December 24-én éjjel futottunk össze a Szódában, a Wesselényi utcában. Hanuka abban az évben egybeesett karácsonnyal. Gyertyagyújtás után néztem körül a városban, mit lehet csinálni ilyenkor, amikor minden zárva tart, minden boldog és szomorú egyszerre. A régi zsidók ilyenkor elbújnak otthonaik mélyén, ahogy a szokás az egykori pogromok tapasztalata nyomán előírja, az új zsidók és a fiatalabbak pedig azt keresik, hol találhatnak nyitva tartó helyeket, pislákoló fényeket és más, helyüket keresőket ezen az éjszakán, hogy ne legyenek egyedül.
Néhány török és kínai is nyitva tart már ilyenkor, felismerve a piaci lehetőséget, a konkurencia hiányát, de úgy este tíz órakor a Szóda is kinyit. Akik az ajándékozás, és a szülőkkel, nagyszülőkkel elfogyasztott karácsonyi vacsora után kötetlenebb társaságra vágynak, vagy nem ünneplik a karácsonyt, csak a hanukát, vagy se ezt nem ünneplik, se azt, csak a világba vetett ember magányának feketén fénylő gyászos igazságát az univerzum süket csendjében, a csillagok alatt, itt összejöhetnek néhány pohár ital társaságában könnyíteni tudásuk terhén.
Tele a hely, dübörög a zene, alig lehet székhez jutni. Füst és ázottkabát-szag terjeng, de jó itt, mert ha az ember egyedül van, akkor is ismerősökre bukkan. Köszönget és ráköszönnek, s előbb-utóbb talál egy társaságot, melyhez, ha kis erőt gyűjt, odacsapódhat, és bele-beleszólhat izgatottan csapongó beszélgetésükbe, elütve így az időt késő éjszakáig, ha nehezen indul is a bánattal ésmagánnyal fenyegető este.
Hullámos fekete haja volt, kékesen fénylő, dús és csillogó. Nagy szeme mélybarna és szomorú, mint az enyém, az arca kreol, kissé lebiggyedő alsó ajka húsos és csókra csábító. A gyertyafényben csak közelről láttam pontosan a vonásait. Ismerős filozófusprofesszorral érkezett.
Kolléga, mondta a középkorú férfi a lányról. A férfi nős volt, és félzsidó, felesége vidéken karácsonyozott a szüleinél, a férj inkább a bizonytalant választotta, és a család rosszallását, mint hogy a Mennyből az angyalt énekelje a rokonsággal. A lány egy bécsi konferenciára jött, s Pestre is átruccant. Angolra fordítva a szót bemutatott neki, azzal sarkon is fordult, más ismerőseihez lépett. Nincsenek együtt, látszott rajtuk, a férfi örült, hogy lepasszolhatja.
Sötét bőrétől és egzotikus szépségétől kíváncsian lesegítettem a lány kabátját, s mivel nem volt hely, felajánlottam a székem felét. Miközben összeért a testünk, elmondta, hogy marokkói születésű, palesztin és muszlim. Kissé megilletődtem és elbizonytalanodtam, de minthogy úgy viselkedett, mint bárki más, nem volt okom nekem sem másként viselkedni, mint addig. Szorosan ült mellettem, fekete garbóján és farmerján át éreztem karja és combja melegét, mintha a sivatag forrósága áradt volna a testéből. Én is feketét viseltem, érdekesen festettünk egymás mellett.
Beszélgetni kezdtünk, pontosabban én faggattam. Amikor tudtomra adta, hogy az egyik radikális palesztin szervezetnek is dolgozott, és humanitárius ügyekben ostromolta beadványaival az izraeli hatóságokat, éreztem, hogy megfeszül a gyomrom, de ő továbbra is közvetlenül és természetesen viselkedett.
hirdetés
Kérdezte, érdekel-e, hogy élnek a palesztinok a Területeken. Néztem az arcát, nagy és kíváncsi szemeit, és bólogattam.
Számos alkalommal tapasztalta a mozgó ellenőrző pontokon az izraeliekkel szembeni kiszolgáltatottságot, magyarázta. A checkpointok nehezítik a terroristák beszivárgását, de akadályozzák a békés egymás mellett élést is. Néha órákig állnak sorban, sokan ezért próbálnak a hegyeken átjutni, mert naponta neki kell vágniuk az útnak, ha Izraelben dolgoznak. Egy átkelés alkalmával zavargás kellős közepén találta magát az egyik ellenőrző ponton. Az izraeliek könnygázt vetettek be, akkor vetélt el.
A zajban hirtelen nem értettem, magáról beszél-e, vagy az egyik pártfogoltjáról. Gyűrűt nem láttam az ujján, semmi nem utalt asszonyi mivoltára. Nem akartam tapintatlan lenni, és másvalamit akartam megkérdezni, bár féltem a saját kérdésemtől, féltem, hogy csalódnom kell, féltem, hogy meg kell szakítanom a beszélgetést, ami nehezemre esett volna, de tudnom kellett, mi a véleménye a terrorról.
Megérti a megszállásból, a nyomorból és a frusztrációból eredő gyűlöletet, mely a terrorhoz vezet, de elítéli, mondta komolyan. Haját a füle mögé simította, láthattam szép profilját, enyhén görbülő orrát, hosszú szempilláját. Ha nem tudtam volna, hogy palesztin, a gyertyafényben akár keleti zsidónak is nézhettem volna.
Úgy látja, magyarázta, a terror nem vezet sehova, csak az erőszak eszkalálódásához. A politika önérdeke mindkét oldalon a status quo fenntartása, mert a politikusokat ez bebetonozza, és a harcias szlogenek által biztosítja újraválasztásukat. Ő marokkóiként különben azt tapasztalta, mosolyodott el, hogy a nemzeti és vallási szembenállás mellett fontosak a lokális kötődések. Amikor például marokkói zsidó származású katonákkal találkozott az ellenőrző pontokon, mindig könnyebben értett szót velük, és általában is sajátos identitásnak érzi marokkói mivoltukat, mely átnyúlik a zsidókat tőle elválasztó határokon. Egyébként, rántotta meg a vállát, az egyének szabadsága, például hogy itt ülünk és beszélgethetünk, fontosabb, mint a közösségek, ezért is utasít el minden erőszakot.
Amikor itt tartott történetében, már hajnalodott. Megritkult a tömeg, a Szóda zárni készült. Néhány távozásra biztató felszólítás után a pultosok rakosgatni kezdték a székeket az asztalok tetejére. Jó ideje tűnődtem, kérjem-e el a lány telefonszámát, bár, mint mondta, rövidesen elutazik.
A professzor bukkant fel az utolsó társaságok egyikéből. Ásított, és felajánlotta, hogy hazaviszi. Hiába volt hanuka, karácsony, bennünket is kitessékeltek a decemberi hajnal kijózanító hidegébe. A lány kezet nyújtott. Örülök, hogy találkoztunk, mondta, és elköszönt.
Így történt, hogy nem kérdeztem a saját népét is elnyomó, a terrort is támogató szervezetről, amelynek dolgozott, és nem kértem el a telefonszámát sem, amin napokig bánkódtam. Mint említettem, a haja fekete volt és hullámos, csillogóan dús, a szeme mélybarna és szomorú, mint az enyém, az arca kreol, kissé lebiggyedő alsó ajka húsos és csókra csábító. Nem mintha mindeddig ne tudtam volna, a történtek csak alátámasztották: minden sokkal, de sokkal bonyolultabb ezen a világon, mint az ember sejtené.
2014-12-26
nol- Szántó T. Gábor