Kölcsönhatások Nyugat és Kelet között: Beszélgetés Kobzos Kiss Tamás magyarországi előadóművésszel

A régizenében és a népdalban az a közös, hogy a dallamok és a szövegek nem kapcsolódnak szorosan egymáshoz, hanem az énekes elképzelései szerint alakíthatók. A gyűjtések során előkerülnek, főleg Erdélyben, régizenei dokumentumok, erre klasszikus példa Tinóditól a Kifeküdtem én a magas tetőre és az Egervár históriája dallama.

-Nemrég nagyszabású táncjátékkal ünnepelték meg a Váradi Biblia 1660-as megmenekülését a nagyváradi várban. Hogyan lett ennek a rítusjátéknak a históriás énekese?

– Erdéllyel 1973 óta van kapcsolatom, de Váradon azelőtt mindig csak átutaztam. Körülbelül másfél éve aztán megismerkedtem Pálfi József tiszteletessel, mert valamilyen csoda folytán az elmúlt két év alatt többször is jártam itt. Érdekes módon katolikusoknál és reformátusoknál is voltam, a Posticum világát is megismertem, voltam az Olaszi templomban, a Lorántffy-gimnázium ünnepségén, egy református egyházzenei konferencián is, tehát megszaporodtak ezek a látogatási alkalmak. Ennek azért is örülök, mert a családom egyik ága ide kötődik. Ükapám Mezey Lajos volt, a festő, aki Szinnyei Merse Pált tanította, ő fedezte föl először a tehetségét. Mindig is szerettem volna ápolni a kapcsolatot Váraddal, hiszen a második világháború alatt édesapám vallástanárként dolgozott itt, és majdnem a városban ragadt.

– Sajátos zenei műfaj, a régizene úttörője. Honnan származik ez irányú érdeklődése, hiszen kezdetben népzenével foglalkozott?

– Gimnazista koromban a református énekeken keresztül találtam rá Balassi Bálintra, Tinódi Lantos Sebestyénre, valamint Pálóczi Horváth Ádámra, akit kevésbé emlegetünk, pedig két év múlva lesz születésének 250-ik évfordulója. Pálóczi gyűjteménye révén több zenei irányzat felől is tájékozódhattam a virágénekek és a népdalok világából, sőt a Püspök városában kezdettel van egy váradi ének is a gyűjteményben. Az érdeklődésem kettős gyökerű, ami nem általános – klasszikus zenei képzettséggel ugyanis többnyire csak a régizene felé tájékozódnak az emberek, a népzenei érdeklődésűek ritkábban találják meg a régizenét. A verséneklést is említhetem, mert egyetemista koromban azzal is foglalkoztam, a Kaláka együttes tagja voltam egy ideig. A fordulópontot L. Kecskés András együttese hozta, az 1970-es évek közepétől a 80-as évek közepéig velük muzsikáltam sokat, de végül az önálló énekmondó szerepe jutott nekem. Az emberek általában csak a munkámnak egyik vagy másik vonatkozásait ismerik, hiszen 1986 óta tanítok népzenét, ’91 januárja óta pedig az Óbudai Népzenei Iskola igazgatója vagyok. A mindennapjaimat tehát a népzenében élem, és ez azért nagyon fontos, mert úgy gondolom, hogy egy énekes, aki régi magyar zenét ad elő, nehezen tud tájékozódni a stílusok tekintetében, ha nem ismeri a népzenét, lehetőleg „élőben”. Én gyűjtöttem a csángóknál, a Mezőségen, az idén Kallós Zoltánnal jártam végig több alkalommal is a mezőségi kis falvakat, és hallgattam énekeseket…

– Mai napig fennmaradtak dallamok, szövegek?

– Igen. A régizenében és a népdalban az a közös, hogy a dallamok és a szövegek nem kapcsolódnak szorosan egymáshoz, hanem az énekes elképzelései szerint alakíthatók. A gyűjtések során előkerülnek, főleg Erdélyben, régizenei dokumentumok, erre klasszikus példa Tinóditól a Kifeküdtem én a magas tetőre és az Egervár históriája dallama. Választott hangszerem, a koboz – amiről a művésznevemet is kaptam Buda Ferenc költőtől, aki édesapám tanítványa volt – éppúgy használatos a népzenében, a csángó zenében, mint a régizenében; és nemcsak a magyarban. Tagja vagyok egy bécsi régizene-együttesnek, a Clemencic Consortnak, tavaly nagy sikerrel léptünk fel a csíkszeredai régizene-fesztiválon. Ezzel az együttessel főleg középkori zenét játszom, bár magyar zenét is, mert a bécsi – és általában az európai – közönség nagyon szereti a magyar régizenét. Szerencsés ember vagyok, mert vegyészként végeztem, és soha nem éreztem magam „odaláncolva” a hivatalos zenéhez. Aztán elvégeztem a zenefőiskolát is, hogy taníthassak, de akkorra már kialakult a saját zenei világom. Úgy látom, az emberek kezét sokszor megköti az oktatás, a régizenéhez és a népzenéhez viszont nagyfokú nyitottság kell.

