Hatice Göz: Mindenki apja

Az imént ment ki apám a szobából. Amint kitette a lábát, az összes fal fellélegzett. Mély levegőt vett az ágy is, lélegzete túlcsordult a lepedőn. Minden ízükben remegtek a függönyök. Valami homályos célú komorság lett úrrá mindenen, amíg idebent volt. Mintha nem is lélegzett, csak ingerülten bömbölt volna. Mintha az imént egy hatalmas sziklatömb gördült volna le egy hegyi lejtőn, magával sodorva az útjában álló házat. Apám léte maga a pisszenetlen csend. Sosem gondoltam a hiányára. El sem gondolhattam. Távollétében még sokkal inkább érzem a jelenlétét, mint mikor ténylegesen mellettem van. Ott motoz a fülemben a hangja, a tarkómon a keze. Ha az ő gyerekének születsz, sosem maradhatsz egyedül. Ő azonban egyedül van. Napközben, amíg odavan dolgozni, egyszeriben mindig roppant zsúfolttá válik az otthonunk. Mindenki annyit beszél, amennyit csak bír, jóformán minden mondatot kétszer mondva. Amíg csordultig el nem telünk a szavakkal. Az otthon az ő büntetése; kint él valahol távol, egy magas falú várban. Egy ideig úgy tűnt, egy kis erőfeszítéssel elérném azokat a magas, jégből emelt falakat. Ne higgyétek, hogy meg se kíséreltem. Megpróbáltam. De nem értem el. Egy külön ház rejtőzik apámban. De senki sem jutott még tovább a ház nappalijánál. Minden látogató egyformán idegen marad a számára. Ugyanaz a hivatalosság, ugyanaz a távolságtartás, ugyanaz a modor jellemzi mindenkivel szemben. Olyasféle fogadtatás ez, amelytől mentem elszáradnak a vendégek által hozott virágok, míg a gyümölcsök megférgesednek. Ha nem ismerném apámat, azt hihetném, így próbálja palástolni a félelmeit. Már ha nem tudnám, hogy nincsenek félelmei. 

Azért jött a szobámba, hogy összeszidjon. Ha megkérdeznéd, amit egyébként úgysem mernél, azt mondaná, csak jót akar nekem. Egész életében ezt hangoztatta. Ha a világ összes jósága fölött hatalma van, miért tűnik ennyire hűvösnek? A jóság is ilyen hűvös volna?                                 A beszélgetésünk, helyesebben szólva a monológja – hacsak nem tekintem válasznak a hümmögéseimet – roppant rövid ideig tartott. Mégis, három napra elegendő sötétség és fojtogató atmoszféra keletkezett a szobámba való belépése és távozása közti röpke idő alatt. Az ilyen pillanatok után ezernyi fortyogó tűzhányó marad hátra bennem. 

A hozzám intézett mondatai ketté váltak, én pedig ott maradtam kifeszítve közöttük. Amíg beszélt, egyre merevebbé váltam. Ahogy megfeszültem, egyre vékonyabb lettem, s ahogy elkeskenyedtem, a hangom is elveszítettem. Igazából nem tudom, hogy meg tudtam volna-e szólalni, ha megmarad a hangom. Apámból mindenesetre dőlt a szó:

– Te is tudod, hogy nincs valami jól. Mégis arra kéred anyádat, hogy beszéljen velem. Még ezt sem vagy képes magadtól mondani, de kérni, azt bezzeg tudsz. Légy már egy kicsit férfi! Hallottad?

– Ühüm. 

– Hát halld is meg, hogy jól bevésődjön a fejedbe. Ha nem szégyellnéd magad, még képes lennél sírva hazajönni. Oldj már meg egyszer valamit magadtól is. Intézz már el egyszer valamit egyedül! De hogyan is tudnád? Ha férfi lennél a talpadon, megcsinálnád. Még hogy az iskolában mindenki rászállt az úrfira, és zaklatták! 

– …

– Meg vagy te háborodva, fiam? Jusson már eszedbe, hogy férfi vagy. Miért nem ütsz vissza, ha ütnek? Minek futsz rögtön hazáig, ha bántanak? Semmi férfiúi büszkeség nem szorult beléd? És még csak meg se szólalsz. Feleljél már valamit!

– …

Miközben beszélt, a testem elveszítette a gravitációját. Olyan bizsergést éreztem, mintha hangyák mászkálnának a kezemben és a hasamban. Minél tovább beszélt, annál erősebben áradt szét ez a bizsergető érzés a bensőmben.  Minden mondata ott visszhangzott, csengett a fülemben. De nem szándékosan tette. Mindez belőlem fakadt. Az én érzékelésemből.  

Mialatt szónokolt, fél kezével az íróasztalomra támaszkodott, kissé felhúzva a vállát. Másik kezét a derekára tette. Úgy állt ott, mint aki bármely pillanatban tarkón ragadhat.                              A kezéhez hasonlóan a szavai is szétterültek az asztalon. Miután elment, még akkor is ott köröztek a szavai az asztallapon. A pattanásig feszült szavak. Ott maradtam tehetetlenül egy jéghideg asztallal.

Mit mondhattam volna? Bármit is tennék, úgyis alul maradnék az ő gazdag élettapasztalatával, a parttalan nagy tudásával meg erejével szemben. Bármit is mondanék, úgysem lenne igazam, bármit is mesélnék, hazugnak tűnnék fel előtte. S mivel mindezt tudtam, hát hallgattam, és nem értettem, miért akarja mégis, hogy beszéljek, amikor ő is jól tudja, hogy semmit sem hinne el nekem. 

Mikor látta, hogy az utolsó mondata végre elérte a kívánt hatást, enyhén hátrahúzódott. Nézte, hogy csattannak a szavai az arcomon, akár két jól irányzott pofon. Úgy tűnt, megnyugodott. Mára elfogytak a rám uszított mondatai. Előidézte a kívánt vihart. Most már mehetett. 

Ti nem ismeritek apámat. Miután kilép egy ajtón, a testükből kiforgatott, csontra vetkőztetett lelkeket hagy hátra maga mögött. Bárhová is mentek a házban, mindenhol ezekbe botlotok. A mosdóban, az erkélyen, a nappaliban…Minthogy apám nemigen megy a konyhába, az a helyiség érintetlen marad.

Most az íróasztal előtti forgószékbe szegezve ülök, míg a csontra vetkőztetett lélek ott kuporog az ágy fejénél. A jéghideg mondatok az asztalomon hevernek, a nemrég kitört vihar szele még mindig hevesen rázza az ajtó mögötti törölközőt. 

Nem igazán lehet fellélegezni akkor sem, miután elment. Mert nem megy el. Apám mindig ott marad. A teljes létének súlyával. A teljes nemlétével. Egy félelmet keltő létezés. Mint az Isten. A ház Istene. Egyébként meg mi különbség van aközött, ha azt mondják, este apád majd jól elszámoltat, meg aközött, hogy Isten fentről figyel mindent?

A széket lassan az ablak felé fordítom, lerázom a vállamról a súlyt, és felkelek. Az ablakhoz lépek. Lássuk csak, milyen is az a fenti apa?

Hatice Göz

Fordító: Pál Laura