Kultúra élesben: Törökökről magyaroknak

Minél többet élek Törökországban, annál több a mondanivalóm. Beszélnem kell a törökökről, akiket második évem hajnalán kezdtem csak pedzegetni. Beszélnem kell az itt élő, világ minden tájáról érkező külföldiekről, akik megszoktak vagy már rég megszöktek. És beszélnem kell magamról, mert minden nap valamivel több leszek, valamit viszont elengedek.

Olyan dolgokról szól a Kultúra élesben sorozat, amit csak ízig-vérig belemártózva élhet át az ember. Amit nem lehet egy könyvből megtanulni vagy egy nyaralás alatt megérteni. Amit igazából soha nem lehet megérteni, csak felismerni és tényként elkönyvelni. Nem elég, ha csak én beszélek, mert Törökország jóval sokszínűbb egy itt élő magyar diáklány látószögénél. Kultúr-hidegzuhanyt vett külföldiek és egymástól homlokegyenest eltérő véleményt dédelgető törökök fognak nyilatkozni.

A Kultúra élesben rovatot nem érdekli a török kormány, de az, hogy Ali hogyan éli meg a jelenlegi kormány uralmát, már annál inkább. A felettünk lebegő kusza egyházi hatalom is hidegen hagy minket, viszont alig várjuk Ayşe néni beszámolóját a hajnali imáról. Ne csak általánosan olvassunk „a törökökről”, ismerjük meg Adnan, Esra, Merve gondolatait! Ők maguk meséljenek családról, párkapcsolatról, hitről és hovatartozásról… mindenről, ami Törökország, életszagú és emberi. Ezentúl ne egy elvont fogalom legyen ez az ország, hanem hús-vér emberek gondolatai és érzései!

Törökországban nem lehet csak úgy „ellenni”. Az élet itt nem szólhat csak a napirendről, munkahelyről, háztartásról, egyetemről. Itt kénytelen az ember mélyen átélni pillanatait, minden egyes nap megváltozni az újdonság meglepődöttségében vagy újra és újra belesüppedni egy emlékszerű montázsba. Olykor ez valóban kényelmes süppedés, máskor viszont idegesítően beleragad az ember. De ami közös, egyikünk sem tud kimászni a Törökország-slamasztikából.

Egy véletlenül sem egyrétegű katyvasz az életünk, ami bár minden nap más alakot vesz fel, szilárd és megfogható. Emberek, kultúrák, arcok és hangok végeláthatatlan kuszaságát alkotja ez az ország. Hogy lehetne mégis Európa módi szerint élni itt? Valaki szerint sehogy sem és ezzel nem tud megbirkózni. Egy Németországban felnőtt török majd beleőrül, hogy a vonat nem indul pontosan, viszont egy ideszületett honfitársa az indulás előtt 5 perccel komótosan kacarászik a peronon.

De mégis mért menekülnek vissza összezavarodva a németországi törökök? Mi az a nagy erő, ami visszaűzi őket? Kik ezek a Bulgáriából betelepült, törökségüket hangoztató nyugat-törökországi emberek? Miért lóg egy artvini grúz nagymama falán Atatürk portréja? A kurdok törökösödnek el, vagy a törökök kurdosodnak el? Fontos-e egyáltalán a származás? Valóban vonalzóval és egy fajtának vélt vérrel kell meghúzni az országhatárokat? Ezek a kérdések még mindig a „Ki vagyok én?” unos-untalan ismételt felvetései, és a Törökországban eszünkbe ötlött gondolatoknak csak egy kis hányadát fedik le.

Megannyi barátom szerint, az egyik legevidensebb kérdés: Miért maradok én és a hozzám hasonlók egy „utazásra nem javasolt térségekkel” zsúfolt, fokozott biztonsági kockázatot rejtő országban? Így beszélnek ők, de azt még nem is tudják, hogy Kelet-Törökország egyes helyein hetek óta kijárási tilalom van, vagy hogy minden áldott nap zokogó, katona/rendőr fiát elvesztő anyákat mutat a híradó. Ekkor a mellettem ülő török édesanya is elkezd sírni és elsuttog egy imát a televízióra meredve. Ha ezeket is tudnák a barátaim, vajon mit kérdeznének? Maradna-e szó maradásra vagy menésre?

Ott van a nyugdíjas iskolaigazgató nagymamám, aki teljesen ki van akadva azon, hogy sok török fiatal nagymamája még írni-olvasni sem tud. A szülők már végezhetnek általános iskolát vagy gimnáziumot, de gyerekük hogyhogy egyetemre jár? Tudatos szülői döntés vagy külső körülmények? Törökországban ekkora szakadék lenne az utóbbi három nemzedék között?

