Flesch István: A kurdok ellen indított hadjáratával Erdoğan kockáztatja egész eddigi politikájának hitelét

A török nacionalisták nem sokáig örvendezhettek az ankarai katonai főparancsnokság ama dicsekvő közleményének hallatán, hogy a kormány által gerillavadászatra küldött török vadászbombázók augusztus elejéig „harcképtelenné tettek 280 PKK-terrroristát, 300–400-at pedig megsebesítettek”. Önelégült mosolyuk ugyanis nagyon hamar lehervadt arcukról, amikor kiderült, hogy a harci repülőgépek a fegyveres kurd felkelők egyik észak-iraki tábora helyett egy Zergele nevű falura mértek légicsapást, kilenc ember halálát okozva. Az AFN kurd hírügynökség nyilvánosságra hozta honlapján az áldozatok és a pusztítás helyszíni fényképeit. A „sajnálatos tévedést” beismerő hivatalos török nyilatkozat szerint, amely egyben vizsgálat lefolytatását ígérte, a „hírszerzés nem jelezte polgári lakosság jelenlétét az övezetben”.

Pedig Ankarában a döntéshozóknak, nekik különösképpen, tudniuk kellett volna, s ez alól nem kivétel maga az államfő sem, hogy a „légi kurdvadászat” mindig is ártatlan áldozatok jóvátehetetlen halálával járt, s ennek már hosszú előtörténete is van a Török Köztársaságban. Ezt megelőzően 2011 decemberének végén történt, hogy a délkeleti Şırnak tartomány Uludere falvánál, amelynek kurd neve Roboski, 35 kurd civil vesztette életét a török légierő támadása következtében. A gépek pilótái ugyanis a hírszerzés téves adatai alapján fegyveres gerilláknak néztek közönséges csempészeket. Utóbbiak éppen málhás állataikat hajtották át török területre. Ismert, megszokott útvonalukon haladtak, amelyen – öszvéreik hátára erősítve – hagyományos árucikkeiket szállították, forgalmazták: cigarettát, kannákba lefejtett benzint, dízelolajat, nemkülönben kábítószert. Igaz, a csempészetből általában a PKK-nak is jutott busás haszon, amelyből korszerű fegyverekre is telt. Erdoğan, aki akkor kormányfő volt, sajnálatosnak és aggasztónak nevezte az esetet. A törökországi kurd területeken hatalmas tiltakozó tüntetéssorozat kezdődött. Az ügyet bonyolította, s török–amerikai vitát robbantott ki, hogy amerikai lapjelentések szerint a török hadsereg úgy mért légicsapást a kurd menetoszlopra, hogy megfelelő ellenőrzés és körültekintés nélkül felhasználta s készpénznek vette egy Predator (Ragadozó) típusú amerikai felderítő robotrepülőgép észlelését. A kormányfő vitatta a lap-jelentések hitelességét, s azt állította, hogy a törökök nem amerikai légifelvételekből tájékozódtak, hanem Heron (Kócsag) típusú saját gépeik videóira támaszkodtak. Mint mondta, maga is tanulmányozta a felvételeket, s megerősítheti, hogy ilyen magasságból valóban nem lehet pontosan kivenni a részleteket…

Még jóval korábban pedig 1937-ben és 1938-ban folyt véres rendcsinálás a kelet-törökországi Dersim (ma Tunceli) tartományban. Az akkor kirobbant nagyszabású kurd felkelést sikerült leverni – bevetették a hadsereget és a légierőt, s bestiális módszereket alkalmaztak. Több kurd néptörzset teljesen kiirtottak, sőt a mérges gáz fegyveréhez is folyamodtak. Erdoğan 2011-ben – széleskörűen kedvező visszhangot keltve – a nemzet színe előtt, az állam nevében váratlanul bocsánatot kért Dersimért: a kurdok véres eltiprásáért, a lakosság elleni kényszerintézkedésekért. „A köztársasági múlt egyik legtragikusabb fejezetének” minősítette a hadsereg akkori bevetését és mintegy tizennégyezer kurd, közöttük számos alevi legyilkolását. Az államfő mindezt elfelejtette?

