ISIS-hez hasonló szervezetekből is született már elismert állam

A Közel-Keleten tomboló fanatikus szélsőségességet az emberek gyakran a középkorban, szervezett keretek között zajló kegyetlenkedésekkel párosítják, pedig nem is olyan régen, hasonló atrocitásoktól volt hangos a sajtó, csak épp nem nagyon olvasta nyugaton senki az Oszmán Birodalom híreit.

Más felekezetekhez hasonlóan a muszlim világra is jellemző volt a megosztottság. Az iszlám története során többször is szembe nézett önmagával, ami azonban gyakran a gyökerekhez, az eredeti és szó szerint értelmezett szent tanokhoz való visszatérést eredményezte. A gyarmatosítás időszaka azonban új változásokat hozott ebben is, ami radikálisabb reformfolyamatokat indított el.

Európa a hatalmát, gyarmatosítókként az új külső területekről beáramló nyersanyagoknak köszönhette, ami a belső kereskedelmüket jelentősen fellendítette, később az ipari forradalom hatására pedig nemcsak felzárkózott az iszlám által dominált területek fejlettségéhez, de fokozatosan el is hagyta azokat. Európa gazdasági-társadalmi fejlődése maga után vonta a katonai-technológiai fölény kivívását is, ami a lassan hanyatló iszlám térségek irányába meginduló gyarmatosító politika felgyorsulását eredményezte. A XIX. század végére, a XX. század elejére a muzulmán területek többsége európai gyarmatosító hatalmak alárendeltségébe került.

A sok évszázados, felemelkedést és sikert hozó hódító politika után az iszlám közösség fejlődése megállt és hosszantartó politikai és kulturális hanyatlás vette kezdetét.
A nagyság elvesztése, a nyomorúságos valóság csak meglehetősen későn tudatosult a muszlim társadalomban, ezért a megújhodási és reformmozgalmak is csak későn, a megalázó gyarmati sorba kerülés veszélyének felerősödésével kezdődtek el.

A régi idők dicsőségének elvesztésén bánkódó muszlimok számára a gyarmatosítás katasztrofális következményekkel járt. A vallási reformok és az antiimperialista törekvések egymást erősítve indultak be szerte a muzulmán világban, hiszen az emberek számára szinte egyedüli alternatívául szolgáltak a nyomorúságból való kitörésre és a változások előmozdítására.

Reformáció a terror eszközeivel

Az Arab-félszigeten a 18 század közepén is egy új, erősen konzervatív irányzat ütötte fel a fejét, ami nem kizárt, hogy több más fundamentális nézethez hasonlóan, ma a történelemkönyvek fülszövegében szerepelne, ha a XX. századi események, többek között a félszigeten felfedezett óriási olajkincsek ezt nem akadályozzák meg. ( Megjegyzendő, hogy a „fundamentalista” szó csak a nyugati szakirodalom terminológiájában kapott negatív értelmezést. Valójában ide tartoznak mindazok, akik akár a békés, mérsékelt, akár az erőszakos úton a Korán útmutatásai szerint, vallásos, hithű életet élnek, tehát a muszlim közösség túlnyomó többsége. Az „iszlám fundamentalizmus”, mint politikai ideológia, pedig egy olyan eszmetörténeti áramlat, amely teoretikusok során keresztül az iszlám vallás reinterpretációjára törekedett.)

A történet Muhammad ibn ʿAbd al-Wahhabbal, egy muszlim hitszónokkal kezdődik aki az arábiai Nadzsd (Nejd) vidékéről származott, és egy erősen vallásos neveltetést követően, elszántan tanulmányozni kezdte az iszlám világot. Wahhab a környék vallási iskoláit járva Iránban és Irakban egy középkori jogtudós Ibn Tajmijja eszméinek hatása alá került, aki a Próféta korának puritán erkölcsfelfogását hirdette és határozottan szembehelyezkedett minden modern, újszerű hitgyakorlattal, amelyek az iszlám tisztaságát, erejét és jövőjét veszélyeztették.

Wahhab nézeteit, nagy tömegeket felkorbácsolni képes szónoklataival kezdte el terjeszteni, ami olyan iszlám hagyományokkal szemben is harciasan lépett fel, mint a mekkai Kába kő (Isten lakhelyének) imádata, vagy a Próféta medinai sírhelyének kultikus tisztelete. A heves hitszónok első dizsihádját (szent háborúját) Mohamed Próféta sírhelyével szemben tanúsított kultikus tisztelet megfékezésére hirdette, amit a szent szövegek értelmezése szerint Wahhab és követői bálványimádásnak minősítettek.

A vahhabiták a kor ISIS-e?

A harcokat a helyi Oszmán erők még időben elfojtották ám Wahhab reformtörekvései továbbra sem csitultak. Jól időzített házasságnak köszönhetően egy nadzsi törzsfő, Ibn Szaúd személyében befolyásos támogatót talált, majd kettejük szövetségével kezdetét vette a félsziget erőszakos reformációja. Az új mozgalom módszerei e tekintetben csupán a technológiában különbözött a most erőszakoskodó ISIS-től, technikában és módszerekben azonban aligha lehetne különbséget tenni a két csoport között.

Térítési hadjáratok következtében a 18. század végére Wahhab és Szaúd szövetsége magukénak tudhatta Arábia középső és nyugati területeit. A lendület pedig Wahhab 1792-ben bekövetkezett halálával sem torpant meg. 1802-ben benyomultak Szíriába és Irakba, ahol a síiták szent helyeinek szisztematikus elpusztításával mutattak hitet. Egy évvel később pedig már elfoglalták Mekkát, majd Medinát is. Az ekkor elkezdődött fanatikus tombolás az iszlám világot is megdöbbentette, hiszen még a Próféta és hozzátartozóinak nyughelyeit is feldúlták, a város lakosait kegyetlenül lemészárolták, az ott lévő és oda utazó zarándokokat pedig tanaik elfogadására kényszerítették.

Az akkoriban már sok problémával küszködő Oszmán Birodalom Mohamed Alit, Egyiptom alkirályát, jól felszerelt hadseregével küldte ki a fanatikusok megfékezésére, ami sikeres küldetésként zárult. 1818-ban az alkirály teljesen felszámolta a vahhabita erőket, elfoglalta fővárosukat (ad-Daríja), és visszaállította az Oszmán Birodalom fennhatóságát.

A cikk folytatása>>>

sciart.eu