Hastánctól a török néptáncon át az odissziig

Egy odisszi táncos, aki szerint meg kell élni a megjelenítendő érzéseket ahhoz, hogy a nézőknek is át lehessen adni azokat. Fontosnak tartja a folyamatos megújulást és változást, ebben többek közt az indiai mester, Rahul Acharya mutatta neki az utat. Kelló Krisztinának ezúttal tanára, Túri Virág Réka nélkül kell bizonyítania a Bharata Kultúrtér színpadán. Ennek kapcsán faggattuk őt.

Interjú Kelló Krisztina odisszii táncosnővel

-Meglehetősen érdekes vizekre eveztél. Azt hiszem, sokszor megkérdezik tőled, hogy miért pont indiai klasszikus tánc, és azon belül miért éppen az odisszi? Mi volt az, ami ennyire megfogott benne?

A keleti kultúrák szerelmese vagyok, az utóbbi éveket azok tanulmányozásával töltöttem. Ennek az érdeklődésnek mintegy természetes folyománya volt, hogy a kultúra szerves részét képező táncokkal is megismerkedek. Több mindent kipróbáltam – hastánc, bharatanátjam, török néptánc – mielőtt kikötöttem az odisszinél.

Az azóta Amrita Sher-Gil nevét viselő Indiai Kulturális Központban kezdtem el Virág óráira járni, és rögtön rabul ejtett az odisszi lágysága, az az áramlás, amellyel egyik mozdulat szinte átfolyik a másikba. A másik vonzó pont pedig az volt, hogy az odisszi – csakúgy, mint a többi klasszikus indiai tánc – nem pusztán tánc, hanem színjátszás is, érzelmeket jelenít meg, történeteket mesél el.

-Nemrég értetek haza Indiából. Milyen a helyiek mentalitása, élethez való hozzáállása? Mi az, amire innen, Európából érdemes odafigyelnünk Indiából?

India nagyon más világ, és ezt még úgyis megállapíthatom, hogy csak egy kis szegletét, Bhubaneswart és környékét láttam. A mindennapok – nyugati szemmel nézve – kaotikus zűrzavara ellenére valami megfoghatatlan bölcsesség és nyugalom lengi ott körül az embert. Mármint azt, aki tanul a leckéből, melyet India türelemből, alázatból, megértésből és elfogadásból ad. Láttuk, hogy nem éri meg aggódni amiatt, hogy nem minden történik úgy, ahogy szeretnénk, előbb utóbb úgyis eljutottunk a célhoz. Ha mégsem, lehet, hogy jobb volt úgy. Tapasztaltuk, hogy hatalmas tisztelet övezi a mestereket, a tanítványok végtelen alázattal és engedelmességgel viseltetnek tanítóik iránt.

Óriási különbségük a nyugati fogyasztói társadalmakban nevelkedett emberekkel szemben még az is, hogy ők ismerik a megelégedés fogalmát. Természetesen ők is igyekeznek a lehető legtöbbet kihozni a lehetőségeikből, de nem akarnak mindenáron többet és többet. Például még a vagyonosabbak házaiban sincs meleg víz és fűtés, nem mintha nem engedhetnék meg maguknak, egyszerűen csak nem szokás. Elgondolkodtató, hogy milyen természetesnek veszünk olyan dolgokat, ami az emberiség jelentős részének luxus, és mégsem tudjuk értékelni, hogy igazából mennyi mindenünk van. Nekünk is hasznunkra válna, ha az anyagi világ „értékeinek” hajszolása helyett több időt fordítanánk önmaguk megfigyelésére, a befelé fordulásra, elmélkedésre, a belső utazásra.

-Egy ilyen ihletett tánc elsajátításához elengedhetetlen a spiritualitás és a kapcsolat Istennel?

Úgy gondolom, igen. Hiszen maga az odisszi Dzsagannáthhoz szól, és jelentős részben a mahari tradícióból merít, vagyis azoknak a szerzetesnőknek a táncából, akik Dzsagannáth hitveseiként a templomokban mutatták be táncaikat az istenségnek.

Csakhogy kettőt említsek a szokásos rituálékból, minden egyes óra és fellépés előtt kérjük a Földanya elnéző kegyét, azért hogy a lábunkkal fogjuk tapodni, az előadások első darabjaként pedig hagyományosan egy Dzsagannáthnak szóló virágfelajánlás szerepel.

>> cikk folytatása

bharata.hu