A mostani kurdellenes hadjárat közepette, amely már most szemlátomást súlyos emberáldozatokat követel, Recep Tayyip Erdoğan köztársasági elnök délkelet-ázsiai és kelet-ázsiai körútra indult. Egy beszédében az iszlám vallás védelmét nevezte cselekedetei, politikája fő mozgatórugójának. Tette pedig ezt Jakartában, annak az országnak a fővárosában, ahol világviszonylatban a legtöbb muszlim él. „A fő törekvésünk az iszlám megoltalmazása. Nem engedjük meg, hogy bármi árnyékot vessen hitünkre” – jelentette ki. „Ezért nyilvánítjuk ki megingathatatlan akaratunkat, hogy leszámolunk a terrorizmussal, bármi legyen is az indítéka, s bárminek nevezze is önmagát.” Ezzel összefüggésben említette meg az Iszlám Állam elleni harcot.

A sajtóbeszámolókból nem tűnt ki, hogy feltették-e neki azt a kérdést, hogy mostani „kurd hadjáratával” nem látja-e veszélyeztetettnek saját korábbi kezdeményezését, a bebörtönzött Öcalan „terrorista PKK-vezérrel” együtt – először titokban előkészített –, majd nyilvánosan elindított „kurd békefolyamatot”. S a mostani „hadparancsa” kiadásakor istenfélő és jámbor muzulmánként vajon szem előtt tartotta-e mindenkor pontosan gyakorolt vallásának legfőbb parancsát: a könyörületességet és irgalmasságot saját muzulmán kurd testvérei iránt is?

Ilyen kérdésekről nem értesültünk, csak azt tudjuk, hogy a NATO szolidaritást vállalt a katonai szövetség régi tagjával, Törökországgal, amely kormányának nyilatkozatai szerint elsősorban a közös ellenség, az Iszlám Állam (ISIS) ellen indított légi háborút. Washington az IS elleni török fellépést annyira fontosnak tartja, hogy a nagy nyilvánosság előtt nem is figyelmeztette szövetsége-sét arra, hogy milyen veszélyekkel lehet terhes „kurd háborúja”. Zárt ajtók mögött persze a NATO-tanácskozáson erről valóban volt szó. De csak annyi szivárgott ki, hogy felhívták Ankara figyelmét, „tartson megfelelő arányt” az IS és a kurdok elleni akciói között, s vegye fel újra a kurd béketárgyalások fonalát. Frank-Walter Steinmeier német külügyminiszter felszólította Törökországot, hogy ne égesse fel a kurdokhoz vezető hidat, amelyet oly fáradságosan sikerült felépítenie. A német állás-pontot elismerésre méltatta Selahattin Demirtaş kurd vezető, a Népek Demokratikus Pártjának (HDP) társelnöke.

A világsajtó minőségi, tehát független és demokratikus része lesújtó kritikával illette az országában még mindig a döntő szót kimondó Erdoğant. A nemesen konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung hírmagyarázata szerint, amelynek szerzője Rainer Hermann, az újság tekintélyes Közel-Kelet-szakértője, „Törökország csak látszatra küzd az Iszlám Állam ellen. Támadásainak valódi célja a gyűlölt PKK. Ez azonban önpusztító vállalkozás.” A kiváló publicista végképp nem bánik kesztyűs kézzel a török államfővel. „Ahhoz, hogy valaki ilyen rövid időn belül ekkora pálfordulást hajtson végre, legalább olyan szégyentelennek kell lennie, mint amilyen Recep Tayyip Erdoğan” – írta. A szerző szövegében az elnök magatartásának jellemzésére a német nyelvben már régen polgárjogot nyert chuzpe szót használta, amely a jiddis hücpe átvétele. Ez utóbbi arcátlanságot vagy szemtelenséget is jelent. Erdoğan bizalmasai ugyanis – mint írja – éveken át titkos tárgyalásokat folytattak a terrorszervezetek közé sorolt PKK-val, s ő most egyik napról a másikra bejelenti, hogy az egész vonalon felmondja a kurdokkal való politikai párbeszédet. Tudniillik úgy látta, hogy két oldalról is veszély fenyegeti. Egyfelől a szíriai határ túloldalán a PKK-barát kurdok – egy kis szakasz kivételével – már ellenőrzik a legtöbb területet. A Nyugatnak ezek a partnerei, akik az Iszlám Állam terrorszervezete elleni harcban a legsikeresebb társak, már azon a ponton voltak, hogy az IS-t elűzzék erről az utolsó területről is, s ily módon egy összefüggő folyosót hozzanak létre.

