Ítélet légi “kurdvadászatok” ügyében – először vallanak agg “kurdmészárosok”

A török történelem homályából és a közelebbi múlt ködéből egyre-másra szellemalakok tűnnek elő. Bátor újságírók és filmesek jóvoltából mind jobban kivehetően, némelykor már éles megvilágításban, a felkutatott igazság fényében léphetnek elénk. Közülük nagyon sokan véres áldozatként. A török médiáé az érdem, hogy a “történelmi múltfeltárás” folyamata időben összekapcsolódhatott Ankara “kurdkezdeményezésével.” E békefolyamat meghirdetett célja az volt, hogy majd negyven év múltán végre elhallgathassanak a fegyverek a török délkelet és Észak-Irak vad hegyei közt. Az ott megbúvó kurd felkelőké éppúgy, mint a török haderő katonáié. Sokan remélték, hogy e két folyamat, a “történelmi múltfeltárás” és a “kurdkezdeményezés”, amelyet Recep Tayyip Erdoğan miniszterelnök négy évvel ezelőtt indított el, a jövőben még erősíthetné is egymást. Az otthon és külföldön egyaránt méltatott államférfiúi döntés alapján ankarai hírszerzők titokban tárgyalni kezdtek, majd megállapodásra is jutottak a fogoly Abdullah Öcalan “PKK-terroristavezérrel”. Fegyverszünet lépett életbe, s a PKK-gerillák megkezdhették az országból való “átvonulásukat” az iraki Kandil-hegységben kiépített fő támaszpontjaikra . A kormányfői kezdeményezés végrehajtása azonban most akadozik.

A zökkenőmentes folytatáshoz az ellenzéki török sajtó véleménye szerint a kormány részéről nagyobb elszántságra és határozottságra lenne szükség. Például egy 1994-es és egy 2011-es tragikus esemény, lényegében kormányzati háborús cselekmény végleges tisztázásához. Az első esetben – a PKK ellen indított török hadjárat csúcspontján – 1994. március 26-án váratlanul légitámadás érte a délkelet-törökországi Şırnak tartomány két falvát, Kuşkunart (kurdul Gever) és Koçagılıt (kurdul Beysuké.) A ledobott bombák szörnyű pusztítást okoztak a két településen: 38 kurd lakos életét vesztette, sokan megsérültek, s az amúgy is szegényes házakban súlyos károk keletkeztek, odaveszett sok állat is. A lapok fényképeket közöltek: letakart halottak hosszú sora, a háttérben füstölgő romok….

Azonnal megkezdődött a felelősség tagadásának és áthárításának hosszú évsora is. Tansu Çiller asszony akkori kormányának első hivatalos reakciója a mentegetőzés, az az állítás volt, hogy az államnak semmi köze e tömeghalálhoz, s a “vérfürdő a PKK lelkén szárad.”. A diyarbakıri és malatyai repülőtámaszpont közölte, hogy a kérdéses időpontban harci repülőgépek egyáltalán nem is tartózkodtak a jelzett légtérben, a parancsnokok egyáltalán nem is küldtek fel gépeket a levegőbe. A katonai ügyészség arra törekedett, hogy a feledés fátylát boríthassa az “ügyre”. Ugyanezt cselekedték az akkor még működő, de azóta megszüntetett állambiztonsági bíróságok, amelyek kifejezetten “altatták” a vizsgálatot. Ha véletlenül mégis akadt olyan bátor ügyész, aki elejétől kezdve fel akarta göngyölíteni a bombázás valódi történetét, igencsak hatásosan “lebeszélték” róla. Általában is, az áldozatok családjainak képviseletében fellépő ügyvédeket, akik a történtek feltárásán dolgoztak, a legkülöböző oldalakről, így a csendőrség részéről is fenyegetések érték.

Erről írt a T24 független hírportálon megjelentett cikkében Hasan Cemal országosan ismert publicista, író és történész, aki legutóbb kénytelen volt távozni a Milliyet című tekintélyes napilaptól. Cemal ugyanis, aki egyébiránt nemrégiben “1915: az örmény népirtás” címmel könyvet írt, korábbi lapjánál közreműködött abban, hogy megszerezzék és megjelentessék az Öcalannal a márvány-tengeri börtönszigetén folytatott titkosszolgálati tárgyalások jegyzőkönyvét. Ezt a kormányfő kifogásolta, sőt súlyosan nehezményezte is. A Milliyet nem tudott ellenállni a kormányzati nyomásnak, nem állt ki továbbá leghíresebb újságírója mellett. Ezután több esetben nem közölt tőle fontos írásokat, mire Cemal távozott a szerkesztőségből. A publicista a sajtószabadság szenvedélyes védelmezője, s annak a Cemal pasának az unokája, akinek – az ifjútörök triumvirátus tagjaként – szerepe volt az örmények sivatagi pusztaságokba történő 1915-ös “áttelepítésében”. Az unoka a török-örmény megbékélés szellemében Jerevánban találkozott a feltételezések szerint bosszúálló örmények által meggyilkolt nagyapja egyik merénylőjének unokájával, s virágot helyezett el a népirtás áldozatainak emlékművén.

