Kultúra élesben: Így találtam albérletet Ankarában

Új ismerős ismerőse – gyerekkori barát

A cserkesz szépség Gökçen asszony, – akit halálra rémisztettem az ablaka alatt ólálkodva -, azt mondta, hogy „estağfurullah” majd leszervezett Amirének és nekem egy olyan lakást, ami sehol sincs meghirdetve.

Felhívta a szembeszomszédját, – aki egy gyerekkori barátja házának kiadásában működik közre -, és beajánlotta a két 10 perce megismert fiatalt lányt, mint tisztességes albérlőjelölteket. Gökçen a kapu előtt beszélgetve annyira megkedvelt minket, hogy se szó se beszéd garanciát vállalt értünk. Így nézhettük meg a csak belső berkekben albérlőt cserélő bahçelievleri lakást.

Hasan Úr/Hoca, vagyis a vizet prédikáló öltönyös vallástanár

Amire, üzbég lakótársjelöltem folyamatosan hívogat. Ő már ott van a közvetítővel a lakásban én meg még sehol. Ahogy megérkezem, Amire jelentőségteljesen rám néz ferde vágású szemeivel. „Megjött végre Dalma is Hasan úr.” Nem tudom hova tenni ezt a nézést. A barátnőm láthatóan fellélegzett jöttömre, elszáll idegessége. De mégis mitől volt ideges? A rózsaszín nappaliban besüppedünk egymás mellé a kanapéba, velünk szemben öltönyös Hasan úr foglal helyet. Gondolom nemigen kommunikáltak itt ezek ketten, mert Amire végig engem próbált elérni telefonon.

És akkor megértettem a jelentőségteljes pillantást. Amire kényelmetlenül érezte magát egy idegen férfival egy idegen lakásban, egyedül. Amire üzbég, muszlimán, határozott vágású szemekkel és értékrenddel, hosszú fekete hajjal és puha orcákkal. Őt olyan dolgok ejthetik zavarba vagy dühíthetik fel, amiken én eddig gondolkodás nélkül átsiklottam.

A háznak megvan a sajátos bája, a nappali szabálytalan, rózsaszínre meszelt falai, a konyha fabútorzata, a puritán fürdő tágas szabadsága még koszosan és rendetlenül is magában hordozza az otthon ígéretét. Egyáltalán, már a bútorok léte is boldogsággal tölt el bennünket, a sütő és a mosogatógép minden képzeletünket felülmúlja. A nappali ablaka Bahçelievler  oly szeretett fás utcácskáim egyikére néz. Pár méternyire vagyunk csupán a 46. utcától, ahol az egyik fodrászszalonban Mustafa úr dolgozik, egy olyan kiadó háznak a kapusa, amit végül sose tudtunk megnézni. Hány meddő kört futottunk le ezen a környéken! Hány Mustafával, kapussal, nénivel és szomszéddal volt már dolgunk! És hányszor mentünk el a Vers névre hallgató apartman előtt is, mit sem sejtve a kiadó lakásról.

Két asszony és egy hoca

A Vers apartman titkon kiadó földszinti lakásának nappalijában ülünk most hárman. Hasan megigazítja a zakóját, eröltett mosollyal felém fordul. „Dalma asszony, Amire asszonnyal volt szerencsém kicsit beszélgetni, de öntől is meg kell kérdeznem pár dolgot.” És így lettem asszony, 21 éves koromban, Törökországban. (Nem először egyébként, de ennyire karótnyelten még soha.) Sérti a fülemet ez az idomított viselkedés és az asszonyozás. Ki akarom nevetni a helyzetet, de sajnos nem tehetem, mert akkor mosogatógépestül, rózsaszín falastul, mindenestül úszik a ház. Így asszony leszek, bólogatok és pont úgy viselkedek, ahogy az előttem ülő feszélyezett öltönyös elvárja.

„De előbb a ház tulajdonosáról és magamról szólnék egy keveset. Hasan úr gyerekkori barátom, engem bízott meg lakása kiadásával.” Igen, igen két Hasan úr van. „Muşban egyetemi tanár, jómagam vallástanár vagyok, az Emek dzsámiban dolgozom. Hívjanak csak Hasan hocának.” Na jó, ezen a ponton azért kidülled a szemem és nem bírom tovább, enyhén elmosolyodom. Még a Hasan úr is túlzás volt, de most már Hasan hocának hívatja magát! Szörnyülködök magamban, de továbbra is bólogatok. Mindeközben Hasan hocánk komolyan szopogatja a cukorkát, amivel Amire kínálta.

„Nagy hangsúlyt fektetünk a morális értékekre. Dalma asszony; van barátja?” Háborgó tenger dúl bennem. Mit képzel magáról ez az öltönyös hapek?? „Nincsen, Hasan úr.” – válaszolom nagyot nyelve. „Akkor jó. Az ilyesféle ügyeket kívül intézhetik, de a lakásban nem kívánatosak a férfi vendégek. Vallásunkkal és értékrendünkkel nem összeegyeztethető ez ugyebár. Remélem alkoholt sem fogyaszt Dalma asszony…” És így tovább. Mondatról mondatra ellenszenvesebb lett a közvetítő, de csak ültem ott, mint egy forrongó kuka. Jobbra nézek, Amire is hevesen bólogat mellettem.

Beszélgetésünk folytatásában kiderült, hogy egyik vallásos Hasan sem bízik a külföldiekben, előítéletesek és gyanakvók. Öltönyös Hasan 500 lírát kér, közvetítői díjként. Ez bezzeg belefér az értékrendjébe, két diáktól dolgozó ember létére pénzt elkérni.

