Flesch István: „Törökország teljes mértékben háborús övezetté változott”

Egy hívő muzulmán publicista, aki (talán éppen ezért) javíthatatlan optimista – és miként tarthatta egy terrorgyanús mohamedán szervezet nemzetközi találkozóját a török parlament közelében

Mustafa Akyol nehéz feladatra vállalkozott. A kiváló török újságíró, akinek neve némelykor Nyugaton is olvasható nagy napilapokban megjelenő bölcs cikkek alatt, legutóbb arról óhajtotta meggyőzni olvasóit, hogy igenis van új a nap alatt. Mármint otthon Törökországban, még közelebbről pedig az országot kormánypártként irányító AKP berkeiben. Ezt az állítását egy olyan időpontban kockáztatta meg, amikor máshol inkább a törökországi demokrácia napjának leáldozását észlelik, esetleg török (fél)holdfogyatkozást emlegetnek.

Akyol már korábban is bizonyította, hogy a pártok színképében mindenki másnál előbb képes kimutatni akár apró változásokat, vagy egy szeizmográf érzékenységével jelezni szinte még elenyésző politikai földmozgásokat is. Most kiváltképp nem könnyű kihallania bármiféle kezdődő morajlást annak a politikai kőzetrétegnek a mélységeiből, amely látszatra kétségtelenül újra megszilárdult az Igazságosság és Fejlődés Pártja tavaly novemberi választási győzelmével. Ezeket a hangokat ugyanis többnyire durván elnyomja az ország délkeleti részén folyó háború, a „gerillavadász” különleges és különösképpen kegyetlen rajtaütő egységek fegyvereinek ropogása, török páncélosok ágyúinak dörgése, beomló házfalak robaja. Aztán a nagyvárosok szívében végrehajtott robbantásos merényletek pokoli zaja, majd a nyomukban felhangzó jajveszékelés, sikoltozás, mentőautók szirénázása.

Mindez a „szakadár és terrorista” PKK, a Kurdisztáni Munkáspárt „végleges felszámolását” célzó szárazföldi és légi hadjárat körülményei között. Nem kevesen vélik úgy, hogy a helyzet tragikus elfajulásáért a felelősség nagyrészt a pompázatos ankarai Fehér Palota lakóját terheli. Őt, a Török Köztársaság elnökét, aki kezdeti reformpolitikájával annak idején szinte „atatürki magaslatokra” kívánt emelkedni. Főként azzal a bátor tettével, hogy az az idáig arcátlanul és tudománytalanul tagadott „kurdkérdést” kurdok tömegeinek ujjongása közepette „valóban létezőnek” nyilvánította a keleti Diyarbakır városában. Majd a békéről, a testvérgyilkos háború befejezéséről, a kiengesztelődésről először titokban, végül nyílt színen is tárgyaltatta titkosszolgálati megbízottait a felkelők képviselővel. Kezdetben Oslóban, aztán Törökországban. Már szabályos tárgyalások folytak az életfogytiglanra ítélt „terrorista és szakadár PKK-fővezér” Abdullah Öcalannal, annak börtönében, a márvány-tengeri İmralı szigetén. A felek végül már a történelmi levegőjű isztambuli Dolmabahçe palotában értek el döntő haladást. Immáron karnyújtásnyira volt a megállapodás, de Recep Tayyip Erdoğan az utolsó pillanatban elutasította az aláírást. Pedig ünnepélyesen ily módon vonulhatott volna be végleg a török történelembe. Éppen ott, ahol a nagy hadvezér és államalapító, a dicsőséges Gázi Mustafa Kemal pasa, a későbbi Atatürk élete véget ért…

Nem így történt, Erdoğan semmit nem írt alá. Az utolsó pillanatban meggondolta magát. Politikai-taktikai megfontolásból. Tartott a minden törökországi néphez, nemzetiséghez forduló HDP, a Népek Demokratikus Pártja rohamos gyarapodásától. Megijedt attól, hogy ez a kurd vezetésű friss politikai erő, amelynek megbízottai a kormány és a PKK tárgyalásain közvetítő szerepet vállaltak, s fáradhatatlanul ingáztak az észak-iraki hegyvidéken megbúvó felkelők, Abdullah Öcalan és az ankarai kormány között, egyre inkább megszilárdítja helyzetét a török nagy nemzetgyűlésben. S kinyilvánított szándéka szerint megakadályozza az államfő alkotmánymódosításra, hatalomhalmozásra irányuló törekvését.

