K. Tengeri Dalma: Egy nőnapi buszbaleset margójára

Az egyik dolog, amit nem tudok Törökországban megszokni, a közlekedés. Már az elején sokkolt, de azt gondoltam, idővel ez változni fog.

Teltek az évek, és akkor sem éreztem másként, amikor belekerültem a mély vízbe, amit Isztambulnak hívnak. Akik máshonnan érkeznek ide, azt mondják, a városnak saját közlekedési szabályai vannak, különbözik minden mástól. Valószínűleg a járművek mennyisége teszi, vagy a városon belül leküzdendő tetemes távolságok – ki tudja. Aki itt volán mögé ül, annak fel kell vennie a kesztyűt, különben enyhén fogalmazva is kiutálják az utakról.

Az elmúlt időszakban mentünk ide meg oda, család, ismerősök, sokszor a várost elhagyva, hogy aztán a török országutakon tapasztaljam meg ugyanazt, csak másképp. Nonszensz (és másokat veszélyeztető) helyeken való parkolás, tolatás, megfordulás. Ez utóbbit simán elkövetik sötétben, ködben egy kanyarban, mint ahogy a legutóbb megtapasztaltuk – Allahnak elég sok helyen ott kell lennie, hogy megvédje őket a meggondolatlanságuktól.

Ezúttal azonban nem tudni, mi történt. Egy autóbusz a szalagkorlátnak ütközött, és a kétszer kétsávos autóutat elválasztó árokba fordult. Akkor értünk oda, szinte a busz mellé, amikor már nagy erőkkel tartott a mentés. A busz szélvédője betörve, a szalagkorlát beléfúródva. Az a sofőr biztosan nem szállt ki onnan. Számtalan mentőautó és felbolydult hangyabolyként szaladgáló mentősök, tűzoltók, segítő civilek, síró és a balesetet látszólag ép bőrrel megúszó utasok az út mentén. Egy nőt stabil oldalfekvésben kezeltek az aszfalton. A látvány beégett a retinámba: az oldalára dőlt busz ablakán kizuhant, földön fekvő, véres testek. Egy fiatal lány, farmernadrágban és hozzá illő farmerkabátban, fehér pólóban, a pólón és arcán vér. A hasán feküdt, láthatóan még lélegzett.

Nem akartam odanézni, amikor a rendőrök elengedtek a busz mellett. A gyerekre néztem mellettem a gyerekülésben. De önkéntelenül is visszafordítottam a tekintetem.

Kilométerekkel később néma csöndben álltunk meg, hogy kiszellőztessük a fejünket. A mentőautók, mintha taxik lettek volna, száguldottak oda és vissza, szünet nélkül. Később megtudtam a híradásokból, hogy egy szakszervezet nőtagjai ültek a buszon, akik nőnapi rendezvényre tartottak Ankarába, talán ha egy órája úton lehetettek. 7-en meghaltak, 34-en megsérültek. Az eset az országos médiában is megjelent, maga a köztársasági elnök is részvétét nyilvánította ki. Nem tudom kiverni a fejemből a képet, vajon a farmeres lány túlélte?

Lehet ezt ragozni, lehet beszélni a közlekedésről, a törökországi közlekedésről, lehet hibáztatni az embereket itt is, meg ott is, de a vége az, hogy az a bizonyos Allah vagy akárki más nem mindenkinek ér oda. Idén nem is fontos az a nőnapi virág…

K. Tengeri Dalma – Türkinfo