Mostani cikkében emlékeztet arra, hogy az AKP-kormány voltaképpen ott folytatta, ahogy az előző kormányok abbahagyták. Ugyanúgy tagadja az állam felelősségét a két kurd falu 1994-ben történt megtámadásáért, mint elődei, illetve ahogy az említett repülőtámaszpontok parancsnoksága egymás után kiadott irásos állásfoglalásában 2005-ben, 2006-ban és 2008-ban. S az ügyészség is hallgatott. Közben két sérüléseket szenvedett falusi lakos a többi sérült és az áldozatok családjai nevében beadványt intézett az Emberi Jogok Európai Bíróságához. Per kezdődött, amelynek során a török kormány képviselője továbbra is a makacs tagadás taktikájához folyamodott..

De egy napon erős ütőkártya, nyomós bizonyíték került az áldozatok érdekeit védő török ügyvéd, Tahir Elçi kezébe. A jogász ezzel – mint Hasan Cemal megállapítja – hatalmas rést tudott vágni a folyamatos tagadás kikezdhetetlennek vélt falán. 2012. január 31-én ugyanis bekövetkezett egy teljesen váratlan fejlemény: a török vezérkari főnökség területi parancsnokságokat ellenőrző hivatalának légvédelmi bizottsága írásba adta, hogy a légierő harci repülőgépei 1994, március 26-án Şırnak tartomány felett mégiscsak végeztek repüléseket…Ezt meg lehetett állapítani. Az ügyvéd az okmányt sietve a strasbourgi bírói testület asztalára tette.

Ezek után 2013. november 12-én a nemzetközi bíróság elmarasztalta a Török Köztársaságot, amiért megsértette az emberi jogok és alapveto szabadságok védelméről szóló egyezményt, főképpen a két falu lakosainak az élethez való jogát. De ugyanígy vétkesnek nyilvánították Törökországot, amiért figyelmen kívül hagyta a lakossággal való embertelen és megalázó bánásmód tiltását kimondó cikket, nemkülönben a szerződés 38. cikkét is, amely azt a kötelezettséget rója a kormányra, hogy minden lehetséges módon és eszközzel tegye lehetővé az eset szükséges kivizsgálását. Ezért Strasbourgban a török kormány kötelezettségévé tették gondos nyomozás lefolytatását, és mindazok azonosítását és megbüntetését, akik a bombatámadásra parancsot adtak. Végül a bíróság, amely éppen a török igazságügyi miniszter strasbourgi látogatása idején ülésezett, 2 305 000 eurós kártérítést ítélt meg a panaszosok számára, s előírta a perköltségek megfizetését is.

És most mi történik? – kérdezi az újságíró. Valóban felelősségre vonják a felelősséget maguktól elhárítókat, a PKK-ra áthárítókat, az esetet eltitkolókat, letagadókat, a parancskiadókat, a parancsok végrehajtóit, a kötelességszegő katonai ügyészeket, a kilencvenes évek miniszterelnökeit, a vezérkari főnököket, az igazságügyi és védelmi minisztereket? Elszámoltatnak-e valakit egyáltalán az elpusztított harmincnyolc élettel? És vajon eljön-e végre a számadás napja a mostani kormányfő idejében? Hiszen az ő miniszterelnöksége alatt mondtak ítéletet Törökországról Strasbourgban. Egyelőre nincs válasz erre – így Hasan Cemal.

