HEGYI Klára : A szultáni szeráj

A szultáni udvar első isztambuli palotája, a Régi szeráj a város közepén épült fel, bizánci kolostor romjain. Nem lakták sokáig – később az elhunyt uralkodók háreme vonult ide vissza –‚ mert átköltöztek az 1478-ra elkészült Topkapi szerájba.

A szeráj, amely 1839-ig adott otthont a szultáni családnak, mellette egy világhatalmi és igazgatási központjának, viszonylag kis területet foglalt el, jóllehet a benne élő és dolgozó több ezer ember mindennapjaiban sűrítve jelen volt az egész birodalom.

A trón öröklése

A hatalom szilárdságát a 14. századtól véres öröklési rend biztosította: minden feleslegessé vált szultánivadék, azaz potenciális trónkövetelő kiirtása a trónra került szultán mellől. E véres színjátékok egy része itt, a szeráj csendes, belső termeiben játszódott le. 1603-ban azonban egy tizennégy éves gyermek került trónra, akinek még nem voltak utódai. Öccsét ezért nem ölték meg, hanem bezárták a szerájba. Az eset precedenst, az uralkodói szerep lassú átalakulása, a hatalmi hierarchia átrendeződése pedig olyan helyzetet teremtett, amelyben a precedens gyakorlattá vált. A szultáni hercegeket ezután szeráj-fogságra ítélve többnyire élni hagyták. A trón nem a kiszemelt és uralkodásra nevelt fiúra szállt, hanem a háremben unatkozó várományosok legidősebbikére. Amikor ez az új öröklési rend a 17. század első felében győzelemre jutott, az államvezetés már második átalakulását élte át. Az első a 15. század második felének nagy változása volt, amelynek során az önállósággal felruházott, szabad származású katonai vezetők helyét egy főleg renegátokból kinevelt, új elit foglalta el, s ezzel párhuzamosan kiépült a centralizált államigazgatás. A Topkapi szerájba már az új elit telepedett be, s intézte innen, jó bürokraták pontosságával, a birodalom nagy és kis ügyeit. Munkáját aktív uralkodók irányították.

A díván

A szeráj középső udvarának bal oldalán áll egy 1525-ben emelt kupolás épület: a szultáni tanács, a díván ülésterme. A 16. században hetente négy délelőtt ülésezett itt a díván, s döntött előbb a birodalom külkapcsolatait érintő kérdésekben, azután belső ügyeiben. Létrehozója, Orhán szultán idején legfeljebb négy tagból állt, Nagy Szulejmán korában (1520–1566) a szultánon kívül tizenegyből. Ők jelentették az államvezetés világi szféráját. Legrangosabbjuk, a szultán után első embert a nagyvezír, őt még három vezír követte. A birtok- és pénzügyekért két defterdár felelt, a jogi életért a bírák rendjének főnökei: két kádiaszkar, a külügyekért és az iratkiállításért a kancellária vezetője: a nisándzsi. Tanácskozási joggal vett részt az üléseken a Balkán kormányzója: a ruméliai beglerbég és a flottaparancsnok: a kapudán pasa.

A díván-tagok számbeli megszaporodása az elterebélyesedő bürokrácia egyik mutatója. A 16. század aprólékosan szabályozott központi kormányzata szakágazatok egymást támogató, gondosan összeillesztett rendszerévé nőtt, amely túlzásba vitt centralizmussal vonta a legkisebb ügyeket is a díván hatáskörébe, alig hagyva érdemi tennivalót az önállótlanságra kárhoztatott tartományi kormányzónak. Az államvezetésnek ez a kiválóan dolgozó rendszere tökéletes volt, s éppen ezért bukásra ítélt. Másodszori, 17. századi változása már inkább bomlás, mint átalakulás. A hárem-nevelte szultánok egyre kevesebbet foglalkoztak az államügyekkel, s csak időnként helyettesítették őket erőskezű nagyvezírek. A feszes rendet hatalmi marakodások és intrikák zűrzavara váltotta fel. Ennek a második, előnytelen változásnak a során olyan méltóságok szereztek egyre nagyobb hatalmat, akik korábban a világi, politikai vezetésre alig gyakoroltak befolyást.

A vallási-jogi hierarchia élén már Nagy Szulejmán korában végbement a vezetésváltás. A sejhüliszlám, a vallási szféra feje, rangban a két kádiaszkar elé került, s vele együtt a változtatásra már amúgy is erőtlen államvezetésre rátelepedett az iszlám ortodoxia mindent megbéklyózó konzervativizmusa. A lankadó hadisikerektől, majd sorozatos kudarcoktól feldühödött katonaság is egyre többször zavarta fel a szeráj életét. Lázadásai ugyan a palota falain kívül tomboltak, de vezetői már nemcsak hódolni és zsoldjukat átvenni jelentek meg a kapukon belül, hanem követelni és főembereket gyilkolni is. Az állam vezetőinek ez a brutális szelekciója a 17. század megszokott jelenségévé vált. Végül a hatalmi harcok porondján csatasorba lépett egy szerájon belüli, megtörhetetlen erő is: a hárem.

A hárem

A kupolás díván-ház hátsó fala mögött már a hárem legdélibb udvara kezdődött. A háremet – deszkából összetákolt vagy faragott kövekből emelt – fal vette körül, hogy elzárja a török otthonok legbensőségesebb részét, a nők és gyermekek lakóterét, amely tiltott terület volt mindenki előtt, aki nem tartozott a szűken vett családhoz. A tilalom és a fal elsősorban a hárem lakóit védte a külső világtól, de fordított irányban is funkcionált, a bentit sem engedte hatni a falon kívülire. A központi hatalom ereje és aktivitása az oszmán birodalom felemelkedésének századaiban teljessé tudta tenni a szultáni háremek elzártságát és eleve kizárta annak lehetőségét, hogy az asszonyok beleszólhassanak a nagypolitikába.

Amíg Kis-Ázsiában és a Balkánon még léteztek önálló államok, haladékot remélő, veszélyeztetett fejedelmek lányai lettek a szultánok rangban első feleségei. E diplomáciai házasságokban a feleségeknek az volt a feladatuk, hogy személyükben részei legyenek az államközi kapcsolatoknak, új uruknak és birodalmának pedig örökösöket szüljenek és neveljenek fel; Szultánapák és szultánanyák nemigen avatkoztak egymás dolgaiba, a birodalom első századaiból a szultánfeleségekről nevükön és származásukon kívül alig jegyzett fel valamit a história. A rangbéli hitvesek mellett ágyasok és rabnők végleg nem jutottak szóhoz. A 16. századra a hajdan önálló országok sorra beépültek a birodalomba, magasabb származású arák híján a hárem vásárolt és ajándékba kapott, válogatott szépségű rablányokkal telt meg.

Nagy Szulejmán korában is több száz volt belőlük, a 17. század második felében a francia követ négyezerre becsülte számukat. A rabnők többsége szolgáló maradt és a hárem mindennapi munkáit végezte. De a díszül tartott nők közül is kevesen tették meg illatosan és felcicomázva a szultáni hálószobáig vezető utat. Legtöbbjük sorstól kiválasztott urát még akkor sem láthatta, ha az valamelyik gyengélkedő feleségének vagy gyermekének meglátogatásával megtisztelte a háremet. A nagyúr ilyenkor ezüstszegekkel kivert cipőt viselt, s a szögek közeledő pengése finoman fogalmazott parancs volt a szétrebbenésre: a szultán kifejezett óhaja nélkül tiszteletlenségnek számított az útjába kerülni.

A tanulmány folytatása eredeti oldalon