– Török zenével is foglalkozik…

– Van egy török zenész barátom, akivel egyszer Keszthelyen léptünk fel, és olyan közönség gyűlt össze, hogy azóta is emlegetjük azt a koncertet. Lefordítottam a török énekeket magyarra, tehát értették a szöveget, és éppen ez fogta meg a közönséget. Ez valami olyan legkisebb közös többszörös, ami közelebb hozza egymáshoz a kultúrákat, és nem az ellentéteket, hanem a hasonlóságokat mutatja meg. A török kultúrának csak egy nagyon szűk szegmensével foglalkozom, a bektasi énekmondással, amely nem kötődik az iszlámhoz sem. Az iszlám nagyon sokrétegű, és ez azon belül egyfajta „kiátkozott” irányzat volt – például férfiak és nők együtt táncoltak a szertartásokon, bort is ittak, és ez már eleve ütközik az iszlámmal. Falvakban, házaknál gyűltek össze, mint egy szekta – nagyon erős vonulat, óriási értékeket hozott létre, ma már nem is tiltják.

– A régizenei forrásanyagok mennyire hozzáférhetőek?

– Tulajdonképpen nem panaszkodhatunk, mert alkalmazhatjuk a szövegeknél azt a régi módszert, hogy ha nincs dallamjelzés – nótajelzés, ahogy ezt hívták –, akkor nyugodtan használhatjuk a korabeli dallamokat. Balassi Bálint énekeit például többféle dallamra szoktuk énekelni, hiszen nem lehet egészen pontosan tudni, hogy az a bizonyos Balassi-strófa melyik dallamra született. A korabeli kották csontvázak, csak emlékeztetőnek jegyezték le őket, tehát kiegészítésre, saját értelmezésre szorulnak, és ez rendkívül izgalmas dolog. Nagy mozgási szabadságunk van ezen a téren, és így ki lehet védeni azt a vádat is, miszerint a régizenészek csak reprodukálnak, nem alkotnak. A forrásokhoz visszatérve: Tinódi Krónikája nagyon érdekes, kétszáz éve próbálják megfejteni a dallamokat, és nemrég egy barátom, Szabó István – akivel még L. Kecskés András együttesében zenéltünk együtt – ezeket megbízható módon rekonstruálta. Fantasztikus felfedezés, de Magyarországon senki nem törődött ezzel. Kolozsvárott, a Kriterion Kiadó gondozásában ellenben megjelent egy olyan kötet Tinódiról, amelyben benne van Szabó Pista barátomnak az erről szóló cikke, és az én egyik tanulmányom is helyet kapott a kötetben.

– Ismét az erdélyi kapcsolat…

– Én egy kicsit erdélyinek is tartom magam, nemcsak a váradi kapcsolat miatt: a család egy másik ága háromszéki eredetű. Mindig elmondom otthon, Budapesten, hogy mennyire fogékonyak itt az emberek a kultúrára, és mennyivel hatékonyabb a kulturális szervezés. Magyarországon nem érzik az igazán fontos súlypontokat, a zenekultúra terén legalábbis. A zenei közízlést is lehet formálni, nem értek egyet azzal az állásponttal, hogy ne szóljunk bele a gyermek életébe, mert majd ő eldönti, mit akar. Ez eléggé botor álláspont, de nyilván a pénzről is szól.

– Ismét van olyanfajta megosztottság kulturális téren, mint amit a múlt rendszerben, a „három T” (azaz a tiltott, tűrt és támogatott) jelentett?

– Ha nem is olyanfajta, de a végeredmény ugyanaz. Nyilván a média is hibás ebben, de nem csak a média, hanem a szervezők is, akik nem hagyják „élni” azokat a műfajokat, azokat az embereket, akiket egyébként 1989 előtt kicsi pénzekkel, de mégis támogattak. Akkoriban például több évig szabadúszóként dolgoztam, és az akkori kis pénzből – amit viszont rendszeresen és sokszor kaptunk – meg tudtunk élni úgy, mint ha elhelyezkedtünk volna valahol. Most ez nincs, teljesen esetlegesek a dolgok, pályázatok vannak, és még azt a kis pénzt is rosszul osztják el. Ezért is nagyon üdítő színfolt egy ilyen elképzelés, mint a váradi várjáték, amely a gyermekeknek is életre szóló élményt jelent. Én is diákszínjátszó voltam, s ez egész életemet meghatározta. A gyermekeknek nagy szükségük van az ilyen élményekre – ráadásul itt különféle nemzetiségekhez tartozó gyermekek fordultak meg, akik barátkoztak egymással. Ez napjainkban, a kultúrák és vallások újabb nagy konfrontációja idején nagyon fontos. Nyugat és Kelet között különböző kulturális és politikai kölcsönhatások érvényesülhetnek, a mi európai kultúránkkal is hatni tudunk más kultúrájú emberekre.

Kobzos Kiss Tamás 1950-ben született Debrecenben. Vegyész szakon végzett a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. Az elmúlt harminc esztendőben számos országban adott koncerteket szólistaként vagy rangos népzenei, régizenei együttesek tagjaként, közreműködőjeként. Magyar népzenét, valamint magyar és európai történeti zenét énekel, önmagát különböző hangszerekkel (koboz, lant, gitár, tekerőlant) kísérve. Fő érdeklődési területe az énekmondás, ezért tanulmányozza nagy érdeklődéssel a török énekelt költészetet. Énekeit rádió- és tévéfelvételek mellett több mint 30 magyar és külföldi hanglemez, kazetta őrzi.

Fried Noémi Lujza – Krónika