Másfelől Erdoğan pártja, az AKP a június 7-i parlamenti választásokon többek között azért szorult vissza, mert a kurd HDP átjutott a tízszázalékos szavazati záróküszöbön. Így most ugyanis nem alakulhatna meg olyan új koalíciós kormány, amely hozzájárulna az elnöki hatáskör kibővítéséhez, miként ezt Erdoğan akarja. Ezenfelül minden koalíciós partner követelné azoknak a leállított korrupciófeltáró eljárásoknak az újrakezdését is, amelyeket az elnök fia, Bilal és az államfő egyéb bizalmasai ellen indítottak. Ez esetben is Erdoğannak gyorsan kellett cselekednie, ami azt jelenti, hogy új választások kiírását akarja, hogy kiszoríthassa a parlamentből a HDP-t…

A kurdpolitikában végrehajtott fordulata lehetővé tenné, hogy egyszerre érje el mindkét célját. Törökországnak most ily módon össze lehet kacsolnia a PKK elleni harcát az IS ellen vívott küzdelmével. Tíz hónapi tárgyalás után ennek megfelelően Washington és Ankara megegyezett abban, hogy megnyitják az incirliki légitámaszpontot az amerikai harci repülőgépek számára. Washington ettől azt reméli, hogy új lendületet vehet az IS elleni harc.

Ankarának azonban egészen mások a céljai – állapítja meg Rainer Hermann. Az elnök szá-mára a nemzetközi közösségnek az IS és a terror ellen indított harca csak arra szolgáló ürügy, hogy szembeszálljon a PKK-val. A török harci gépek eddig tízszer több bevetésben támadták a PKK állásait, mint az IS-éit. Emellett változatlanul tart a letartóztatási hullám, amely kevésbé irányul az IS, mint a HDP kurd aktivistái ellen. Végül Erdoğan követeli, hogy függesszék fel kurd képviselők mentelmi jogát…

Törökország csak látszatháborút vív az IS ellen. Csapásának fő iránya a PKK és a kurdok. Le akarja járatni politikai mozgalmukat, hogy az új választásokon szavazatokat veszítsenek. Ez azonban játék a tűzzel. Igaz, a PKK rendőrök ellen végrehajtott merényleteivel az áhított indokot szolgáltatja a kormánynak ahhoz, hogy az állam megvédelmezze magát, és fellépjen a terrorral szemben.

Ám Erdoğan nemcsak a PKK-nak üzent háborút, hanem a kurdok teljes politikai mozgalmának. Ezzel a török állam önmaga ellen idéz fel veszélyt. A PKK ugyanis már több évtizedes tapasz-talatot gyűjtött a terror- és gerillaharcban. És így bármikor újra harcba indulhat a török állam ellen…

Ankara új – önpusztító – politikájának nem az Iszlám Állam a célpontja. Ellenben ez a politika hozzájárul Törökország politikai stabilitásának megingatásához. Ezzel felmérhetetlen biztonsági kockázatokat vállal. Ám senki sincs a láthatáron, aki helyretehetné Erdoğant – Németországra nézve is következményekkel. Mert amikor tombolt a háború az állam és a PKK között, a feszültség átcsapott Németországra is, ahol sok kurd rokonszenvez a PKK-val. Ennek nem lenne szabad megismétlődnie – olvasható az FAZ-ben.

