Flesch István: Kik vádolják Atatürk “megmérgezésével“ a felszabadító háború hősét, a Török Köztársaság második elnökét? “ – egy barbár cikksorozat İnönü “bűnösségéről”

Törökországban nem kevesen érezhették úgy, hogy április elejétől a szó szoros értelmében folyamatosan mérgezte a politikai légkört a Yeni Şafak (Új Hajnal) című napilap cikksorozata. Persze szép számmal lehettek olyanok is, akik ezeket az írásokat csupán a kormánypárt választási propaganda-hadjáratának nyitó sortüzeként fogták fel. Talán azért, mivel hovatovább már teljesen megszokott, hogy a kincstári médiaflotta eme vezérhajója parancsra szükség esetén bármikor megjelenhet a török politika háborgó vizein. Az AKP-kabinetnek ezt a “nagy tűzerejű torpedórombolóját” – hogy tovább is maradjunk eme haditengerészeti metaforánál –, általában akkor szokták fenyegetően bevetni, ha hasznosítani óhajtják tapasztalatait ellenségnek nyilvánított politikai ellenfelek megfutamításában, erkölcsi megsemmisítésében. Ilyesmire – vélhetik – most éppen jó alkalmat szolgáltatnának a választási előkészületek. A tét rendkívül nagy, a politikai küzdelem igen heves, s már június 7-én megnyílnak a szavazóhelyiségek.

Amit azonban most a Yeni Şafak főszerkesztője, İbrahim Karagül már bevezetőül feltálalt olvasóinak, az nyilvánvalóan túlment minden ízlésbeli és újságírói szakmabeli tűrési határon – mind a szélesebb török közvélemény, mind pedig a köztársaság történelmében járatos értelmiség nem kis részének szemében. És nagyon úgy fest, hogy ezzel a kormányzó Igazságosság és Fejlődés Pártjának (AKP) legfelső szintjén is néhol megütközést keltett.

Beköszöntőjében ugyanis, amely Ma is ugyanazok viselnek háborút Törökország ellen, mint akik egykor megmérgezték Atatürköt címmel jelent meg, a főszerkesztő megígéri olyan okmányok bemutatását, amelyekből kiviláglik, “miként szőttek terveket a Török Köztársaság megalapítójának meggyilkolására külföldi orvosok, továbbá (régi harcostársa és barátja) İsmet İnönü, az egypárti korszak uralkodó pártjának, a Köztársasági Néppártnak (CHP) más vezetői, valamint bizonyos szabadkőműves körök”. Mindezek alapján az is érthetővé válik – írja –, hogy “miért is nyilvánította ki Atatürk azt az óhaját, hogy ne külföldi, hanem török orvosok kezeljék”. Az olvasó első megrökönyödését mélységes döbbenet váltja fel, amikor a továbbiakban a publicista arról igyekszik meggyőzni, hogy azok, “akik lassan ható mérgek módszeres adagolásával tették el láb alól” a törökök nemzeti hősét, “azonosak az Adnan Mendes kormányfőt és társait később bitófára juttató puccsistákkal is”.

Sőt, nemcsak velük – hiszen a lista még távolról sem teljes –, hanem “azokkal is, akik bitorolták az ország természeti erőforrásait, rabszolgák társadalmaként zsákmányolták ki Törökországot, és részük volt a közelmúlt minden véres akciójában”. Ezeket az akciókat aztán egyenként fel is sorolja, s ezzel aktualizálja is cikkét mint arra irányuló figyelmeztetést, hogy “mennyi provokáció várható még azok részéről, akik a választások előtt le akarják járatni az uralkodó politikai rendszert”. A szerzőnek ebbe a felsorolásába éppúgy belefér terroristák legutóbbi túszejtő támadása és egy törvényszéki államügyész meggyilkolása, a közelmúltbeli “törökországi nagy sötétség”, vagyis az országos “áramkimaradási szabotázs”, a Fenerbahçe labdarúgócsapatának autóbusza ellen végrehajtott támadás, miként az isztambuli Gezi park tüntetőinek eredetileg környezetvédelmi megmozdulása, amely a rendőrség durva közbelépése után országos kormányellenes politikai tömegmozgalommá terebélyesedett, időnként véres összecsapásokkal, erőszakos kilengésekkel.