Alig vártam, hogy véget érjen az erőltetett társalgás. Kezest várt tőlünk a közvetítő, olyasvalakit, aki a török államnak dolgozik, ezenkívül tanulmányi igazolást és a tartózkodási engegdélyünk fénymásolatát. Nem elégszik meg a diákigazolványommal! Azt ismételgette nyájasan, hogy biztos megértjük, hiszen megbízni az emberekben nem könnyű manapság, mi meg ráadásul külföldiek vagyunk, ne vegyük rossz néven… Hát én nagyon rossz néven vettem. És Hasan „hocában” aztán végképp nem bíztam meg. Tisztáztuk, hogy gyanakvón viseltetnek irántunk a Hasanok és bájosan beleegyeztünk tisztességes mivoltunk igazolásába. Ezután a két asszony és a hoca feltápászkodott Vers apartman földszinti lakásának kanapéjáról. Hocánk hanyagul otthagyott cukorkapapírját üzbég barátnőm erőteljes mozdulattal felnyalábolta és kidobta a szemétbe.

Az egyik álthitbuzgó meggyőzi a másikat

Amirével mindketten felismertük a lakásban az ég nekünk szánt török egyenapartmanját. Így hát ha rokonszenves, ha nem ez a karótnyelt álhitbuzgó, el kell érnem, hogy mi rokonszenvesek legyünk neki. Makulátlan morális tartásunk bizonyítása végett, felhívattam egy másik álhitbuzgóval, aki még csak nem is karótnyelt, hanem jópofáskodó. Ez a második, államnak dolgozó álhitbuzgó ismerősöm olyan hatást gyakorolt az elsőre, hogy az tegezve, mosolyogva fogadott minket legközelebb!

Elmesélte Hasan hocának a jópofa ismerősöm, hogy „arany lányok vagyunk” és részt vettünk egy állami szociális projektben, amelynek keretében Gümüşhánéban szegény családokat és iskolákat látogattunk. Aki állami szociális programhoz csatlakozott már életében az rossz ember nem lehet! Biztos így gondolja ezt a közvetítő is, mert második találkozásunkkor „Gratulálok Dalma, tényleg le a kalappal. Törökországnak, sőt az egész világnak olyan fiatalokra van szüksége, mint ti.” – mondat hagyta el a száját. Pálfordulat a javából! Ennyit jelentenek az ismerősök és az állami projektek. Rögtön jó emberek leszünk.

Hasan viselkedése a felismerhetetlenségig megváltozott második találkozásunkkor. Levetkőzte bizalmatlan fontoskodását, nyoma sem volt kukacoskodásnak vagy távolságtartásnak. Egyetlen telefonhívás egy magas beosztású állami alkalmazottól, – aki úgy ismételgeti az „Allah áldjon meg!”-et, mint más a „Merhaba!”-t -, és az addig sehonnai bitang külföldi diáklányok hirtelen világmegváltó fiatalok lesznek, akiknek segíteni kell legolcsóbb szőnyegtisztítót, internetszolgáltatót és ezermestert találni. És akik hirtelen annyira megbízhatók lettek, hogy minden további huzavona és előleg nélkül átadható nekik a lakáskulcs.

A vallástanár dohányzásra adta fejét, immáron a mi albérletünkben. Megkérdezte tőlem, hogy dohányozhat-e a lakásban. Zavartan mosolyogva közöltem, hogy nem, mert mi nem cigarettázunk. „Jó, akkor az ablakhoz megyek.” – válaszolta nemes egyszerűséggel a vallástanár, majd nekiállt a konyhaablakban füstölögni…. Én meg magamban.

Külföldi, ámbár bizonyítottan kifogástalan értékrendű diákokként méltónak találtattunk albérlővé lenni. Szereztünk egy állami alkalmazott kezest (a jófej álhitbuzgó nem vállalta a hivatalos kezességet, hiába vagyunk „arany lányok”, annyira azért mégsem…), kifizettük Hasan hoca közvetítői díját (komótosan átszámolta), 1 hónapi depozitot, bérleti díjat, közös költséget és megkötöttük az albérleti szerződést. Zárásként az öltönyös vallástanár pontos tájékoztatást adott nekem a Kandili esték eredetéről és hagyományáról. A tájékoztatás célja ismeretlen.

Azt hittük, hogy ezzel ennyi volt, az öltönyös vallástanár távozik életünkből. De nem. Hamar rájöttük, hogy mivel a háztulajdonos Hasan egy másik településen él, az ittenivel vagyunk kénytelenek kapcsolatban maradni. Az újdonsült jó viszony ellenére mi nem felejtettük el a bizalmatlanságot, hivatalos hidegséget, cigit és cukorkapapírt sem, de azért rendületlenül bólogatunk.

Sokszor nehéz észrevenni az emberben az embert, mert a formák, kijelentések, előítéletek beárnyékolják azt a belső hangot, ami sosem csal. Én nem azért szeretnék megbízható lenni, mert valaki azt mondta rólam, hogy az vagyok, hanem mert felébresztettem az érzést a másikban, minden ok nélkül. A vallástanár esetében okok kellettek, racionális érvek, események, tanúk és bizonyítékok, jóindulatunk hideg igazoltatása. Gökçen viszont rögtön a szívébe zárt minket és minden további nélkül megajándékozott bizalmával, úgy ahogy sokan mások is lakáskeresésünk folyamán.

A tanulság: ha külföldiek vagyunk és Törökországban lakást akarunk bérelni, vegyünk részt életünkben legalább egyszer egy állami projektben, ismerjünk valakit, aki magas pozícióban dolgozik az államnál és terjengős beszédstílusában sok vallásos kifejezést használ, csöngessünk be mindenhova és ami a legfontosabb, bízzunk az emberek jóindulatában, mert errefelé igazán van nekik.

Kovács Dalma – Türkinfo