulálnak és okoskodnak. Na meg féltik a tetves kis partjukat, mert azt hiszik, mindenkinek arra fáj a foga. Eszükbe se jut, hogy milyen igaziak is azok a hullámok.

Így érzem magam Magyarországon. Mint egy partra dobott fuldokló, aki sokat várt a partra szállástól, de miután kipihegte magát, könyörgött, hogy dobják vissza abba a zavaros tengerbe.

Törökország megunhatatlan. Igen, még Ankara is.

Jelenleg lakást keresek ebben a megunhatatlan Ankarában.

A főváros újonnan megismert sokszínűségét átgondolva sem nehéz leszűkíteni a lehetséges lakáshelyszíneket. A sárga dombokon nem lakhatom, mert messze vannak és veszélyesek lehetnek, a lakóparkokban szintén nem, mert messze vannak és drágák, így maradnak a csapott tetejű apartmanok, (vagyis az etimesguti látkép jobb oldala). Ezek a török egyenépületek mindenhol ugyanolyanok, így az ország bármely pontjára odaképzelhetem majd magam. Csak meg kell találnom az én török egyenépületemet…

Folytatjuk!

Kovács Dalma – Türkinfo