“Ha a Gezi parki tüntetők meg tudták volna valósítani szándékukat, akkor börtönben találta volna magát a miniszterelnök – írta İbrahim Karagül, aki azzal a komor jóslattal teszi még borúsabbá a távlatokat, hogy ha az 2013. december 17-i “államcsínykísérlet” sikerül, vagyis ha hatóságilag nem állják útját a kormányzati korrupció leleplezésére irányuló rendőrségi razziáknak, amelyeket Erdoǧan szerint a háttérből Gülen prédikátor és a török közigazgatásba és rendvédelmi szervekbe beépült hálózata szervezett, akkor “százakat, talán ezreket zártak volna börtönbe, beleértve a miniszterelnököt is”. Mindennek természetesen nem más volt célja – emlékeztet a szerző –, mint az ország szilárd belső rendjének megingatása, Törökország működésének megbénítása… De ezek az erők a választásokat arra is fel akarják használni, hogy “regionális zűrzavart idézzenek elő”. Ám a “célpont mindenképpen maga Törökország, ezért a választók nem csupán a török parlament összetételéről fognak határozni, hanem az ország jövőjéről is”.

“Mi Törökország oldalán állunk, és Te?” – kérdezi a már kóválygó olvasót cikke végén a főszerkesztő.
Szintén egy kérdéssel próbálkozott a lap tudósítója a CNN TÜRK adásában is. Balszerencséjére azonban a lehető legrosszabb helyen kopogtatott, a híres történész, İlber Ortaylı véleményét tudakolta. “Gyermekkorom óta hallom ezt a bődületes dolgot – hangzott a szemlátomást éktelenül felháborodott szakember válasza. Tudja, amit itt Atatürkkel kapcsolatban összehordtak, őrült zagyvaság. Hogy a maga újságja miben sántikál, azt nem tudom, de az biztos, hogy saját újságírói jövőjét kockáztatja, ha a nevét ezzel az üggyel kapcsolatban fogják emlegetni. Rosszindulatú utcasarki pletykáról van szó.“

Prof. Dr. İlber Ortaylı krími tatár menekültek gyermekeként született az ausztriai Bregenzben. A menekülttáborból szüleivel kétéves korában, 1949-ben érkezett Törökországba. A vezető török történészek közé tartozik, tanított az isztambuli Galatasaray és az ankarai Bilkent Egyetemen, 2012-es nyugállományba vonulásáig a Topkapı Múzeumot vezette. Széles körű tudományos tájékozottságát kivételes nyelvtehetségének is köszönheti. Az általa ismert nyelvek: oszmán török, török, krími tatár, arab, perzsa, angol, német, francia, olasz, latin, görög, orosz, szlovák, román, szerb, horvát és bosnyák.

Ami a professzort felháborította, az már maróan gúnyos megjegyzésre késztette a Cumhuriyet című napilapot, amely ellenzéki sajtótermékként az atatürki örökség legkövetkezetesebb őrzőjének, a kemalizmus leghitelesebb letéteményesének tekinti önmagát. A még 1924-ben Mustafa Kemal ösztönzésére alapított újság szerint a Yeni Şafak módszerét és eljárását “tanítani kellene újságíró-iskolákban hamis hírek, koholmányok gyártása cím alatt”. A “dokumentumok“ valódiságát alaposan megkérdőjelezik – írja – többek között “ügyetlenségek és elővigyázatlanságok”. Például egy szövegrészben olyan új török nyelvújítási szavak fordulnak elő, amelyek akkoriban még ismeretlenek voltak. Vagy egy másik gépelt szövegrészben kimutathatóan olyan betűtípust is használtak, amelyet jóval később, csak 2009-ben vezettek be…

İsmet İnönü leányunokája, Gülsün Bilgehan, aki egyben CHP-képviselő is, teljes képtelenségnek nevezte a kormánylap állításait nagyapjáról. “Az ilyesfajta hírek gyártói voltaképpen a török népet mérgezik állításaikkal – jelentette ki. Ám bármit mondanak is, ki nem kezdhetik azt a szeretetet, amelyet egész Törökország érez a köztársaság megalapítói iránt.” Egyben bejelentette, hogy az İnönü Alapítvány és a család beperli a Yeni Şafak-ot.

A Yeni Şafak cikksorozata kiváltképp köznevetség tárgya lett, egyúttal témája twitterezők hozzászólásainak, miután a szerzők az “Atatürköt mérgező összeesküvők” egyik “hiteles” tanújaként Şükrü Kaya köztársasági néppárti képviselőt tüntetik fel. A lap ugyanis közölt egy állítólag tőle származó levelet, amelyben a szolgalelkű talpnyaló arról tájékoztatja az “összeesküvés” fejét, İnönü akkori kormányfőt, hogy “már küldtek is egy beavatott doktort Atatürkhöz. Ő majd megfelelően teljesíti is megbízatását.” Így aztán hamarosan Önt “láthatjuk majd az elnöki székben.”