Keménységben azonban a fentieken is túltesz Robert Fisk cikke a The Independent-ben. A brit lap közel-keleti tudósítója a nyugati sajtó egyik legvagányabb fenegyereke, aki bámulatos határozottsággal és őszinteséggel nyúl minden témájához, senkit és semmit nem kímél, leleplez, kikészít, és nevükön nevezi a hódítókat, népnyomorítókat, imperialistákat. Igaz, meg is teheti, ő is – miként lapja, amelynek ez mára nevében is benne van – valóban független. Innen, a mi Keletünkről nézve, az ilyesmi mostanában valóban és különösképpen méltánylandó. Fisk már cikke címében eredetiségről tesz tanúságot, amikor megállapítja, hogy a kurdokat minden regionális hatalom mindig cserbenhagyta, ezért nincs mit csodálkozni azon, hogy a törökök bombázzák őket. „A kurdok arra születtek, hogy elárulják őket” – állapítja meg a szerző, s történelmi visszapillantásában feleleveníti az 1922–1923-as lausanne-i béketárgyalásokat, valamint azt a szerződést, amelynek alapján a kurdokat felosztották a török állam, a franciák Szíriája és a britek Irakja között. Azóta is ez a kurdok tragédiája, amelyért az övezet majd minden hatalma felelős.

Legbrutálisabban a törökök és az iraki arabok jártak el velük szemben, legcinikusabb módon a britek és az amerikaiak. Amikor például a hetvenes évek elején Irakban fellázadtak Szaddám Huszein ellen, az amerikaiak az iráni sahhal közösen támogatták őket. Aztán Henry Kissinger amerikai külügyminiszter megállapodást eszközölt ki Irán és Irak között. Ennek lényege az volt, hogy a sahnak kielégítik bizonyos területi igényét, ennek fejében pedig sorsukra hagyja a kurdokat. Az amerikaiak megszüntették fegyverszállításaikat, amire Szaddám lemészárolt mintegy 182 ezer kurdot. „A külpolitikát nem szabad összetéveszteni a misszionáriusok jámbor hittérítő munkájával” – jegyezte meg ártatlanul Kissinger…

Legújabb légi hadjáratukkal a törökök Pakisztán példáját követik a teljesen korrupttá válás útján. Ugyanaz történik, mint amikor az 1980-években amerikai ösztönzésre fegyvereket és gerillákat áramoltattak be utóbbin keresztül Afganisztánba. A pakisztániak különböző módokon támogatták a mudzsahedeket, a tálibokat és más fanatikus mohamedán csoportokat. Ami pedig a kurdokat illeti, ők talán ismerik annak az Arthur Harris nevű brit repülő rajparancsnoknak a mondását, aki 1920-ban segített leverni az iraki kurd felkelést. Kijelentette, hogy ma már ezek után mind az arab, mind a kurd tudja, hogy mit is jelent egy igazi bombázás az áldozatok és az okozott károk tekintetében. Negyvenöt perc alatt lényegében egy egész falut el lehet törölni a föld színéről úgy, hogy lakosainak egyharmadát megölik vagy megsebesítik. „Egyértelmű, hogy a törökök ugyanígy vélekednek” – írja Fisk.

Ezekben a feszült légkörű napokban-hetekben a BBC török nyelvű adásában egy olyan tudósítást közölt, amelynek témája szinte teljesen hiányzott a nemzetközi hírforgalmazásból. Miközben ugyanis a török és a külföldi sajtóban folyamatosan csak arról lehetett olvasni, hogy a PKK „elismerten” 2 ceylanpınari török rendőr szabályos kivégzésével „torolta meg” a délkelet-törökországi Suruç városkában 32 halálos áldozatot követelő öngyilkos merényletet és a török hatóságoknak az Iszlám Állammal való cinkos együttműködését, az angol rádió műsorából az derült ki, hogy a rendőrgyilkosságban nem a „PKK központi akarata nyilvánult meg”. Sőt az is hangsúlyt kapott, hogy a török légierő gyilkos bombázásai ellenére a kurd mozgalom nem mondott le a béketárgyalások folytatásáról.