Igazságot eddig bárkinek éppoly kevéssé szolgáltattak, mint egy 17 évvel később végrehajtott másik légitámadás szintén kurd áldozatainak. Ez utóbbi eset is Şırnak tartományban történt. A török légierő F-16 típusú vadászbombázói 2011. december 28-án éjféltájban harci bevetést hajtottak végre földi célpontok ellen Uludere (kurdul Roboski) helység térségében, az iraki-szíriai-török határterület közelében. A támadás következtében életét vesztette 35 személy. Az áldozatok azonban – a török kormány és hadvezetés eredeti feltételezésével szemben – nem a kurd PKK terrorista felkelői, hanem csempészek voltak, akik áruval megrakott öszvéreiket hajtva hosszú menetoszlopban haladtak. A málhás állatokat és gazdáikat egy pilóta nélküli repülőgép fedezte fel, amelynek fényképei megtévesztették és hamis következtetés levonására késztették a török titkosszolgálatot. A szakértők úgy vélték, hogy a képeken látható emberek voltaképpen támadásra induló PKK-gerillák, az öszvérek hátán púposodó terhek pedig minden bizonnyal jól becsomagolt fegyverek lehetnek, amelyeket az állatok gazdái hamarosan be is fognak vetni egy lerohanásra kiszemelt török katonai őrállás ellen. A légicsapással ezt akarták megelőzni. Erdoğan sajnálatosnak és aggasztónak nevezte az uluderei tévedést, egyúttal kifejezte részvétét az áldozatok hozzátartozóinak, és alapos vizsgálatot ígért. A haderőt azonban azzal mentegette, hogy a térség, ahol az eset történt, valóban a terroristák területe, nem pedig a civil lakosság lakókörzete…A katonák megbízatásuknak megfelelően cselekedtek, és megtették a szükséges lépéseket – mondta. Egy ismert kommentátor az AKP-kormány legnagyobb baklövésének minősítette a bocsánatkérés elmaradását. Egy ilyen őszinte bocsánatkéréstől a török hatóságok mindmáig vonakodnak, s a még folyamatban lévő vizsgálatot a civil igazságszolgáltatás helyett a katonai ügyészségre bízták. Ez nyilvánvalóan nem viszi előbbre a “kurdkezdeményezést” , a török-kurd békefolyamatot. A “történelmi múltfeltárás “ területén mégis feltartóztathatatlan a haladás.

Sőt ezekben a napokban páratlan szenzációval szolgáltak török dokumentumfilmesek. Nezahat Gündoğan filmrendezőnőnek először sikerült felkutatnia és kamerája előtt vallomásra bírnia négy olyan egykori török katonát, akik a főleg alevita kurdok lakta Dersim, majd Tuncelire átkeresztelt tartományban részt vettek az 1937 és 1939 közötti kiterjedt kurd felkelés leverésében. A Dersim névvel összekapcsolódott véres megtorlás újabban elismerten a köztársasági korszak történelmének egyik szégyenfoltja. Recep Tayyip Erdoğan a török állam nevében a történtekért nyilvánosan már megkövette a kurd népcsoportot.

A filmbemutató alkalmából a Taraf című napilap Először szólaltak meg Dersim hóhérai címmel részleteket ismeretett a vallomásokból. A lap már alcímében kiemelte, hogy a ma már aggastyán katonákat a dersimi vérfürdő előtt egy hónappal kiképezték mérges és maró harci gázok bevetésére. A barlangokba menekült kurdokat ugyanis a “hegyivadász” akció közben befalazták, és csövön bevezetett gázzal megölték. A négy “dersimi veterán” közül kettő elhunyt a film elkészülte után. Ez utóbbiak egyike, Mehmet Ali Doğaner híszerzőfőnöke volt a megtorló hadművelet irányítójának, Abdullah Alpdoğan tábornoknak. A tábornokról “dersimi érdemeinek emlékére” később utcát is elneveztek a tartomány Hozat nevű helységében. Névtábláját csak a közelmúltban távolították el. A kurdok véreskezű hóhérának neve helyett most ez áll az új utcanévtáblán: “Szabadság utca”. Fennmardt az a távirata, amelyben a tábornok a nemzetvédelmi minisztériumtól harci gáz mielőbbi leszállítását kéri. E távirati kérelem szövegét most először hozzák nyilvánosságra. Úgy látszik, hogy a török főtiszt kegyetlensége megszokott jellemvonás volt a családjában. Apósa ugyanis az a Nureddin pasa volt, aki még rajta is túltett. Lemészároltatott ugyan görögöket és örményeket is, de leginkább a kurd vidékeken érezte magát elemében. Itt a húszas évek elején a kelet-törökországi Koçgiri térségében fellázadt kurdokkal szemben olyan “rendteremtő tiszogatást” hajtatott végre, hogy a nagy nemzetgyűlés zárt ülésen napirendjére tűzte a kérdést. Ezen az ülésen több képviselő borzasztónak, hajmeresztőnek nevezte Nureddin pasa “eljárását”, a hadsereg irtóháborúját, embervadászatát. Meg is akarták büntetni, de Mustafa Kemal felszabadító háborúja idején, kiváltképp az akkori súlyos helyzetben Nureddin valahogy mégis megúszta a felelősségre vonást.

Érdekes módon a a film forgatásakor az egykori hírszerző Doğaner elbeszélése közben mindig jelen volt a Nemzeti Hírszerző Szervezet, a MIT egy megbízottja is. Élénken figyelte, hogy a több mint hét évtizeddel ezelőtti eseményekről mit mond a szellemileg teljesen frissnek ható aggastyán. Időről időre azonban félbeszakította, s jelezte, hogy egy-egy téma részletes kifejtését hivatalból még ma sem engedélyezheti.