Şükrü Kayának nem használt megalázkodó hízelkedése. Amikor Atatürk halála után egyetlen jelöltként és egyhangúlag İsmet İnönüt választották meg köztársasági elnöknek, neki távoznia kellett a kormányból. Hozzá hasonlóan Dr. Rüştü Aras külügyminisztert sem tartották meg a régi kormánytagok közül, mivel mindketten minden úton-módon akadályozták a híres hadvezérnek, nemzeti hősnek és egykor Mustafa Kemal harcostársának államfővé történő megválasztását. Kaya eltávolítása nyomán maga az új elnök is úgy érzékelte, hogy “megkönnyebbült sóhaj szakadt fel az emberekből”. Şükrü Kaya sok funkciót betöltött, így volt külügyminiszter, a CHP főtitkára és rettegett, vaskezű belügyminiszter is. A győztes szövetségesek háborús bűntettek gyanújával Máltára száműzték, ahonnan azonban később megszökött. Terhére rótták, hogy ő volt az örmények egyik fő üldözője, mivel hatáskörébe tartozott az örmény lakosság deportálásának lebonyolítása. Ezt azon a címen intézhette, hogy ő állt az ártatlan című “nomád törzsek és vándorlók letelepítésének hivatala” élén is, amely hivatott volt ezt a műveletet elvégezni. “Végeredményben az örmény fajnak el kell tűnnie” – ez volt a véleménye, amelyet az aleppói német konzul idézett tőle fennmaradt bizalmas jelentésében.

A “mérgezési elmélet” terjesztőinek egyik “fő ütőkártyája” az az állítás volt, hogy a “joggal gyanakvó” Atatürk élete utolsó korszakában “embereivel távol tartatta magától İsmet İnönüt”… Így ez is hamisítás, vagy enyhébb megfogalmazásban a valóság eltorzítása. Tény, hogy 1937 őszén Atatürk menesztette kormányfőjét. Az indok azonban egészen más volt. Mint Halil Gülbeyaz Hamburgban élő török tévéújságíró İnönü emlékirataiból idézi, “1936-ban és 1937 elején sűrűsödtek az események, növekedtek a feszültségek. Különböző okokból többször vita támadt közöttünk. Noha 1936-ban és 1937-ben én valóban kimerült és kiállhatatlan ember voltam, egészségi panaszai miatt Atatürköt is könnyen ki lehetett hozni a sodrából.” Egy ivászattal egybekötött tanácskozás közben az elnök miniszterelnökét hibáztatta azért, hogy alkalmatlan földművelési minisztert nevezett ki azoknak a mezőgazdasági üzemeknek az irányítására, amelyeket még ő, az elnök virágoztatott fel, majd bízott az állam gondjaira. Ezeket most teljesen elhanyagolták. Az egyébként sztoikus nyugalmú miniszterelnök ekkor váratlanul felfortyant. “Már többször megtörtént, hogy véleményem kikérése nélkül mondatták le minisztereimet. Ez színtiszta önkényeskedés. Senki nem ad az én véleményemre, persze másokéra igen. A legfontosabb államügyeket itt, az étkezőasztalnál olyan emberekkel vitatják meg, akikre az ilyesmi egyáltalán nem tartozik.” Az elnök – mondta – vele kapcsolatban “pletykáknak ad hitelt”, és “eme asztal mellől dirigál“. Ennek hallatán Atatürk felállt és távozott az asztaltól… İnönü szavai érzékenyen érintették, korábban soha nem fordult elő, hogy valaki ilyen formában és ilyen nyíltan merészelte volna bírálni.

Másnap a már korábban elkészített program szerint együtt utaztak Isztambulba. ”Mihelyt felszálltam a vonatra, Atatürk behívott a fülkéjébe – olvasható az emlékiratokban. Egyedül voltunk. Ekkor szóba hozta az előző esti vitánkat. Mint mondta, mi már eddig is sokszor összezördültünk, de sosem ilyen hevesen. Aztán azt mondta, hogy jó lenne, ha munkámat megszakítanám egy időre…”

Sok vezető politikus meglepetésére Atatürk leváltotta kormányfői tisztéből régi fegyvertársát és leghűségesebb követőjét. Megállapodásuk szerint a leváltást hivatalosan “egészségi okokból történt lemondásnak” tüntették fel. İnönü utóda Celal Bayar “gazdasági zseni” lett. Ő azonban nagyon rosszul érezte magát ebben a tisztségében, mert világos volt előtte, hogy valójában Atatürk után még mindig İsmet a második ember.

