Milyen gyakran telefonálsz? – Kapcsolattartás törökösen

Ennyi Törökországban eltöltött év után is vannak még olyan finomságok, amelyekre nem mindig sikerül ráéreznem: a kapcsolattartás íratlan szabályai a mai napig fejtörést okoznak.

Az emberek kapcsolati hálója itt nagyon sűrű, nincs az a pók, amely ennél szövevényesebbre tudná szőni. A kapcsolataikat a törökök aktívan ápolják, legyen szó barátságról vagy csak egy régi, de kedves kollégáról. Ez volt az első szembetűnő dolog, amit a Törökországgal való ismerkedés hajnalán fedeztem fel, és most is az egyik legfontosabbként emelem ki, ha arról beszélek, mit tartok itt példaértékűnek. De – és mindig van egy de –, ez is sokkal árnyaltabb annál, mint aminek elsőre látszik. A kapcsolataik tele vannak elvárásokkal, amelyekhez jó sok időnek kell eltelnie, mire megérti az ember – ha egyáltalán sikerül.

Vedd fel azt a telefont!

Sokszor hallgatom csodálkozva, amikor két török ismerős egymás között beszélgetve megemlít egy harmadik személyt, és arról pletykálnak, hogy az illető mikor és hányszor hívta, kereste őket. Ha az alany nem telefonált elég sűrűn, és többször is egyoldalúan őt kellett keresni azért, hogy megtudakolják, mi újság, az máris fekete pont. A fekete pontok elég gyorsan gyűlnek, és akár oda is vezethetnek, hogy nincs több telefon és érdeklődés, az illető kiesik a pikszisből, a közös ismerősök pedig a fejüket csóválva, rosszallóan beszélnek az érdektelenségéről.

Az egyenlet meglehetősen sokismeretlenes, és egy ki nem mondott skálán mozog az elvárás, hogy kit milyen gyakran illendő keresni. Természetesen az is fontos, hogy mindez oda-vissza működjön, lehetőleg váltakozva, ellenkező esetben gyűlnek a fekete pontok.

Ha a mércéjüket össze akarom hasonlítani a sajátommal, nekem sokszor (hosszú) hónapok (ne haragudj, Ancsa!) telnek el úgy (téged is hívlak, Andi!), hogy nem beszélek az otthoni barátaimmal, és nem azért, mert nem akarok, vagy mert feltételezem, hogy ők nem akarnak, egyszerűen csak szalad az idő, és mire feleszmélünk, megint nem érintkeztünk hosszú ideje. Nem számít az sem, hogy ki kezdeményezi a beszélgetést, megint ők, megint én, csak örülünk egymásnak, és onnan folytatjuk, ahol korábban abbahagytuk.

Ha az itteniekkel tenném ezt így, akkor biztosan megorrolnának rám még akkor is, ha külföldiként sok minden alól felmentésem van.

A panaszáradatot hallgatva aztán mindig meglepő, hogy mindennek apró jelét sem mutatva viselkednek később a fekete pontokat begyűjtővel, mert az udvariasság és a látszat még a sérelmeknél is fontosabb. Eszük ágában sincs utalni rá, hogy „hát öregem, azért kereshetnél gyakrabban is, mi a fene van veled?!”. Ezt mindenkinek tudnia, éreznie kell.

Megoldás külföldiként: A./ ha kell, ha nem, minden új török ismerőst gyakran keresel; B./ kihasználod, hogy külföldiként te állíthatod fel a játékszabályokat, amit aztán mindenkivel elfogadtatsz. Vagy nem.

Látogass el!

Egy kicsit a személyes látogatás is az a kategória mint a telefon. Számon tartják, hogy kihez mikor illik elmenni, és kinek mikor illik hozzájuk ellátogatni. Sokszor hangzik el nálunk is, hogy „most már tényleg ugorjunk el XY-ékhoz, mert A./ mi jövünk, legutóbb ők voltak itt; B./ új lakásba költöztek, háztűznézőbe kell mennünk és ajándékot kell vinnünk; C./ gyermek született, ők is eljöttek hozzánk akkor (Apropó, mit is hoztak ajándékba? Akkor mi is hasonló értékben viszünk). Menni kell, de invitálni is, mert ha nem hívnak, ha nem hívod, az újabb fekete pont.

