Hágóvassal Noé nyomában – Embert próbáló kirándulás Törökország tetejére, a világ bölcsőjébe

A „fájdalom hegye” – törökül Agri Dagi – így nevezik Törökország legmagasabb csúcsát, az örmény és az iráni határ közelében égnek törő Ararátot. A vulkáni eredetű hegy nem csak fenséges látványa miatt híres: ez az első, név szerint említett csúcs a Bibliában. A könyvek könyve szerint itt feneklett meg Noé bárkája az özönvíz után, és a perzsák ezt a vidéket tartották az emberiség bölcsőjének. Napjainkban a világ minden részéről hegymászók csoportjai érkeznek a lábához. James Morier brit diplomata és utazó 1818-ban így beszélt az Ararátról: „Az egész hegy tökéletes, minden része harmóniában van egymással.” Úgy érzem, a világ tetején ülök. Pedig „csak” 4200 méterrel vagyok a tengerszint felett, és az Ararát csúcsa még csaknem ezerméternyi hegymászásra van tőlem. A kettes tábor peremén, egy hatalmas sziklán pihenem ki az előző öt óra megpróbáltatásait: nagyjából ezer métert másztunk felfelé a kanyargós, meredek, vulkáni hordalékkővel borított szerpentinen.

A sátrak már állnak, a csapat meleg levesekkel, szendvicsekkel igyekszik pótolni az elvesztett kalóriákat, és a másnapi csúcsmászásra készül. A panoráma lélegzetelállító: szemben Irán hegyei látszanak, jobbra a Kis-Ararát 3925 méteres csúcsa – valójában a vulkán egy mellékkrátere –, és lent, valahol nagyon messze Dogubeyazit város fényei pislákolnak – onnan indultunk tegnap reggel. Kötelező túravezetés Zeki, a kurd túravezető a szállodához jött értünk egy kisbusszal, az Ararátot ugyanis csakis engedélylyel és vezetővel lehet megmászni. A kisbusz 2200 méterig hozta fel csapatunkat – innen gyalog mászunk tovább. Az Ararát 5165 méteres csúcsával méltóságteljesen tornyosul a dimbes-dombos táj fölé; igazán tekintélyt parancsoló látvány már egészen messziről is, de most a körülötte gomolygó sűrű köd miatt csak a körvonalai látszanak. Egyik társunk viccesen megjegyzi: az égiek talán azért vonták felhőbe a hegyet, nehogy halálra rémüljünk a látványtól. Gyors reggeli után máris szedhetjük a lábunkat, hegyi vezetőnk int felénk: induljunk.

Eleinte széles, viszonylag kényelmes úton haladunk az egyes tábor felé, ahova ezer métert kell felkapaszkodnunk. Hátunkon tíz kilónál is több súlyt cipelünk: a meleg ruhák, hálózsákok, sátrak és élelem mellett két napra elegendő folyadék is van nálunk – személyenként öt liter –, víz ugyanis legközelebb csak a kettes tábor közelében, négyezer méter felett lesz. A csúcs ráadásul nyáron is hóval borított, így hágóvasra (éles fogakkal ellátott, bakancsra szerelhető felszerelés) is szükségünk lesz, amely megkönnyíti majd a mászást a jégen. Vezetőnk százméterenként engedélyez néhány perces pihenőt: ilyenkor előkerülnek a termoszok, egy-egy szendvics vagy csokoládé. A táj különös: messziről ijesztően kopárnak tűnik, csak kő és szikla mindenfelé, de közelről szemlélve láthatók az élet jelei: a szikár, köves talajon színes virágok bólogatnak a szélben. Az autentikus kurd hangulatról vezetőnk gondoskodik, aki szinte megállás nélkül énekel, valószínűleg kurd népdalokat. De egyébként csönd van, csak a szél zúg föl olykor, és a távolból időnként egy-egy pásztor kurjantása hallatszik. Nemsokára dühös kutyaugatás üti meg a fülünket, amely egyre közeledik. Egy idősebb asszony tűnik fel, aki örömmel üdvözli vezetőnket, majd elkísér bennünket egy közeli tanyára. A környékbeli kurdok közül nyaranta sokan élnek itt a hegyen, állattenyésztésből és többen hegyi vezetésből tartják el családjukat – ez utóbbi különösen jelentős bevételforrás, hiszen az év nagy részében szinte egymást érik a hegymászócsoportok az Araráton. Levesszük nehéz hátizsákjainkat, kicsit kifújjuk magunkat, és körbejárjuk az egyszerű, békés kis tanyát. Csakhamar megjelenik egy fiatal lány – fején szorosan körbecsavarva kendő, csak a szeme látszik ki belőle –, aki egy tálcán néhány pohárnyi friss, híg joghurtot hoz.