Egy Erzurumból származó katona, Mehmet Ali Çiftçi, aki hadzsi volt, vagyis egyszer már elzarándokolt Mekkába, beszámolt egy kivégzésről, amelyben maga is részt vett. “Bementünk a faluba. Aki nem adta meg magát a török államhatalomnak, s nem szolgáltatta ki a fegyverét, azt kihajtottuk a házából. Összesen 37 embert sorakoztattunk fel magunk előtt, a Kutuderesi nevű pataknál. Felállították a géppuskát. Még mielőtt elhangzott volna a tűzparancs, kiáltás szakadt fel az emberekből, Allahot szólították. A környék hegyei visszhangozták. A géppuska szórta a golyót, mindenkit lekaszabolt.”

Egy Haydar Yıldırım nevű katona, aki maga is alevita volt, mint az ottani kurdok, sírva beszélt az ott tapasztalt embertelenségről. De jobb nem feltépni a fájó sebeket – mondta. Mégis felidézte: “Kijött hozzánk egy tiszt az ezredparancsnokságról. Azzal kezdte, hogy “barátaim! A világon négyfajta áruló van: az egér, a farkas, a disznó és a kurd. Bizony, a kurd.” Ezt a sértést ismételte. Ő mondta el nekünk, hogy a kurdokat nehéz géppuskával lőtték bele a Harçik folyóba, amelynek vize lefelé még nagy távolságra is vérvörös maradt…

A film elkészülte és a benne látható és hallható feltárulkozás is mutatja, hogy Törökországban ebben a vonatkozásban is mekkorát fordult a világ. Az államügyészség például nemrégiben úgy határozott, hogy nem indít bűnvádi eljárást egy kurd szoborállítás sokáig kényesnek tartott ügyében.Tunceli város önkormányzati testülete ugyanis Edibe Şahin kurd polgármesterrel az élen még 2010-ben úgy döntött, hogy szoborral tiszteli meg Seyit Rıza kurd mártír máig nem halványuló szomorú emlékét.

Ez az ügy azért számított fölöttébb kényesnek, mivel a harmincas években éppen nevezett mártír vezette a fentiekben leírt fegyveres kurd felkelést. Mindennek tudatában a polgármester óvatosságból csak kemény plasztikból készítette el a hős ellenálló ülő szobrát, amely őt turbánban és szakállal ábrázolja. Abban az időben ugyanis Törökország demokratizálásának kérdésében különösen éles viták folytak, s ezért a városvezetés jó előre felkészült arra a kedvezőtlen eshetőségre is, hogy az állami felsőbbség hallani sem akar majd egy ilyen szoborról, s így a Helyőrség teréről eltávolíttatja a véres török múltat idéző és feltűnő alkotást.

A kurd vezér a török katonaság pusztító hadjárata idején hiába kért francia nyelvű levélben segítséget a Népszövetségtől, válaszra sem méltatták. Angolok és franciák akkoriban inkább Törökország szerződéses kegyeit keresték a náci Németország mind veszélyesebb erősödése láttán. A kurdok zaza nyelvjárását beszélő alevita Seyit Rıza és harcosai alulmaradtak a nyomasztó túlerővel szemben, s megadásra kényszerültek. A bíróság azzal vádolta a törzsvezért, hogy szembefordult az államhatalommal, lázadást szított, majd vezetett, s ezzel hazaárulást követett el. Ezért a halálos ítélet kimondása után fiával és további hat társával együtt 1937. november 15-én Elazığ városában kivégezték. Katonák földelték el őket. Ennek helyét azonban a hatóságok a kurd parlamenti párt, a BDP követelése ellenére máig sem voltak hajlandók közölni. A 2010-es szoboravatás után, amelyre ünnepség keretében, kurd nemetgyűlési képviselők jelenlétében került sor, a tunceli rendőrség – a beadványhoz fényképeket és filmfelvéteket mellékelve – azonnal feljelentést tett az ügyészségen. Ott hosszú nyomozás után határozatban állapították meg, hogy nem találtak semmiféle bizonyítékot törvénybe ütköző cselekmény elkövetésére vonatkozóan.

A veszély elmúltával Tunceli kurd polgármestere bejentette, hogy a mostani kemény plasztikanyaga helyett a szobrot maradandóbb anyagba, bronzba fogják önteni, és Seyit Rıza szobra mellett hasonlóképpen bronzból elkészíttetik a Dersimben lemészárolt kurd nők és asszonyok emlékművét is…

Flesch István

2013-12-10