E jelenleg mindennél fontosabb törökországi sorskérdéssel összefüggésben szólaltatták meg Demhat Agit kurd külügyi szóvivőt, aki a Kurdisztáni Népközösségek Szövetsége, kurdul Koma Civakên Kurdistan (KCK) megbízottja. A KCK a PKK által 2005-ben alapított szervezet, amelynek tiszteletbeli elnöke a PKK-elnök Abdullah Öcalan, s amely egyfajta ernyőszervezetként fogja össze a Közel-Keleten, konkrétan a Törökországban, Iránban, Irakban és Szíriában működő kurd közösségeket. Célja egy demokratikus konföderáció megalkotása, de nem törekszik saját államának létrehozására. Vezetői között sok az értelmiségi, ezért a PKK városi alakzatának is tekintik. Gyakorta célpontja „hatósági akcióknak”. A múltban számos tagját letartóztatták.

Demhat Agit nyilatkozatának kulcsmondata szerint, amelyet a hazai és külföldi médiában alig idéztek, a „török rendőrök elleni támadást nem a PKK hajtotta végre”. Akik rendőröket gyilkoltak, „tőlünk független elemek voltak” – jelentette ki. „Ezek nincsenek velünk kapcsolatban. Helyi önszerveződés alapján alakultak, önhatalmúlag cselekszenek és nyilatkoznak. Mi vállaljuk a felelősséget a saját tetteinkért, az ilyesmi nekünk nem okoz problémát, ha szükséges, akkor mi magunk szolgálunk magyarázattal, és akár önbírálatot gyakorolunk, megbánást is tanúsítunk. Ám bármennyire szervezett és fegyelmezett is magának a PKK-nak a mozgalma, teljes mértékben lehetetlenség mindent ellenőrizni. Ráadásul pedig a jelenlegi légkörben bármi előfordulhat, s a mostani viszály közepette a legjelentéktelenebb incidens is beláthatatlan következményekkel járhat. Ezért is elfogadhatatlan a helyzet elmérgesedésének okát kizárólag a suruçi vérengzésben és a rendőrgyilkosságban keresni. Az erőszak elhatalmasodásához az AKP politikája vezetett.”

Kijelentette azonban, hogy a KCK még változatlanul reménykedik a „kurd megoldási vagy békefolyamat” sikerében. Véleménye szerint ugyanis ezt nem lenne nehéz szavatolni. A folyamat újraindítható, ez egyszerű, nem bonyolult kérdés. Az interjút készítő Mahmut Hamsici felvetésére válaszolva mindamellett elismerte, hogy az észak-iraki Kandil-hegységben táborozó gerillahadsereg főhadiszállása és a márvány-tengeri börtönszigetén raboskodó Abdullah Öcalan között „természetszerűleg lehetnek nézeteltérések”. Elvégre ezrével mentek fel a hegyekbe gerillák. E szabadcsapatok létszáma már megközelíti a több tízezret. Amikor az elmúlt időszakot értékeljük, meg kell győzni őket, a PKK-t a békefolyamat előrevitelének szükségessége felől, s ez korántsem könnyű feladat.

A kurd mozgalmon belüli nézeteltérésekre utal az is, ahogy a rendőrgyilkosság tényét különbözőképpen ítélik meg. Selahattin Demirtaş HDP-elnök például kijelentette, hogy mint a civil életben forgolódó politikus nem talál választ arra kérdésre, hogy miért ölték meg őket. „Ezt nem kellett volna megtenni, senkit sem szabad meggyilkolni” – mondta. „Otthoni logikával gondolkodva, civil politikai világunkban nem tudom megmagyarázni a dolgot. Nem lelem az indítékát, s a tettre nem találok igazolást sem.”