Nagyon finom, és mintha külön energiával töltene el: valamivel frissebben indulunk tovább. Rövid idővel később, visszafelé tekintve apró játékszernek tűnik alattunk a magunk mögött hagyott hegyi tanya. A hegy nyert Kora délután érünk az egyes táborba, 3200 méterrel a tengerszint fölé. Az utolsó néhány száz métert már meredekebb, keskeny, kőtörmelékes úton tesszük meg. Minden lépésre figyelni kell: a kövek időnként meg-megcsúsznak, nagy segítségünkre vannak a túrabotjaink. A táborhelyhez érve sietve felállítjuk a sátrakat, eszünk, és a hósapkával borított csúcsot méregetjük, amely messze előttünk tornyosul. Csak másnap, kora reggel indulunk tovább. Ez a magasság már szokatlan a szervezetünknek: a kevesebb oxigén miatt néhányunk gyenge fejfájással küzd. A hőmérséklet is alacsonyabb, elkel a vastag kabát, sőt éjszaka annyira lehűl a levegő, hogy hajnalra dérréteg fedi a párnás növényzetet. A kettes táborig jóval meredekebb úton kell felkapaszkodni újabb ezer métert. Útközben elhaladunk egy iráni csapat tábora mellett: a színes sátraktól kissé távolabb néhány hegyi ló legel. A teherhordáshoz ugyanis lehet lovakat is bérelni – ám ez nem olcsó mulatság. Az iráni mászók most jönnek vissza a csúcsról, és ahogy elhaladnak mellettünk, barátságosan üdvözölnek minket. Ismét kora délután lesz, mire elérjük a táborhelyet, jóval fáradtabban, mint előző nap. Annyira kimerült vagyok, hogy üres gyomorral azonnal a hálózsákomba burkolózom, hiába unszolnak a többiek, hogy egyek pár falatot. Nem, muszáj előbb pihennem. Később úgy érzem, kicsit belázasodtam, kókadozom, és a fejem is fáj. Hegyibeteg lettem, ezért úgy döntök, nem indulok a többiekkel a másnapi csúcstámadásra. A hegymászásban nagyon fontos, hogy tudjuk, hol húzódik fizikai erőnk határa: veszélyes lehet, ha túlságosan kimerítjük magunkat. Sok tragédia megelőzhető lenne, ha a hegymászók kicsit türelmesebbek, ráadásul több ezer méter magasan az agy kevesebb oxigénhez jut, így előfordul, hogy a turista nem jól méri fel a veszélyt, és képtelen helyes döntést hozni. A bárka, ami mégsem az Néhány órás alvás után kissé jobban leszek. Megfőzöm a levesemet, majd kiülök egy sziklára a tábor peremén, és az előttem elterülő tájban gyönyörködöm. Az égen, félkörívben egy vékony sáv húzódik, a Föld görbülete. Eszembe jut az Ararát legendája: a Biblia szerint itt állapodott meg Noé bárkája az özönvíz után, és itt jelentette ki Isten: „Szövetséget kötök veletek, hogy soha sem lesz többé özönvíz a föld elvesztésére.” (1 Mózes 9:11).

Az utóbbi évszázadokban számos kalandvágyó utazó próbálta megtalálni a bárka nyomait. Találtak is fadarabokat, a tudományos vizsgálatok azonban kimutatták: nem Noé idejéből származnak, valószínűleg egy több száz éves örmény templom maradványai. Rajtam kívül még két társam marad másnap a táborban, a többiek – a hegyi vezetővel együtt hatan – hajnali két órakor indulnak a csúcs felé. Délelőtt apró pontocskákat látok mozogni közvetlenül a hósapka alatt. A foltocskák egyre nagyobbak, és gyorsan közelednek: társaink térnek vissza a csúcsról. Az időjárással sajnos nem volt szerencséjük: fent megint köd volt, így csupán néhány percig gyönyörködhettek a kilátásban. Lassan kitisztul az idő, azonnal előkerülnek a fényképezőgépek, hogy megörökítsék ezt a fenséges tájat, holott tudjuk: a látványt nem lehet teljes pompájában viszszaadni, az igazi élményt a szívünkben visszük magunkkal.

Forrai Mária Melinda – Magyar Nemzet