Miért van az, hogy egy török barátom pár mondat után már fel tud térképezni egy másik törököt? És én, a folyékony török nyelvtudásommal mért nem vagyok képes ugyanerre? Hogy lehet, hogy ezek az elhamarkodottnak vélt, súlyos előítéletek végül szinte mindig beigazolódnak? Mit tudhatnak a törökök, ami nyelvvel nem tanulható?

Lehet, nekem nem kell tudnom, amit ők ideszocializálódott mivoltuknál fogva tudnak. Talán engem nem kéne, hogy érintsen két török egymásról szőtt gondolatsora, ezek a „belső ügyek”. De ahhoz, hogy megismerjem őket teljes egészében, ki kell bogoznom az ő kapcsolat-hálójukat is. Az életem részei ezek az emberek, mert bizony Törökországban még az utcán mellettem elsétáló vadidegen is az életem része. Ki tudja, hogy egy-egy megjegyzéssel mikor köti magát a napom fonalához? Bármelyik pillanatban megdicsérhet, beszólhat, segíthet, megoszthatja velem aktuális aggodalmát.

Első törökországi látogatásom egyikén elbotlottam egy boltocska szegélyéből kiálló vashuzalban. A földön landolva pár pillanaton belül arra eszméltem, hogy egy csomó ember gyűlt fölém. Fedett hajú nénik, bácsik, nyitott hajú idegenek… Igyekeztek felállítani és közben jól leszidták a boltost. Az ő hibája, hogy elestem! Azonnal távolítsa el azt a veszélyes vashuzalt! Mindenkit megnyugtattam, hogy jól vagyok majd elsántikáltam lehorzsolt karokkal és lábakkal a tengerpartra. A padon szenvedve hirtelen egy mosolygós bácsi sebtapaszos közeledésére lettem figyelmes. Elmesélte nekem, hogy ő most hajózott haza a munkából, Ortaköyből, a túlpartról. Az összes sebtapaszát otthagyta nálam, majd eltűnt. Hazafelé sétálva csodálkozva vettem észre, hogy a vashuzal le van vágva… Többet nem láttam se a sebtapaszost, se a boltos bácsit, még a földről felsegítő embereket sem.  Egyiküknek sem tudnám az arcát felidézni, mégis élettörténetem vendégszereplői lettek. Lehet hát-e szenvtelenül idegen egy ember a török utcán?

Itt van ez a sok török férfi és nő, (az utcán inkább férfi, mint nő) akik a török társadalom két különálló csoportját alkotják. Nehéz róluk „emberek” általánosításban nyilatkozni, mert tapintható a határ közöttük. Már én is érzem a határzóna vonzáskörét és nem kérdezem meg bárkitől az utcán, hogy honnan indul az Aşti kisbusz. Először konstatálom, hogy az illető férfi-e vagy nő, majd belövöm az életkorát.

Létezik „A Török Nő” jelenség, amiről – mint a jelenségekről általában – megvan mindenkinek a véleménye. De ott van „A Török Férfi” fogalom, ami aztán végképp nemzetközi hírnévnek örvend. Ez a két ominózus karakter állandó féltékenységben, tűzben, családot óvó szeretetben és véget nem érő veszekedésekben igyekszik megtalálni útját a boldogsághoz. De nem csak róluk szól ez az egész, hanem mindenki másról a környezetükben. Először családjaikról, aztán rokonaikról majd a szomszéd néniről, a boltos bácsiról… és így tovább, ameddig csak képzeletünk tágíthatja a kört. Már az ő életük sem piskóta, na de akkor megjelenünk mi, sehonnai bitang idegenek, és elkezdjük kikaparni helyünket ebben a kifacsart szociális szimbiózisban.

A társadalom minden tagját íratlan szerződés köti össze. Csak a tartalom és a lejárati idő változó. Nekünk, utólag csatlakozott kívülről jövőknek, gőzünk sincs az egyezmény részleteiről, mégis be kell tartanunk a hatályban levő megállapodásokat. Ami nehezíti helyzetünket, nem szokás a még érvényben lévő pontokat nyilvánosságra hozni, és nem szoktak túl sokat beszélni sem róla. Úgyhogy az örök török kulturális fejtörőkre jobb híján csak élesben kaphatunk választ…

Kovács Dalma – Türkinfo