Egyszer meg is jegyezte Atatürk egyik bizalmasának, Fatih Rıfkı Atay újságírónak: “Ma már ténynek látszik, hogy Lenin Oroszországában Trockij volt a természetes utód. Azért, hogy Trockijt megkerülhessék és Sztálint juttassák hatalomra, oroszok millióinak a vérét ontották. A mi országunk nem viselne el egy ilyen katasztrófát”. Bayar nem sokkal Atatürk halála után lemondott.

Atatürk egy ideje szemlátomást tele volt kiütéssel, ami – mint később kiderült – májzsugorának volt a következménye. De még mindig nem állt rendelkezésre egyértelmű kórisme. Igaz, egyik orvosa, Asım İsmail Arar felismerte a betegséget, kollégái azonban nem osztoztak véleményében. Csak 1938 januárjában állítják fel együtt a helyes diagnózist. De már megkéstek. A beteget mindenekelőtt eltiltják az alkoholtól. Tíz napon át szigorú megfigyelés és ellenőrzés alatt tartják, de aztán Atatürk képtelen tovább uralkodni szenvedélyén, noha már tudja, hogy az italozásba belehalhat. 1938 februárjában Bursába utazik két barátjával, és helyet foglal egy vendéglőben. “Mit csinálunk ma este, eszünk, aztán aludni megyünk? – kérdezte. Az asztalon csak egy kancsó víz áll. Egész éjjel csak vizet iszunk?” Ezzel aztán vége is szakadt az önmegtartóztatásnak, az éjszakát egy bárban töltötték, ahol ittak és táncoltak. Másnap ledöntötte egy megfázás, a kompon, amely visszavitte őket Isztambulba, már alig állt a lábán. Nagy fájdalmak közepette vonult vissza kabinjába. Amikor Ali Fuat barátja jó éjszakát ment kívánni hozzá, azt mondta neki: „Nagyon unatkozom, ha sokáig ágyban kell feküdnöm. llyen helyzetekben számomra csak a hozzád hasonló régi barátok jelenléte vigasz, azoké, akiket iskoláskorom óta ismerek. Kérlek, ne hagyj magamra, Fuat pasa! A rettenthetetlen katona, a köztársaság megalapítója félt a magánytól!” – írja Halil Gülbeyaz.

Celal Bayar miniszterelnöknek sikerült meggyőznie Atatürköt, hogy bízza megát Dr. Fissinger francia professzor szakértelmére. Amikor az orvos megérkezett Franciaországból, rögtön megvizsgálta betegét. Kijelentette: “Ön sok háborút vívott és meg is nyert. De most én vagyok a hadügyminisztere, és ön most nekem fog engedelmeskedni és segíteni.”

Atatürk a múltban kikérte volna magának az ilyesfajta hangnemet, most azonban belenyugodott helyzetébe. Dr. Fissinger mindenesetre azzal a kijelentéssel tartotta a reményt az államfő környezetében, hogy Atatürk szigorú ellenőrzéssel akár hét évig is elélhet. 1938 májusában a kormány megvette egy amerikai milliomos yachtját, a Savaronát, és a török nép nevében az elnöknek ajándékozta.

Ettől kezdve Atatürk sok időt töltött a hajón, amelyen rendszeresen kirándult a Márvány- és a Fekete-tengerre. Ám a francia orvos által előírt szigorú kúrát képtelen volt betartani. Május végén orvosai minden figyelmeztetése ellenére Dél-Törökországba utazott, hogy a franciákkal tárgyaljon Hatay tartomány jövendő jogállásáról, Törökországhoz való visszacsatolásáról. Kimerülten tér haza, s most már a legtöbb időt ágyban tölti jachtján. “Mint egy kisgyermek a játékszerére, úgy vártam én erre a hajóra Ez lesz majd sírom is?” – kérdezte. Bár állapota reménytelen, még mindig vérbeli politikus, és amikor az 1938-tól 1942-ig előirányzott négyéves tervet tárgyalják, kijelenti: “Maximálisan három évünk van, hogy mindezt teljesítsük. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ez alatt az idő alatt még nem tör ki a vihar (a második világháború). Ezért addig kell megvalósítanunk mindazt, amit elterveztünk.” Fizikai állapota most már olyan gyorsan romlik, hogy képtelen a hajóján tartózkodni. Ezért 1938 júliusában áthelyezik a Dolmabahçe-palotába. Szobájából gyönyörű kilátás nyílik a tengerre. Újra Törökországba hívták Dr. Fissingert, de hivatalosan arról tájékoztatják a nyilvánosságot, hogy a francia orvos İsmet İnönüt kezeli, aki valóban súlyos epehólyag-gyulladással kínlódott. Ausztriából is érkezik konzultációra egy professzor, Dr. Eppinger orvostanár.

