Görbe tükör: Grúzia, a képtelenségek hazája

Maguk a grúzok úgy tartják, Isten a saját magának félretett földet volt kénytelen nekik adni, amikor panaszuk nyomán rájött, hogy „osztáskor” megfeledkezett róluk. A legenda hűen kifejezi, mennyire szeretik földjüket, országukat, mennyire értékelik annak páratlan természeti szépségeit, gazdagságát. Ezeréves grúz történelemről beszélhetünk, ezeréves államiságról viszont nem. Az etnikai értelemben vett grúz nép gyökerei az ókori Kolkhisz és Iberia királyságokig nyúlnak vissza.

A Nagy-Kaukázus déli lejtőit elérték a görögök, a rómaiak, a perzsák, az örmények, a mongol-tatárok és Timur Lenk türk-mongoljai, majd az egyiptomi mamelukok állama, az oszmán birodalom és a felemelkedő, hódító orosz állam érdekeinek ütközőzónájába került. A mai Grúzia területén a XV. és a XVI. század fordulóján három többé-kevésbé együttműködő királyság létezett: Imeretia, Kartli és Kahétia. Ezek a nevek ma grúziai vidékek elnevezésében élnek tovább. A negyedik grúz állam a Szamche hercegség volt, erős örmény befolyással. A mai terület kis részét pedig Trapezunt birtokolta. Ennek az állapotnak az oszmán megszállás vetett véget, a törökök Gürcistan néven uralták Grúzia nyugati területeit, vagyis Imeretiát, a keleti Kartli-Kahétia perzsa uralom alá került. A IV. században felvett kereszténység, a fejlett feudális kultúra (gondoljunk csak Sota Rusztaveli Párducbőrös lovagjára), a nyelv és a görög hatású sajátos írásbeliség elég életképesnek bizonyul ahhoz, hogy a terület ne törökösödjön el. A helyi vezetők hatalma is érvényesült. Bonyolultabb kérdés az etnikai. A törzsi-nemzetségi viszonyok mindvégig erősek maradtak; ma is nehéz meghatározni, hogy ki is a grúz. Ez egy kevert nép, amelyen belül adzsárok, szvanok, mingrélek, hevszurok, psavok és persze abházok és oszétek különböztetik meg magukat mind a mai napig. Ráadásul az adzsárok és az abházok muzulmánok. A történelem során sok örmény, görög, azeri, asszimilálódott kipcsak török, de kurd is élt (és él ma is) Georgia területén. A Bagration-dinasztia alapítója örmény volt. Maga a grúz elnevezés orosz. Grúzia neve a legtöbb európai nyelvben Georgia (Georgien, Géorgie). A XVIII. századtól megerősödött az orosz befolyás. Már Nagy Péter, majd Nagy Katalin is szívesen fogadta a grúz harcosokat a törökök elleni háborúihoz, de az orosz birodalom igazi intézményes segítséget nem adott, legfeljebb kis létszámú, gyenge erőket Kartli-Kahétia védelmére. Annak ellenére, hogy a Georgievszki Traktátum nyomán a királyság hivatalosan is orosz védelem alá került, Szentpétervár nem akadályozta meg Mohamed Aga Kán perzsa sahot abban, hogy elfoglalja az országot, és felégesse Tbiliszit, a fővárost. Bő öt évvel később Pál cár dekrétumával az orosz birodalomhoz csatolták Kartli-Kahétiát, az oroszok kiverték a perzsákat, majd hetvenöt év alatt a törökök és a perzsák ellen vívott harcokban a teljes mai Grúziát megszállták.

A terület egyesült, de idegen uralom alatt. A nemzeti irodalom, kultúra ellenben felvirágzott, vele a nemzeti öntudat. Évszázadok után az első független grúz állam a polgárháború szaggatta Szovjet-Oroszországból kivált, mensevik irányítású Grúz Demokratikus Köztársaság volt 1918 és 1921 között. Egy ilyen ország nem maradhatott fenn a bolsevik vezetésű, majd egyenesen a grúziai születésű Sztálin uralma alá kerülő Szovjetunió hátsó udvarában. Szovjet uralom következett egészen 1990-ig. A szovjet időszakban az elsősorban bort, zöldséget, gyümölcsöt, szőlőt szállító Grúzia legendás gazdagságban élt. Az oroszul hibátlanul, de mindig erős akcentussal beszélő grúz értelmiség ugyanúgy beépült a birodalom politikai és kulturális elitjébe, mint tette azt a cári időkben. Grúzia kivételezett, jólétben élő, a saját ügyeiben viszonylag önálló köztársasága volt a Szovjetuniónak. A szétesés után megváltozott a gazdasági helyzet. Az olajért, gázért, energiáért, nyersanyagokért, gépekért egyre inkább világpiaci árat kellett fizetni, miközben Oroszország könnyen pótolta nyugati importból a „nélkülözhetetlennek hitt” grúz termékeket. Grúzia egyre szegényedett, a gazdasági és szociális gondok szaporodtak. A minisztériumok és tervhivatalok irányította hivatalos árucsere helyén kinőtt egyetlen életképes hajtást, az oroszországi piaci zöldség- és gyümölcs-kiskereskedelmet az azeriek vették kezükbe. E nehéz időszak után Grúzia talpra állhatott volna gazdaságilag, és előbb-utóbb a fizetőképes orosz piacra is visszatalált volna, ha a rendszerváltás ideológiailag nem párosul kifejezett oroszellenességgel. Márpedig Zviad Gamszahurdia elnök irányvonalát ez jellemezte. A következmény a boldog politikai és – részben kényszerű – gazdasági orientálódás lett nyugat felé. Mind a kettő csak a maga korlátaival lehetett eredményes grúz szempontból, vagyis korlátozottan volt eredményes. A Gamszahurdiát felváltó régi vezető, Eduard Sevardnadze valamelyest kezelte a grúz-orosz viszonyt, javított rajta, de ennek hozama nem volt igazán jelentős a grúz nép szempontjából. A Sevardnadze után következő Miheil Szaakasvili meggyőződéses és elkötelezett Amerika-barát. Elkötelezettsége, kapcsolatrendszere, amerikás múltja, hozzá országa minden valós és szimbolikus adottsága a jelek szerint nem ér annyit, hogy Washington tartós konfliktusba lavírozza magát Moszkvával Grúziáért. Ez Szaakasvili tragédiája. Az meg a hibája, hogy nem kifejezetten sikeres és hatékony belpolitikus. Az eredmény: Grúzia és Oroszország viszonya belátható időn belül jóvátehetetlenül megromlott.

Hetek, 2008 szeptember 29