Ez után történt, hogy az elnök – két török rendőrtiszt valóban álnok meggyilkolását, amely a PKK-tól elpártolt szakadárok bűncselekménye volt – ürügyként arra használta fel, hogy haderejét rászabadítsa a délkelet-törökországi, észak-szíriai és észak-iraki kurd területekre. A legkevesebb, amit erről elmondhatunk, hogy cseppet sem bölcs és előrelátó, az egykor a „kurdkérdés” megoldójaként fellépő államférfihoz méltatlan rendelkezés volt. Azóta Erdoğan díszes ankarai rezidenciájára, amelynek modern luxuskivitelével igyekezett felidézni az oszmánok történelmi tündöklését, a konstantinápolyi szultánok kontinensekre kiterjedő, évszázados hatalmi ragyogását, ráborul a kurd háború sötét, véres árnyéka… A Fehér Palota sokak szemében máris elvesztette patyolatfehérségét…

De hát akkor Mustafa Akyol miként képes felfedezni bármiféle halvány reménysugarat is az az AKP, az egykor a mostani elnök által alapított és máig az ő szigorú ellenőrzésével működő kormánypárt háza táján? Ilyen körülmények között egyáltalán mit nevezhet újdonságnak a nap alatt? Erre vonatkozó meglepő megfigyelését egy különös jelenségre alapítja. Arra, hogy a török napilapok piacán megjelent egy újabb színfolt: egy szerinte „AKP-barát”, de „nem erdoğanista” újság. Hát ez meg miként lehetséges? – kérdezheti az olvasó, aki csak nehezen igazodik el a török politika kacskaringós útvesztőiben. A híres muzulmán hírlapíró válasza egyszerű: a Karar (Döntés, Ítélet) címmel utcára kerülő újság szerkesztői valamikor egytől egyig az AKP-t támogató média veteránjai voltak, jóban-rosszban kitartottak mellette, akkor is, amikor ez nem kecsegtetett semmiféle egyéni előnnyel.

Ám ugyancsak ők azok, akik az utóbbi néhány évben magukra vonták az elnök haragját, mivelhogy „nem teljesítették a nagy vezér minden parancsát”. Előfordult, hogy helytelenítették némely törekvését, s az is megtörtént, hogy rovataikban még bírálni is merészelték az elnököt. Természetesen barátságosan és építő szellemben, amennyire csak lehetséges volt, és mindenkor a saját személyes felelősségükre. Akyol megemlíti közülük két publicista esetét. Egyikük Hakan Albayrak, aki dicséretesnek tartotta, hogy Erdoğan annyira odaadóan ápolja az iszlám nemes ügyét, egyúttal azonban felszólította az elnököt, hogy kerülje el az „egyszemélyi uralom kiépítésének” csapdáját. Ez az állásfoglalása viszont azzal a gyors és nem várt következménnyel járt, hogy kis példányszámú lapja, a Diriliş Postası (Újjászületés Hírnöke) egyik napról a másikra elvesztette minden reklámbevételét. Mint kiderült, mindez egyetlen „körtelefon hatására történt, amelyet igen magas szintről indítottak”. Albay egy csapásra munkanélküli lett…

Még beszédesebb annak a másik újságírónak, Mustafa Karaalioğlunak a sorsa, aki korábban a jobbközép beállítottságú Star című napilap főszerkesztőjeként nemcsak a szabadelvű muzulmán Akyolhoz hasonló török publicistáktól közölt cikkeket, hanem teret biztosított olyan külföldi hírességeknek is, mint a Nobel-díjas amerikai Paul Krugman közgazdász, a The New York Times cikkírója, az indiai születésű amerikai Fareed Zakaria tévészemélyiség, több hetilap állandó munkatársa, valamint az egyiptomi Fahmi Huwaydi és az izraeli Gideon Levy. De ez még akkor volt, amikor a lap szellemisége élesen különbözött a mai Startól, amely azóta „a vezérkultusz és a gyűlöletkeltés szócsövévé” változott.

Mustafa Akyol ezek után eltöpreng azon, hogy vajon mit is képvisel és mit akarhat elérni az új török napilap, a Karar. Úgy látja, hogy a „régi AKP-t” testesíti meg. Az a párt túlnyomórészt vallásos konzervatív rétegeket tömörített, amelyek inkább liberálisnak mondható utat követtek. Vagyis szemük előtt célként az Európai Unióhoz való csatlakozás, reform indíttatású politikai és igazságügyi törvények becikkelyezése, a kisebbségek irányában való nyitás, a kurdokkal való megbékélés és gyakorlatias külpolitika folytatása lebegett. Ezt a „régi AKP-t” váltotta fel az utóbbi három évben az igencsak félelmetes benyomást keltő „új” párt. Eközben az ígéretes reformok végrehajtását mind megakasztották, sőt némelyiküket egyszerűen visszacsinálták. A pártban elhallgattatták az eltérő hangokat, s minden szinten az „erdoğanizmus” dicsőítése vált uralkodóvá. A kormánypárti média átalakult egyfajta erőszakos propagandagépezetté, amely gátlástalanul fenyegeti és megalázza politikai ellenfeleit.

