Hatice Meryem: Csak egy hüvelyknyi férjem legyen

Hatice Meryem: Csak egy hüvelyknyi férjem legyen…

Ha rendes recenziót akarnék írni
Hatice Meryem furcsa című könyvéről, akkor először is annak örülnék, hogy végre megjelent magyarul. Hogy áttört a török populáris irodalom Orhan Pamuk, Elif Shafak, Ayşe Kulin, Yaşar Kemal alkotta élcsapatán. Hogy könnyed, kedvesen szurkálódó hangnemével, játékosságával új színnel gazdagította a török irodalmat. Utána persze már a címénél elakadnék. Mi az, hogy egy hüvelyknyi férj? Esetleg törpe? Törpe is. Meg piás. És esztergályos meg vasutas, vadakat terelő juhász – viccelődnék, de rögtön vissza is vonnám. A meglepődésem minden bekezdéssel csak nőne, ugyanis Meryem mert nagyot gondolni: a leghétköznapibb és legfurcsább férjeket sorakoztatta fel, és feleségük bőrébe bújva elmesélte életüket, álmaikat, vad vagy unalomba fulladó ölelkezésüket, reményeiket, bukásukat – a feltételes móddal teremtve meg valóság és fikció hajszálvékony határán táncoló elbeszélőjét.

Ha többféle férj többféle felesége lehetnék,
úgy akarnék írni róla, mint Hatice Meryem, aki mindig így kezdi fejezeteit: Ha én XY felesége volnék. Persze, összezavarodnék, hogy ki is vagyok. Hatice ugyanis feloldódik Sevda, Nur, Perihan alakjában, megtestesítve a nő évezredes archetípusait. Megalázkodó, odaadó, akaratos, pénzéhes, ártatlan, óvatoskodó, álszent matróna, szűz, asszony, szerető, céda, zsarnok nő mesél Hasanról, Cemalról, Cenapról, a részeges, muzikális, jóképű, álmodozó vagy kikapós férjről. Az elbeszélői hang is annyiféle, ahány a nő és férfi: játék a szavakkal, tánc a stílussal. Abban a pillanatban, amint mesélni kezd, eltűnik, és helyét átveszi a teremtett nő, a megalkotott élet.

Meryem nem rangsorol, nem ítélkezik, s minket sem késztet erre. A lehető legtermészetesebben vall a legmegrázóbbról is. A könnyed vallomásos jelleg tompítja a prostitúció, a női megalázottság, a becsületgyilkosság élét, s ezzel együtt képeket villant fel a sokrétű török életről. A megjelenített asszonyi sorsok ezer szállal kapcsolódnak a török hagyományokhoz, hogy a következő oldalakon felülírják mindezeket. Az írónő mer hozzányúlni ezekhez, és meri őket új megvilágításba helyezni a rá jellemző finom iróniával. Hogy ne volna megtisztelő egy vasutas feleségének lenni, mikor „országjáró körútja során a nagy Atatürk is vonattal ment Malatyába”? Hogy ne mosolyognánk jót az imám híresen szemérmes feleségén, miközben az asszonyok szemérmetlen uruk disznóságaival traktálják?

Eközben bejárjuk Isztambul és Törökország százféle helyét, angyalarcú ikreket szülünk a putriban, első szerelmünkkel lófrálunk Mahmutpaşa lejtős utcáin, vagy Dudulluban döbbenünk rá, hogy férjünk miért csüng órákat az internet emlején. Észrevétlenül mi magunk válunk azokká a nőkké, akikké az elbeszélő, örvényként szippant magába a játék, hogy mások lehetünk, hogy olyan férfiak oldalán ébredünk, akik még sosem szerepeltek férjként egy irodalmi műben sem. Nemek, generációk, jellemek örvényében forgunk. Saját lányunk és nagyanyánk leszünk egyszerre, fiunk és apánk feleségévé válunk, miközben rákacsintunk Freudra, aki most bőszen bólogatna, midőn beigazolódni látszik elmélete.