A francia orvos közölte: “az államfő az orvostudomány és a természet segítségével még két évig élhet, de bármely pillanatban előfordulhat, hogy holtan találjuk bél- vagy agyvérzés következtében. Ezért fel kell készülni a legrosszabbra.” A betegség addigra teljesen szétroncsolta Atatürk máját, és a szervezetében felgyülemlett folyadék nagy fájdalmat okozott, mert nyomta különböző szerveit. Egy különleges fecskendő segítségével az orvosok 12 liter vizenyőt csapolnak le Atatürk altestéből. De a fájdalom csak rövid időre enyhül.1938. szeptember 5-én egy jegyzőnek tollba mondta végrendeletét. Egész vagyonát, ingatlanjait a Köztársasági Néppártra hagyta. A befolyó jövedelmekből egyenlő részt biztosított Makbule húgának és fogadott leányainak. Ám most sem feledkezett meg hű barátjáról, aki nemcsak a függetlenségi háború több csatájának, hanem a lausanne-i békeszerződést megelőző gyötrelmes tárgyalásoknak is török diplomáciai hőse volt. Végrendeletében egy meghatározott pénzösszeget félretétetett İsmet İnönü gyermekeinek taníttatására. Nagyon jól tudta, hogy barátja nem gazdag ember, s erre a pénzre szüksége lesz.

Miután távozott a miniszterelnökségből, İnönü már mint magánember az ankarai stadionban megtekintett egy török–magyar labdarúgó-mérkőzést, amely a vendégek győzelmével végződött. A lelátók közönsége lelkesen megéljenezte a volt kormányfőt, aki nem sokkal később pártja parlamenti csoportjának ülésén bocsánatot kért Atatürköt sértő kifakadásáért. Az általa okozott kellemetlen közjátékot általános fáradtságával magyarázta. Az államfőt változatlanul jótevőjének tekinti – mondta. Atatürk pedig továbbra is meghívta asztalához, s egy alkalommal nagyon is érthetőnek nevezte, hogy a stadion közönsége nagy ünneplésben részesítette a volt kormányfőt. “A nép ezzel az örömujjongással is kifejezte háláját sokéves szolgálataiért, mert ez az ember mindenkor megérdemli a legnagyobb tiszteletet” – jelentette ki. İsmet İnönü egyszer meglátogatta a már nagybeteg Atatürköt a Dolmabahçe-palotában. Egy papírlapra ezt írta fel az elnöknek: “Még mindig haragszol rám?” A megkérdezett így válaszolt: „Cseppet sem. Te vagy az én legjobb barátom és testvérem”. Ezt a történetet İnönü leánya mesélte.

Atatürk életének utolsó napjaiban mindig hat török orvos állt állandó készenlétben. Amikor pedig 1938. november 10-én 9 óra 5 perckor meghalt, a nagy államférfi ágyánál három török orvos, az elnöki őrség parancsnoka és személyi titkára volt jelen. Nehéz elképzelni, hogy ilyen körülmények között miként lett volna lehetséges életére törni Atatürknek. A Yeni Şafak újságírói számára azonban nincs lehetetlen. Előástak egy 1962-ből származó levelet, amelyet a CHP főtitkára, Dr. Lebit Yurdoǧlu írt a belügyminiszternek. Nem tudni, mi késztette e lépésre a történtek után huszonnégy évvel, de írása, amely lényegében feljelentés, semmivel sem igazolt, fölöttébb meglepő állításokat tartalmaz: “Alapos kutatásaim során rá kellett jönnöm arra, hogy az orvosok nemcsak a diagnózissal késtek el, hanem ráadásul az államfő kezelésére alkalmatlan gyógyszereket is felírtak. Láttam, amint felhasználtak 43 üvegcse kinint. Ez maláriakezelésre jó. Ám ma már minden orvos tudja, hogy a kininről bebizonyosodott: jóvátehetetlenül megkárosítja a májat. Úgy sejtem, hogy “ezt tudatosan tették”, s most már szilárd meggyőződésem is, hogy Eppinger, Bergman, Dr. Fissinger és Dr. Neşet Irdelp “tudatos mulasztást követtek el” orvosi kötelességük teljesítésének rovására. A “különleges célzattal” adagolt egyéb gyógyszerek között – írta a kései feljelentő – volt egy piremidon nevű készítmény, amelyről addigra már beigazolódott, hogy emberre mérgező hatású. Volt még egy salyrgan nevű, higany tartalmú gyógyszer is, amelynek adagolását annak ellenére folytatták, hogy alkalmazásának veszélyességéről már tudtak…”

