Isztambul titkos szúfiházai visszatérnek

A kerengő dervisek (a Mevlevi rend tagjai) Törökország legikonikusabb a szektáinak egyikébe tartoznak, évtizedek óta különböző filmekkel és turisztikai hirdetésekkel népszerűsítik őket. Természetesen ezekben nem szerepel, hogy a szertartásukat közel 100 éve jogtalanul mutatják be. A mevlevi – törökül tarikat – csak egy a tucatnyi iszlám rend közül, melyek még mindig tiltva vannak Törökországban.

A török szelektív jogalkalmazásának köszönhetően a turisták továbbra is élvezhetik a kerengő dervisek táncát az állami tulajdonban lévő múzeumokban. De minden kulturális központtá vagy múzeummá alakított szúfiházra több száz elhanyagolt, mellékutcákban megbúvó, omladozó ház jut.

Faruk Göncüoǧlu történész szerint ezen isztambuli szúfiházak száma az oszmán időkben 700 körül mozgott. Mindegyikben más és más szertartást mutattak be és mással foglalkoztak. A mevlevik zenészek és művészek voltak, a bektaşi rend tagjai katonák, a nakşibendihez tartozók pedig tudósok. Eltekintve a kerengő dervisektől, az európai utazók a XIX. században csak a rüfailikkel találkoztak, ők voltak az „őrjöngő dervisek”, akik korbácsolták magukat és tűkkel szurkálták a testüket.

Mustafa Kemal Atatürk köztársaság-víziójában, amely az európai pozitivizmuson alapult, nem volt helye a misztikus rendeknek. Az ország délkeleti részén a nakşibendi rend vezetője, Szaid sejk által vezetett lázadás, elég ok volt arra, hogy a kormány cselekedjen és 1925-ben minden szúfiházat és türbét bezártak. Azt is megtiltották, hogy a „sejk”, „dervis”, „emír”, és „kalifa” titulusokat használják, vagy olyan ruházatot viseljenek, melyeket ezekkel azonosítottak, és ami még elképesztőbb, megtiltották, hogy valaki kávéjósnak, boszorkánynak vagy ördögűzőnek nevezze magát.

A túlzott szekularizmusban az első törés akkor következett be, amikor Atatürk pártja vereséget szenvedett az 1950-es években lezajlott választásokon. A türbéket újra megnyitották – de a szúfiházak esetében nem változott semmi, azok továbbra is tiltottak voltak.

Isztambul első szúfiházát a Rumeli Hisarı mellett alapították, ez az az erőd, melyet I. Mehmed szultán építtetett 1453-ban. A Boǧaziçi Egyetem terültén ezt a házat 2015-ben újraépítették, ma történelmi kutatóközpontként működik.

A Galata Mevlevihanesi (Galata Mevelviház), mely 2 perc sétára van a Galata-toronytól, 1481-ben épült és 2011-ben múzeumként nyitották meg. Az épületet szépen felújították, többek között viaszból készült szúfi figurákat állítottak ki benne, melyek különleges hatást gyakorolnak a látogatókra. Minden vasárnap este kerengő szertartáson lehet itt részt venni.  Ez a XIX. század óta így van, ahogy arról a kor híres az utazói, Gustave Flaubert és Hans Christian Andersen is beszámoltak.

Ha Üsküdarnál átkelünk a Boszprouszon, ott találjuk a XVIII. században létesített Üzbegisztán szúfiházat, melyet a bukharai (az üzbég Bukhara városából való) zarándokok építettek, pihenőhelyként szolgált a Mekkába vezető úton. De miután az oszmánok az I. világháborúban vereséget szenvedtek, török nacionalistákat kezdtek el „szállítani” az ellenkező irányba. A későbbi elnök, İsmet İnönü egyike volt azoknak, aki az üzbégek segítségével élte túl a Szövetségesek isztambuli megszállását. Az Atlantic Records lemezkiadó cég társalapítója, Ahmet Ertegün az egyik sejk leszármazottja, 1996-ban helyreállítatta az épületet és múzeumként nyitották meg újra. 10 évvel később átadta a kormánynak, ma egy iszlám kutatási alapítvány működik benne.

Az elmúlt években több híres írót is foglalkoztatott a szúfi rend. Annak ellenére, hogy nem gyakorolja a vallást, Orhan Pamuk szúfi elemeket használt fel a Kara Kitap (Fekete könyv; 1990) és a Kar (Hó; 2002) című műveiben. Elif Şafak pedig Mevlana és a tabrízi dervis, Samsz ad Dín kapcsolatát meséli el Aşk (Szerelem; 201) című regényében. Egyébként sem Pamuk, sem Şafak nem tagja egyetlen szúfi rendnek sem.

A folytonosság egyik szimbóluma Mevlana Dzselál ad-Dín Rúmi családja. 22. generációs leszármazottjuk Faruk Hemdem Çelebi a Nemzetközi Mevlana Alapítvány elnöke, aki a mai napig Törökországban él. Çelebi egy 800 éve töretlen hagyomány élő megtestesítője.

Az emberek a közelmúltban ismét érdeklődni kezdtek az egyik Isztambulban lévő szúfiház iránt, miután több hír is megjelent arról, hogy hírességek csatlakoztak hozzájuk. A Nureddin Cerrahi ház az óváros bizánci falához közel helyezkedik el, udvarán az alapító rend tagjainak sírjaival és egy zikir teremmel – ahol Isten neveit idézik fel a zene és tánc segítségével. A rend tagjai fehér palástot és kis kerek sapkát viselnek, valamint fekete kabátot. Ney (nádfuvola), tambur (hosszú nyakú lant) és def (dob) dallamára ringatóznak és forognak. A hászid zsidók nign-jéhez hasonlóan, a fokozódó tempó juttatja el a dzserrahikat a Mindenhatóval való eksztatikus egyesüléshez.

Isztambul jelenleg is működő másik rendje a bektaşi, akik az alevi iszlám hívei. A Şahkulu szultán alevi-bektaşi szúfiház valószínűleg a legrégebbi török épület Isztambul ázsiai oldalán, 1923-ban Hacı Bektaşi Veli anatóliai misztikus követői építtették. Ezen rend tagjai a zikirt nagyrészt török nyelven adják elő, csak néhány arab kifejezést használnak, melyek az erős közép-ázsiai hatás miatt lettek az alevizmus részei. Az aleviknél különösen fontos, hogy a férfiak és a nők együtt mutatják be a szertartást, nem úgy, mint a legtöbb szunnita csoport.

2010 óta a kormánypárt és az ellenzék tagjai többször is indítványozták, hogy az 1925-ös törvényt, mely a szúfiházak bezárásáról döntött, semmisítsék meg. Mások viszont kényelmetlenül éreznék magukat, ha ezeket az unorthodox és különc rendeket elfogadnák. Amíg az elfogadás szellemisége nem győzedelmeskedik, ők továbbra is átörökítik titkaikat a múlt és a jelen közötti alkonyzónában.

Forrás: atlasobscura.com

Fordította: Kollár Kata – Türkinfo