![Türkinfo](https://turkinfo.hu/wp-content/uploads/2024/05/rsz_turkinfo_15_png.png "Türkinfo - \")
A magyarországi iparosodás és városi fejlődés már a középkorban fáziskéséssel indult a nyugat-európai viszonyokhoz képest. Ez a különbség még fokozódott a 16–17. század során. A mindennapi életben ez azt jelentette, hogy a magyarországi iparosok nem tudták áttörni a szűk céhes kereteket, és így nem voltak képesek áttérni a minden napi igényeket szolgáló iparcikkek tömeges termelésére.
E termelési keretek határozták meg az ország kézműves iparosainak életviszonyait is. Amint a jobbágyok életkörülményei között is igen nagy különbségek voltak, ugyanúgy a kézművesek életlehetőségei és életmódja között is óriási eltéréseket találunk. A töröktől meg nem szállt országrészek, valamint Erdély legnagyobb szabad királyi városaiban, így Pozsonyban, Sopronban, Kassán, Kolozsvárott, Brassóban stb. állt a legmagasabb színvonalon a kézműipar.
Emellett jelentős számú iparost találunk a nagyobb mezővárosokban is, noha az itt készült ipari termékek már jóval egyszerűbbek voltak. De egyes falvakban is találkozunk durva, egyszerű eszközöket előállító, vagy javító-szolgáltató munkát végző iparosokkal. Könnyen elképzelhető, milyen óriási különbség volt képzettség, vagyonosság és társadalmi megbecsülés szempontjából egy kolozsvári ötvösmester vagy egy falusi patkoló kovács között. Valami közös azonban mégis összekötötte legtöbbjüket, éspedig az ipar kereteinek a formája, a céh szervezet.
Céhek, taksák, lakomák
A céhszervezet jellegzetesen a középkor intézménye. Magyarországon a 15. században terjedt el széleskörűen, és a 16. században vált általánossá a szabad királyi városokban. A 17. század első felében és közepe táján a nyugati, északnyugati országrészen már a nagyobb mezővárosokban is sorra alakultak a céhek, valamelyik nagyobb város azonos céhétől kérték kölcsön a szabályzatokat, e nagyobb céheket ismerték el „anyacéhüknek”. Az Alföldön ez a folyamat csak a török kiűzése után, a 18. században ment végbe a mezővárosokban. A céhlevelek előírásai pontokba foglalva szabályozták, hogy ki lehet a céh tagja. Törvényes származású, „jámbor életű” ember kellett, hogy legyen, akinek céhbe lépése előtt meg kellett szereznie a polgárjogot, azaz a letelepedésül kiválasztott város polgárai közé fel kellett vétetnie magát, megfelelő pénzösszeg lefizetése ellenében. Levéllel kellett igazolnia tanulóévei szorgalmas eltöltését, és köteles volt vállalni a céhbe lépéssel járó súlyos anyagi terheket. Aki nagy áldozatok árán bekerült a céhbe, az a munkát és a termékek minőségét, elkészítési módját pontosan előíró, megkötő szabályok egész sorát volt kénytelen betartani. Szabályozták, hogy a mesterek hány legényt tarthatnak (rendszerint csak egyet vagy kettőt), ha kevés legény jelentkezett, meghatározták, hogy ki fogadhatja azokat fel.
A nyersanyagellátást is szabályozták, a munkaidőt is meghatározták és tiltották egymás legényeinek vagy inasainak az elcsábítását. Még sokkal jobban őrködtek a vevőkör lehetőleg egyenletes elosztásán. A céhbeli mesterembernek nem volt szabad „utána mennie” a vevőnek, csak saját műhelyében, vagy vásár alkalmával árulhatott: a kész áruval nem volt szabad házalnia, áruit nem ajánlgathatta és nem vihette ki vidékre. Szigorúan őrködtek a céhszabályok a munka jó minősége felett is, a hanyagul, rosszul dolgozó mester nemcsak a vevőt kártalanította, hanem a céhládába is komoly büntetéspénzt fizetett. A vállalt határidőt is köteles volt pontosan betartani. Valamennyi előírás azt a célt szolgálta, hogy a céhtagok lehetőleg egy bizonyos tisztes szinten élhessenek, ennek biztosítására és a céh „becsületének” a megőrzésére tisztes munkát végezzenek, de senki ne emelkedhessék nagyon ki a többiek közül. Aki bejutott a céh tagjainak sorába, azt társai bizonyos társadalmi és humanitárius segítségben is részesítették.