A “leleplezők” nem hallgattak egy Kasım Gülek nevű képviselő jó szándékú tanácsára, hogy most már felhagyhatnának arra irányuló “titkos kutatásukkal, hogy megállapítsák Atatürk halálának valódi okát.” De kicsoda ez a Gülek? – kérdezheti az olvasó. Az 1905-ben Adanában született és 91 éves korában egy washingtoni kórházban elhunyt török politikus az Atatürk alapította Köztársasági Néppárt (CHP) egyik “csodagyereke” volt. Káprázatos tehetsége folytán a legkiválóbb törökországi középiskolák elvégzése után Párizsban tanult politikatudományt, majd a Columbia Egyetemen doktorált közgazdaságtanból. Ezután a Rockefeller alapítvány ösztöndíjával pénzügyi tanulmányokat végzett Londonban és Cambridge-ben, majd innen egyenesen vitt az útja Berlinbe és Hamburgba, ahol jogtudományi ismereteit gyarapította. Hazatérve Mustafa Kemal Atatürk kezdeményezésére politikai pályára lépett. A török nagy nemzetgyűlés képviselőjeként, több kormány minisztereként szolgálta hazáját. A hivatalos török források elismerően szólnak munkásságáról, érdemeiről.

Nem így a Yeni Şafak cikksorozata, amely őt egyszerűen a korszak “rossz szellemének”, az “Atatürk elleni összeesküvés részesének” nyilvánítja. Ahhoz pedig, hogy ilyen “jelentős szerepet vállalhasson”, megtették a nemzetközi szabadkőműves-hálózat egyik működtetőjének, akit szoros szálak fűztek a “szintén szabadkőműves” İsmet İnönühöz. Így nincs mit csodálkozni azon, hogy az újság ilyen mondatokkal kerekíti le gyanúsításait: “Suttogva terjedt a hír, hogy Atatürköt Kasım Gülek, İsmet İnönü és az orvosok gyilkolták meg mérgek adagolásával. A szóbeszéd a szabadkőműves-páholyokat emlegette. Magát a mérgezést az ezekkel a páholyokkal kapcsolatban álló helyi török kollaboránsok és külföldi doktorok hajtották végre.” Ami pedig Güleket illeti, őbelőle már fiatalon “meghatározott feladatokra” kiszemelt szabadkőműves lett, aki a szabadkőművesség fellegváraiként is ismert patinás tengerentúli felsőoktatási intézményekben végzett tanulmányai során került kapcsolatba e nemzetközi hálózat több vezetőjével. Voltaképpen Gülek politikai indulását is “külföldről irányították”: a Cambridge-i Egyetem rektora kérte fel Atatürköt arra, hogy az “elnöki kinevezési keretéből” juttassa be Güleket a parlamentbe… A Yeni Şafak szerint “Gülek elnyerte Atatürk bizalmát is, és magánbeszélgetéseket is folytathatott vele…”

De ha lúd, legyen kövér. A kormánypárti újságírók nemcsak holtakról “mondtak rosszat”, hanem élőket is megrágalmaztak. De vesztükre: legutóbb ugyanis olyan “okmányokat” produkáltak, amelyek “bizonyítják Fethullah Gülen prédikátor szabadkőművességét“ is, vagyis azt, hogy az ankarai kormány egyesült államokbeli kemény kritikusa már régen “letette az esküt a titkos szövetségre”. Az “okmány” a sajtó szerint egyértelműen rossz hamisítványnak bizonyult, az illetékes törökországi szabadkőműves-páholy minden vonatkozásban cáfolta Gülen állítólagos ottani tagságát.

Egy másik cikkükben, amelynek címe Mindenkit feljelentett, a muzulmán vallástanítót az amerikai és az izraeli hírszerzés eszközének, illetve haszonélvezőjének minősítik…
Mint írták, “az 1971. március 12-i katonai hatalomátvétel után a statáriális kormányzat titkosszolgálatának jelentése éles megvilágításba helyezte Fethullah Gülen sötét világát. A jelentés részletesen elmondja, hogy a CIA és a Moszad pénzén és lobbiszervezeteik támogatásával gazdaggá tett Gülen miként feketített be más vallásközösségeket, hogy ily módon hízelegje be magát a katonai kormányzatnál”.

A Moszad-kapcsolat “rábizonyításától” már csak egy lépés volt, hogy Gülent a “zsidók kedvencévé” nyilvánítsák. Erre az szolgáltatott “bizonyítékot”, hogy hitszónoki tevékenységének izmiri korszakában egyszer látogatást tett a Sabbetáj Cvi, török átírásban Sabetay Sevi Emlékházban. Itt – a lap által megszerzett “magánfeljegyzés” szerint – a kegyhelyet fenntartó zsidó közösség képviselői “Gülen! Ön a mi Megváltónk”! üdvözléssel fogadták a meglepett muzulmán hittudóst.