Maszúd Barzani, a kurdisztáni regionális kormány elnöke pedig helyeselte a török haderő PKK-gerillák elleni hadjáratát, s a Kurdisztáni Munkáspártot (PKK) is felelősnek tartja azért, hogy esetleg megfeneklik a török–kurd békefolyamat. A Fokus című német hírmagazinnak nyilatkozva a török államfőt és a „PKK békétlen keményvonalasait” egyaránt kárhoztatta a békefolyamat zsákutcába juttatásáért. A PKK túlértékeli önmagát – fejtette ki. Szerinte a török–amerikai megállapodás, amelynek alapján amerikai gépek jogot nyertek arra, hogy Törökországból felszállva támadják az IS terroristáit Irakban és Szíriában, erőteljes hatást gyakorol majd az egész térségben.

Törökországban eközben napvilágra kerültek a török–kurd béketárgyalásoknak olyan részletei, amelyek azt bizonyítják, hogy Erdoğan a kurd HDP erősödésének és a török nagy nemzetgyűlésbe való bejutásának veszélyét észlelve már jóval a suruçi merénylet és a rendőrgyilkosságok előtt minden úton-módon igyekezett meggátolni a megbeszélésék várható sikerét. A tárgyalások ugyanis igen jól haladtak. A felek már eljutottak odáig, hogy napirendre került a PKK-fegyveresek Törökországból való kivonása. Ebben meg is állapodtak, a kivonás el is kezdődött, de a kurd tárgyaló küldöttség szorgalmazta, hogy a parlamentben szavazzanak meg egy olyan törtvényt, amely szavatolja a távozó gerillák biztonságát. Mert hát enélkül mi történik például akkor, ha úton a határon kívülre találkoznak a biztonsági erők katonáival? Ezek nem fognak fegyverükhöz kapni, ha gerillákkal akadnak össze? Ezt mindenképpen el kell kerülni. A kormány megígérte a törvény megalkotását. Demirtaş járt İmralı szigetén Öcalannál, majd hazatérve tárgyalt a kormánymegbízottakkal, többek között Sadullah Ergin akkori igazságügy-miniszterrel, aki közölte vele, hogy „szakértőink a szomszéd szobában már dolgoznak is a törvény szövegén. Demirtaş ezután a Kandil-hegységben hírt vitt erről a PKK-felkelők hadműveleti főnökének, Murat Karayılannak, aki szintén beleegyezett a török területről való kivonulásba. Miközben azonban az ankarai igazságügy-miniszter valóban szorgalmasan dolgozott a törvény tervezetén, Erdoğan kormányfő egyszer csak kijelentette: „Nem lesz semmiféle törvény vagy valami ehhez hasonló!” A HDP-elnök ilyen körülmények között folytatta közvetítését a Kandil-hegység és İmralı között. Öcalan – felmérve a helyzetet – kész lett volna a kivo-nulásra a törvény nélkül is. A gerillák ugyan ezt kockázatosnak tartották, de mégis belementek, s három hónapos határidőt szabtak maguknak a távozásra. A kormány azt közölte, hogy neki is tetszik a dolog.

