Hogyan ne fejlesszünk várost? – Isztambul

A múlt héten arról értekeztünk, hogy hogyan vesztette el a városi közösség saját tereit, és milyen lehetőségeink vannak azok visszaszerzésére. Ebben a posztban szemeinket Isztambulra vetjük, és bemutatjuk: az ottani gigaberuházások, amelyek a szlogenek szerint kényelmesebbé tennék a várost lakói számára, hogyan zárják ki éppen őket korábbi lakóhelyeikről.

Az persze távoli utópia volna, ha a 14 milliós Isztambulban a kerékpáros közlekedés növelésével kísérleteznének, mert bár a középosztály számára az ázsiai oldalon van egy bicikliúttal is felszerelt korzó, ám az ötvenes évek iparosítási hulláma előtt kétmilliós város napjainkig is folyamatosan duzzadó (pontosabban: duzzasztott) lakosságának infrastruktúra-igénye olyan dinamikusan nő, hogy szemmel is alig lehet követni. Ha egy városszéli környéken az ember egy-másfél évig nem járt, nem is csodálkozik, hogy a korábbi zöldövezetek helyén kivirágzott egy újabb lakótelep, na és természetesen a hozzájuk tartozó úthálózat. A távolságok és a domborzat eleve nehézzé teszik errefelé a környezetbarát közlekedést, az átalakítások üteme pedig egyenesen lehetetlenné teszi annak tervezését, így a város vezetése más módokon igyekszik a dicsőséglistára kerülni.

Globális város – globális elittel

A ’90-es években oly divatos „globális város” vagy „globális kulturális központ” fogalma az utóbbi években egyre gyakrabban hangzik el Isztambul kapcsán: az államilag erősen támogatott városfejlesztési projekteket erre a hívószóra fűzik fel, egyúttal azt is sugallva, hogy a fejlesztések révén a város lakói gazdagodnak, jobb környezetbe kerülnek. Ezzel szemben az igazság az, hogy ezek a projektek a város korábbi lakóinak helyére valamiféle globális elitet vizionálnak, a kilakoltatások és a későbbi árképzés révén pedig folytatják azt a több évtizedes isztambuli hagyományt, hogy az elit javára még távolabbra szorítják az addigi lakosokat (akiknek így még többet kell utazniuk, hogy kiszolgálják őket), miközben „városnegyedek felújítása” jeligével halomra pusztítják a műemlék épületeket. A város nagysága miatt a „globális lakosságot” kiszolgáló világot: a hatalmas falakkal körülvett, biztonsági őrökkel és kamerákkal védett lakó- és üzleti negyedeket, a csak autóval megközelíthető plázákat, a kikötőket mind-mind autópályák vagy gyorsforgalmi utak kell, hogy összekössék, a tömegek pedig az ezek közé szorított lakótelepekre kénytelenek behúzódni.

Isztambul Törökország lakosságának egyötödét adja, így nem véletlen, hogy a város állapota országos politikai téma is: a jelenlegi török miniszterelnök is szívesen hangoztatja Isztambul globális város-jellegét és olyan, saját maga által is „őrült projekteknek” nevezett tervekkel kampányol, mint a harmadik Boszporusz-híd vagy egy új csatorna bevágása a Boszporusz mellé. Most nem térünk ki részletesen ezeknek a terveknek az őrültségére (legyen elég csak annyit megjegyezni, hogy halálos pusztítást jelentenek mind az Isztambul levegőjét adó megmaradt erdőkre, mind a város vízellátását szolgáló víztározókra), lássunk inkább néhány konkrét ügyet.

A cikk folytatása >>>

Fent és Lent