Sabbetáj Cvi nevének felbukkanása némi magyarázatot igényel. E 17. századi szefárd zsidó hitehagyása és a muszlim hitre való áttérése a vallástörténet egyik legkülönösebb fejezete. Az állítólag mániákus depresszióban szenvedő szmirnai (izmiri) szefárd zsidó 1626-ban született gazdag családban. Jelentkezése arra az időre esik, amikor az ibériai üldöztetés elől az Oszmán Birodalomba befogadott zsidók már ismét teljes biztonságban érezhették magukat. Ilyen körülmények között érte el őket váratlanul a kozákok félelmetes ukrajnai pogromjainak híre. E kegyetlenkedések hatására terjedni kezdett közöttük az a felfogás, hogy ami most keleten folyik, kezdete lehet a világvégnek, egyben jele a Messiás eljövetelének is. Sabbetáj Cvi 1657. március 18-án lépett fel, s az Úr Felkentjének mondotta magát. Sorra járta a birodalom zsidó közösségeit hol heves elutasításban, hol lelkes fogadtatásban részesülve. Kairóban botrány okozott azzal, hogy feleségül vett egy örömleányt. A nő a pogromok elől menekült Lengyelországból Egyiptomba.

Sabbetáj Cvi később Jeruzsálemben találkozott Nátán rabbival, aki nemcsak benne erősítette meg messiási küldetésének hitét, hanem az egész Oszmán Birodalom és Európa zsidóságának nagy részében is. A Messiás megjelenésének híréről leveleket küldött Olaszországba, Hollandiába, Németországba és Lengyelországba. Az önjelölt Messiásról angol, holland, német és olasz iratokat terjesztettek, Lengyelországban és Litvániában tömegek gyűltek össze dicsőségének ünneplésére. Az oszmán uralom alatt élő zsidók már nem szultánjukat, hanem csak Sabbetáj Cvi nevét foglalták imájukba. Ezért amikor 1666 januárjában Konstantinápolyba érkezett, bilincsbe verték, s Gallipoli börtönébe vetették. Állítólag még török fogvatartóit is megbabonázta, a nagyvezír minden kényelemmel ellátta börtönében. A szultán azonban választás elő állította: vagy áttér az iszlámra, vagy kivégzik. Sabbetáj az előbbit választotta. Nyomban szabadlábra helyezték, és császári nyugdíjat folyósítottak számára. Látszólag hithű muzulmánként fejezte be napjait 1676-ban. Mintegy háromszáz vezető szaloniki család a hitehagyás ellenére is hű maradt Sabbetájhoz, s halála után úgy határozott, hogy példáját követve “küzd a gonosz ellen”. Ezért 1683-ban megkezdődött a tömeges áttérés, majd ezek a judaizmusból a Próféta hitére áttért muzulmánok, törökül a dönmék (megfordítottak, visszatértek) megalakították saját közösségüket. Sokan titokban kitartották ősi hitük mellett.

Kiváltképp Szaloniki, a birodalom egyik legpezsgőbb, legizgalmasabb szellemi légkörű városa volt híres dönméiről. Atatürk szülővárosában csoportjuk széles körű tekintélyt élvezett, amit szorgalmának, kiterjedt jótékonysági intézményeinek és kiváló iskolarendszerének köszönhetett. Szerepet játszottak az 1908-ban Szalonikiből indult ifjútörök mozgalomban.

Atatürk “mérgezési” története végül is a Yeni Şafak beismerésével zárult: bizonyítékok nem kerültek elő, hivatalos vizsgálatot nem folytattak, semmiféle bejelentés nem hangzott el a nemzet nagy vezetőjének meggyilkolásáról. Az ügynek “titkos kezek véget vetettek”, s a feledés fátylát borították rá. “Kutatásaink közben – írták – átfésültünk levéltárakat, de egy okmány nem sok, annyira sem bukkantunk. Atatürk boncolási jegyzőkönyve is hozzáférhetetlen. Úgy fest, hogy a történelem színteréről eltakarították mindazt, ami arra utalna, hogy a szabadkőműves-páholyok és helyi kollaboránsok lassan eltették láb alól köztársaság-alapító vezetőnket.”

Mindezek után felmerül a kérdés, hogy valójában milyen célt is szolgálhatott egy ilyen sajtókampány, az az igyekezet, hogy még haló poraikban is kijátsszák egymás ellen a modern Törökország két hősét, Mustafa Kemal Atatürk ellen İsmet İnönüt?