Néhány nappal később azonban Bülent Arınç kormányszóvivő egy sajtóértekezleten kérdésre válaszolva azt találta mondani, hogy „a gerillák mehetnek a pokolba, olyan messzire, amilyen messzire csak akarnak!” Ez letaglózta a Kandil-hegységbelieket. Indulatos reagálásuk ellenére azonban mégsem állították le a kivonulást. Csakhogy a felkelők által kiürített területeken a hatóságok erődítményszerű rendőrállomásokat kezdtek építeni, aztán különböző akadályokat, végül kifejezett hadiutakat fektettek le. „Mi visszavonulunk, ők pedig háborúra készülnek?” – kérdezték erre a gerillák, és lassították a menetelést. De Öcalan mégis sürgette, hogy kapcsoljanak nagyobb sebességre, és dühös lett, amikor a Kandil-hegységbeli parancsnok, Karayılan legszívesebben még mindig három hónapnyira nyújtotta volna el a távozást. Hosszas huzavona után a felek döntő tanácskozásra ültek össze az isztambuli Dolmabahçe-palotában. Itt megállapodtak egy nyilatkozattervezetben. Február 28-án tartott sajtóértekezletükön, amelyen a kormányt Yalçın Akdoğan miniszterelnök-helyettes, a kurd HDP-t pedig Sırrı Süreyya Önder, a párt helyettes isztambuli vezetője képviselte, utóbbi felolvasta Öcalan tíz pontból álló állásfoglalását. Ebben a PKK-vezér, aki 2013-ban már tűz-szünetet hirdetett, szorgalmazta, hogy a PKK hívja össze rendkívüli kongresszusát, amelyen meghirdetnék, hogy a kurd mozgalom végleg megszünteti fegyveres harcát Törökország ellen, és kijelölnék azt a folyamatot, amelynek során a gerillák megválnának fegyvereiktől. Március 21-én, a kurd újév alkalmából egy diyarbakıri nagygyűlésen fel is olvasták Öcalan ilyen értelmű levelét.

Ekkor azonban Erdoğan, akit a Cumhuriyet című baloldali lap jelentése szerint a megbeszélések minden részletéről tájékoztattak, közbelépett: kinyilvánította, hogy számára „nem léteznek tárgyalások, és kurd probléma sincs”. Közölte, hogy nem ismer el semmiféle dolmabahçei megállapodást annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem lehet egyezségre jutni egy olyan politikai párttal, értsd a HDP-vel, amely a PKK-ba eresztette gyökereit, s amelyet tehát egy terrorszervezet támogat.

A kurd békefolyamat most valóban súlyos válságba került, s ezt a kormány is érzékelni látszik. Összeült a Bölcsek Tanácsa is, vagyis azoknak a közéleti személyiségeknek a testülete, amely arra volt hivatva, hogy előmozdítsa a kurd–török megbékélés folyamatának jobb megértését a török közvélemény legszélesebb rétegeiben. A „bölcsek”, akik a polgári életben újságírók, írók, vezető publicisták, egyetemi oktatók, most megállapították, hogy a „békefolyamat jelenleg tragikus visszaesés szakaszába jutott. Újra felülkerekedik az erőszak, küszöbön áll egy újabb háború”. Ezért felszólították a feleket, hogy „hallgattassák el fegyvereiket, s a média, a sajtó, a véleményformálók, főleg pedig a politikai pártok tartózkodjanak a becsmérlő szavak használatától, a kölcsönös vádaskodástól, egymás provokálásától”. A nyilatkozatot Ali Bayramoğlu, a harciasan kormánypárti Yeni Şafak (Új Hajnal) című napilap szerkesztője olvasta fel.

Erdoğant a választók nagy része és nem kevés kommentátor is nagy formátumú államférfinak tartja, aki kormányzása több mint tíz éve alatt – minden hibája és politikai melléfogása ellenére is – tagadhatatlan érdemeket szerzett hazája felvirágoztatásában. Ezért remélni lehet, hogy nem veti el végleg a sulykot, és mielőbb „takaréklángra teszi”, sőt megszünteti az átlátszó ürügyekkel indított kurdellenes hadjáratát. Egy külföldi újság a napokban fejére olvasta sokat dicsért híres, de régi mondását arról, hogy a kurd–török viszonyban „tovább már nem lehet lemondani a politikai megoldásról”. Aki ezt idézte, a Der Spiegel isztambuli tudósítója, a Németországban felnőtt és tanult pakisztáni–indiai gyökerű Hasnain Kazim. Őt most is megindítják Recep Tayyip Erdoğan hat évvel ezelőtt a török nagy nemzetgyűlésben elhangzott szavai: „a mindkét oldalon fiaikat gyászoló anyák könnyei nem engedik, hogy tovább halogassuk a politikai megoldást”.

Flesch István – Türkinfo