A meghívás és a látogatás ténye nem elegendő, az is fontos, milyen fogadtatásban részesülünk. Bár nagyon sokszor elhangzik ilyenkor, hogy „minek készültél ennyit”, a valóság az, hogy elvárják a készülődést és főleg azt a bizonyos pluszt, ami a vendég szívből jövő fogadását jelenti. Ellenkező esetben jön a következő fekete pont, hogy nem volt elég szívélyes a vendéglátó. Egyébként, ha tényleg csak kötelességből megyünk el (psszt!), vagy ne adj Isten, tényleg csak kötelességből fogadnak, és ez bármiképpen érződik, az nagyon súlyos vétség az etikett szabályai ellen. Esetleg épp ellenkezőleg? Ki nem mondott figyelmeztetés? Túl sok a fekete pontod?

A kapcsolati tabló még így sem elég árnyalt, mert nem említettem az életkort, és azt sem, hogy férfiként vagy nőként állunk a képletben. Inkább a fiatalabbnak illik keresnie az idősebbet, de ha a családról van szó, az változtathat a dolgon, hogy ki hol áll a családi ranglétrán, és mindezt nőként vagy férfiként teszi.

Praktikusság vs. külcsín

Azt már nagyon jól tudjuk, hogy a látszatra komolyan adnak Törökországban. Legyen szó a lakásukról, a megjelenésükről, a tárgyakról, amelyekkel körül veszik magukat vagy a fent említett emberi kapcsolataikról – a külcsín sok esetben fontosabb bárminél. Minket szinte minden családtag és barát heccel az ikeás cuccaink miatt a lakásban, mert mindketten jobban hiszünk a praktikusságban, mint a díszes, és sokszor kényelmetlen berendezésekben. Való igaz, jó pár török otthont megjárva, feltűnően puritán a lakásunk berendezése. Vagy más példa: hetekig képesek az óvodai csoportunk anyukáit tömörítő Whatsapp csoportban vitázni azon, hogy a gyerekek miben lépjenek fel az év végi bemutatón. Miben, az milyen színű legyen, hol lehet beszerezni, ki fogja beszerezni. Az senkinek nem okoz gondot, hogy a 3-4-5 éves kölyköket januártól júniusig naponta stresszelik a próbákkal, és nem csak egy-két számról van szó, hanem sokról, hogy minél látványosabb legyen a tanév zárása. Na, de a ruha! (Megsúgom: farmerszoknya és fehér póló lesz.)

Kezdő törökországi lakosként egy katonai övezetben éltünk, és olyasmiben volt részem, amiben előtte soha: kisebb fajta harc zajlott a kegyeimért az ottani „ismerős” feleségek között. Az egyikük, a „rangidős” (vagyis a férje magasabb rangú volt, mint a többség, és ezt a rangot az asszonyok még büszkébben viselték egymás között), megpróbált kisajátítani, de nem jó lóra tett velem. Miután rájött, hogy én másképpen vagyok bekötve, „dobott”. Azóta is csak az udvariaskodás szintjén vagyunk, ha összefutunk. Más itt élő külföldi ismerősömtől is hallottam ilyesmit, némely török nő menőnek érzi, ha külföldi „barátnője” van, és előszeretettel mutogatja az új szerzeményt. A kezdet kezdetén olyan csajjal is megismerkedtem, aki azért orrolt meg rám, mert nem megfelelően köszöntem el tőle a katonai övezetből való kiköltözés előtt, pedig én azt gondoltam, hogy a kapcsolatunknak megfelelően letudtam vele ezt a kört.

A török kapcsolatok tényleg nagyon szövevényesek, és az egy dolog, hogy a leheletfinom különbségeket én nem mindig érzékelem. Viszont amikor a hozzám közelálló török barátokat faggatom a miértekről, vagy a rokonaimnak teszek fel keresztkérdéseket, azt látom, hogy sokszor ők maguk sem tudnak minden szálat követni. Akkor megnyugodhatok? Ettől függetlenül itt az ideje, hogy visszapörgessem, kivel mikor beszéltem utoljára. Lehet, hogy ismét vannak fekete pontjaim?

K. Tengeri Dalma – Türkinfo