Ezzel kapcsolatban csak sejtéseink lehetnek. Az azonban jól látható, hogy amióta korrupciós vádak célpontjává vált maga Recep Tayyip Erdoǧan és családjának több tagja is, a korábbi kormányfő, most már államelnök mind ingerlékenyebben reagál a leleplezőknek asszisztáló ellenzéki Köztársasági Néppárt (CHP) folyamatos támadásaira. Valószínűleg úgy gondolja, hogy az ellentámadásnak az a legalkalmasabb módszere, ha a törökországi egypártrendszer Atatürk utáni korszakának (1938–1950) minden bűnéért, minden balfogásért és mulasztásért İsmet İnönün veri el a port, akinek neve – államelnökként és CHP-vezérként – az akkori politika márkavédjegyének számított. Erdoǧan tudja, hogy ha a CHP-t üti, akkor ezzel İsmet İnönüt is eltalálja, s fordítva, az İnönüre mért minden csapás érzékenyen érinti a CHP-t is. Nem riadt vissza attól sem, hogy még a “nácik iránt érzett rokonszenvvel” is megvádolja a köztárság 2. elnökét, amiért Hitler születésnapján 1939-ban táviratban köszöntötte a Német Birodalom “vezérét és kancellárját”, s ezt a “súlyos kisiklást” a parlamentben korabeli újságok lapjainak felmutatásával bizonyítsa.

A CHP-nak való legnagyobb erkölcsi károkozást azonban attól remélte, hogy közszemlére tétette azt az 1949. júliusi minisztertanácsi határozatot, amelyben İsmet İnönü elnök aláírásával elrendelték, hogy tiltsák be a törökországi iszlám megújulás apostolának, a kurd születésű Bediuzzaman Said-i Nursînak, más néven Saidi Kurdinak a könyveit, a híres vallástudóst pedig bíróságon vonják felelősségre. Üldöztetése némileg már csak akkor enyhült, amikor egy évvel később, az első demokratikus választásokon a vallás iránt toleránsabb Menderes került kormányra. Nursît korábban még megkínozták Afyonkarahisar város börtönében – emlékeztetett Erdoǧan –, alig adtak neki enni, “kiéheztetéssel akarták elpusztítani. De kísérletet tettek megmérgezésére is… Mindez annak a CHP-nak az uralma alatt történt, amely most a kormány ellen összejátszik az állítólag a muzulmán hittudós szellemi örökségének beteljesítésére hivatkozó Fethullah Gülen-féle mozgalommal…”

Vajon a török államfő és azok az AKP-körök, amelyek támogatják a Yeni Şafakhoz hasonló kemény hangvételű kormánypárti újságok kampányait, meggondolták-e, hogy mekkora támadási felületet nyújtanak maguk ellen İsmet İnönü nevének meghurcolásával, Atatürk utódja és bajtársa emlékének besározásával. Mert tudniuk kell, hogy a köztársaság és a kemalizmus egyik alapítójának életműve elválaszthatatlan Mustafa Kemal Atatürk rendszerének megalapozásától és védelmétől. Így nem lehet említés nélkül hagyni második világháborús államvezetői tevékenységét sem, arra irányuló erőfeszítéseit, hogy aktív semlegességi politikájával, bölcs, időnként vakmerő, kockázatos és persze nem mindig elvszerű diplomáciai egyensúlyozással megkímélje hazáját a világégés pusztításaitól, s a jövő számára megoltalmazza az alapvető atatürki értékeket.

A török államvezetést külföldön most amúgy is az a vád éri, hogy az oszmán múltba révedező tekintettel viszonylagossá kívánja tenni – vagy szigorúbb kritikusok szerint – egyenesen fel akarja számolni az atatürki világi örökséget. E sorok írója ezt egyáltalán nem hiszi, sőt képtelenségnek, külföldi publicisztikában előforduló megalapozatlan véleménynek tartja, amely nem ismeri kellően a török demokrácia működését és vívmányait, még kevésbé ismeri a török nép lelkületét. Ám veszélyes játék lenne a tűzzel, s voltaképpen e gyanúsítás hallgatólagos elismerése, ha Ankarában a legmagasabb szinten továbbra is teret engednének a kormánypárti sajtó ama legradikálisabb elemeinek, amelyek immáron gátlástalanul és módszeresen támadják İsmet İnönü történelmi alakját. A kemalista múlt két szilárd pillére közül a másodikat nem lehet úgy “döntögetni”, hogy ezzel meg ne sértenék az első támpillér, a köztársaság-alapító Mustafa Kemal Atatürk emlékét. Márpedig e tény figyelmen kívül hagyása végső soron beláthatatlan és jóvátehetetlen következményekkel járna…

Flesch István – Türkinfo