Ha Hatice Meryem írói stílusát kellene leírnom,
előbb-utóbb eljutnék oda, hogy kimondjam rá: a szavak szerelmese. Általuk teremti újra a valóságot, a valóságnak tűnő fikciót, a fikcióban felbukkanó álmot. Olyan a kötetet olvasni, mint ajándékokat bontogatni: a dobozokban újabbak rejlenek, végül pedig felugrik a rugós testű bohóc, hogy piros nyelvét ránk öltve csúfot űzzön belőlünk. De ezt már sejthettük az első oldalakon is. Hatice Meryem úgy gyűjti a szavakat, mint más a szalvétát, képeslapot, söralátétet. Legfőbb élvezete az olvasás, hogy majd abból írás szülessen. Kutatja a jó kifejezéseket, a hatásos szókapcsolatokat, hogy később beépítse a műveiben. Ez a nyelvfelfogás okozza, hogy elhisszük, 32 férj 32 felesége szólal meg a lapokon, s nem egy elbeszélő adja kényszeresen szavait karaktereinek szájába. Ahhoz, hogy ez a nyelv éljen, magyarul is könnyeden gördüljön, harapjon, csípjen, mikor kell, olvadjon és simítson, ha szükséges, Tasnádi Edit ragyogó fordítása is hozzájárul.

Ha lennék olyan merész, hogy hasonlítani akarnám bárkihez is,
egyből Eve Ensler jutna eszembe és A vagina monológok. Hozzátenném persze, hogy más, nagyon más, azonban merész témaválasztásában, pimasz nyelvében mégis hozzá mérhető. Eltávolodik – nem is célja, hogy közeledjen – a vagina-vonaltól, de nem mentes a szókimondó erotikától, a finomkodó intimitástól, a test és lélek lemeztelenítésétől. Önvallomás az énről, csokornyi mozaik, mely regénnyé olvad.

Itt azért meg is állnék egy percre, s elmerengenék azon, mi lehet a Csak egy hüvelyknyi férjem legyen műfaja. Elsőre azt gondolnám, regény, de vitába is szállnék magammal. Nincs az egyes részek között összefüggés, hozzátehetnénk, kihagyhatnánk, csereberélhetnénk, nem okozna nagy változást. Beszélhetnénk novellafüzérről, hangulatcsokorról, fantáziakoktélról. Az utolsó „fejezet” azonban összefogja az előzőeket, felébreszt, elsodor, mint ahogy az elbeszélőt is elsodorja egy…
és többet nem is mondanék.

Ha bárki tudni akarná, ki is Hatice Meryem,
elmondanám, hogy Isztambulban született 1968-ban. Pénzügyi tanulmányait követően három és fél évet dolgozott egy bankban. Hozzátenném, hogy állását otthagyta, és Londonba ment, ahol gyermekfelügyeletet, vasalást, lapkihordást vállalt. Írói tehetségére, merész hangjára akkor figyeltek fel, mikor benyújtotta Siftah című novelláját a Varlık magazin Yaşar Nabi Nayırnak, a lap alapítójának nevét viselő pályázatára, mely az ifjú tehetségek felkarolását tűzte ki célul. Pályája innentől kezdve egyenesen ível felfelé: 2000-ben kiadják Siftah című novelláskötetét, 2002-ben pedig megírja a Csak egy hüvelyknyi férjem legyen kötetet. Az Ankarai Állami Színház színpadra dolgozza a történetet, 2010-ben pedig az İstanbul Metropolitan Színház a nőnapi ünnepségsorozat keretében tűzi műsorra. Európában kedvező fogadtatásra lel, német nyelvre lefordítják. Azt pedig homlokra szaladt szemöldökkel mesélném el, hogy egyes angol fórumokon arról folyt a diskurzus, hogy annak a műveit, akinek ilyen éles a társadalombírálata és ilyen csípős a humora, igazán le kéne fordítani angolra. 2008-ban megjelenik társadalomrajznak is beillő İnsan Kısım Kısım Yer Damar Damar című regénye (a nemigen fordítható cím egy népdalra játszik rá). A 2010-es Aklımdaki Yılan (Kígyó a fejemben) újabb tabut dönt: az anyaság szent missziójáról szól, mely éppoly áldás, mint amilyen átok, védelem és akadály egyben. Férje, Metin Üstündağ író, humorista, akivel ha nem találkozott volna, talán sosem alakul ki a humora – ahogy egy interjúban bevallotta.

2014-04-09
Fejes Edit – Alexandra Könyvjelző 2014. április

bookline.hu