A céhek szervezeti kereteit is részletesen kidolgozták. Évenként választottak céhmestert (atyamestert) a legtekintélyesebb céhtagok közül. Ő hívta össze a céh ún. „behívótáblájának” a körbejáratásával a tagokat a rendszeres időközönként tartott tanácskozásokra, összejövetelekre. A tagok évi tagdíjat, céhtaksát is fizettek, amelyet a közös kiadások fedezésére, esetleg valamelyik nagyon rászoruló tagtársuk segélyezésére a céhládában őriztek a céh okmányaival együtt. Minden egyes összejövetel lakomákkal volt egybekötve, s ezeknek a lakmározásoknak a mértéke és kiadásai rohamosan növekedtek, a 17. századra már sokszor nehezen elviselhető teherré váltak. Gyakran a szabályok ellen vétő céhtagot is arra ítélték, hogy nagy lakomát (egy egész, vagy fél „mesterasztalt”) adjon, ami óriási pénzbüntetésnek felelt meg. Néhol két céhmester is volt, egy magyar és egy német, hogy az egyik „nációhoz” tartozó tagok se érezzék magukat hátrányos helyzetben. Két „mívlátó” mestert is szoktak választani, ezek ellenőrizték az elkészült munkák minőségét. A legutolsónak felvett új céhtag volt a mindenkori „szolgáló vagy ifjú mester”, aki az összejöveteleken az idősebbek kényelmét biztosította. Néhol külön személy őrizte a rendszerint díszes céhládát és annak kulcsát, esetleg külön jegyzője, nótáriusa is volt a nagyobb céheknek. A legények ügyeit a „legények dékánja” intézte.
A „céhbe állás” feltételei
Céhtaggá válni súlyos terhet jelentett, de ugyanakkor nagy előnyöket is biztosított az iparosoknak. Az egyes mesterségeken belül igen éles volt a konkurenciaharc. Mindnyájuknak érdekük volt, hogy ne legyen több iparos, mint ahány többé-kevésbé tisztességesen meg tud élni. Ezért amilyen mértékben nehezedtek egy-egy iparágon belül a megélhetési lehetőségek, olyan mértékben szigorították, nehezítették a céhbe lépés feltételeit. A „belül levők” egész természetes módon elsősorban saját gyermekeik, családtagjaik részére igyekeztek biztosítani a műhely öröklését az ipar továbbfolytatását. Ezért, amíg a külső helyről jövők céhbe lépését egyre hosszabb tanulóidőhöz, egyre nagyobb belépési összeg fizetéséhez és költséges céhlakoma adásához kötötték, a céhes mesterek fiai az előírt kötelezettségeknek legtöbbször csak a felét kellett hogy nyújtsák. Gyakran még ennél is nagyobb kedvezményeket élveztek. A tanuló „inas”, akinek bizonyítania kellett, hogy törvényes házasságból született, rendszerint 10–12 éves korában szegődött el valamelyik mesterhez, általában 3–4 évre, de a túlnépesedett szakmákban 5–6 évet is el kellett tölteni inaskodással. A kalmároknál (= kereskedőknél) 6–8 év volt az inas-idő. E fiatal gyerekek és serdülők a szakma alapelemeinek a megtanulása fejében élelmezést és igen szerény ruházatot kaptak mesterüktől. Munkaidejük nemhogy azonos volt a felnőtt iparosokéval (napfelkeltétől napnyugtáig, télen sötétedés után is, este 8 óráig), hanem még annál is több, mert hajnalban nekik kellett legkorábban felkelniük és a takarítás, fűtés munkáit elvégezniük. Az inasévek „tisztességes eltöltéséről” a mester bizonyítványt adott, és ezzel az immár legénnyé vált ifjú vándorútra indulhatott. A nagy városok fejlett céhei általában 3 év vándoridőt írtak elő a legényeknek. Ezalatt idegen városok mestereinél más szokásokat, a szakma más fogásait ismerhették meg, szélesebb körű életismeretet szerezhettek. A nagyobbrészt német lakosú magyarországi városok legfejlettebb céhei egyenesen külföldi vándorlást követeltek meg a legényektől. A legények már valamivel nagyobb szabadságot élveztek, mint az inasok, de nekik is „látástól vakulásig” kellett dolgozniuk hét közben. Rendszerint külön legényegyletet alapítottak, és a kemény robotolás után ünnepnapokon és hétvégeken ők is lakmározásra, mulatozásra gyűltek össze.
2010-09-03
ZIMÁNYI Vera