Sajnálatos módon az AKP birodalmában legtöbben sietve és buzgón alkalmazkodtak az ilyesfajta törekvésekhez, vagy legalábbis csendben meghúzták magukat, hogy ne süthessék rájuk az „áruló” bélyegét. Ez ellen a párt kiemelkedő egyéniségei közül kevesen emelték fel szavukat. Akyol e kevesek sorában említésre érdemesnek tartja Bülent Arınç és Hüseyin Çelik képviselőket. Előbbi krétai muzulmánok leszármazottja, akik II. Abdülhamit szultán idején menekültek el a szigetről. Arınç folyékonyan beszéli a krétai görög nyelvjárást. A másik képviselő, Çelik felmenői között arabok és kurdok egyaránt találhatók. A volt köztársasági elnök, Abdullah Gül egyetértett megszólalásukkal. Szemlátomást mindhárman a maiból „elvágyódnak a régi AKP-ba”.

Akyol szerint a Karar szerkesztőségében menedékre lelt újságírók mind olyanok, akiknek hiányzik a „régi AKP”, amelynek a szellemiségét igyekeznek majd felújítani, amennyire csak erejükből telik. „Nem tudom, hogy sikerüknek mekkora a valószínűsége. De örülök, hogy legalább megpróbálják” – fejezi be cikkét a liberális muzulmán török publicista.

Történelmi tapasztalat, hogy a politikai rendszerek válsága azzal kezdődik, hogy a hatalomnak vagy szélsőséges erőknek meggyűlik a bajuk a sajtóval. E sorok írójának egyik első „török élménye” az volt, hogy Ankarába tartva a repülőgépen megismerkedett egy török fiatalemberrel. Amikor megkérdeztem tőle, hogy melyik a legjobb otthoni újság, egész közel hajolva súgta: az Atatürk alapította Cumhuriyet. Ez még a „régi AKP” előtti „demokráciadeficites” korszakban történt, amikor a lap szerkesztőségi épületét géppisztolyos őr vigyázta. Ezt magam tapasztaltam ottani látogatásomkor. A korrupt kormányok levitézlése után megválasztott „régi AKP” győzelme után sokan üdvözölték a demokratikus iszlámbarátok hatalomra jutását. Az emberek fellélegeztek. A mostani „új AKP”-nak ellenben már nagyon nem volt ínyére, hogy ez a patinás baloldali lap a demokratikus közvéleménynek bemutathatta: a kormány hathatósan segédkezet nyújtott Szíriába irányuló fegyvercsempészethez. Ezt annyira sérelmezték, hogy Can Dündar főszerkesztőt és Erdem Gül ankarai tudósítót bebörtönözték. Ennek híre bejárta a világot. Amikor pedig alkotmánybírósági döntés alapján szabadlábra kellett őket helyezni, az államfő a tekintélyes testület döntését „nemzetellenesnek” mondotta. Ez a fajta „demokráciaértelmezés” abban is megnyilvánult, hogy Erdoğan „varázspálcájának egyetlen intésére” egyetlen éjszaka alatt kormánypártivá változtatták az addig ellenzéki Zaman című lapot, amelynek addig Törökországban legnagyobb volt a példányszáma. Igaz, előzőleg a szerkesztőséget az „igazságtevés” jelszavával lerohanta a rendőrség, s elzavarták a régi újságírókat, székükbe „megbízható újakat” ültetve…

Az ilyesmi miatt a nyugati kormányok általában kinyilvánítják rosszallásukat, az amerikai hangosabban, az európaiak visszafogottabban. Ám a török állam kegyetlen új kurd háborúja miatt mintha elmaradna a mélységes hivatalos felháborodás, vagy ha előfordul is ilyesmi, az legfeljebb csak tessék-lássák módon, amolyan ejnye, ejnye! formában. Ez nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy a menekültválság megoldásában erősen megnőtt Törökország fontossága, kulcsszereplővé lépett elő.

A minőségi nyugati sajtó azonban már nem finomkodik, s nem zavartatja magát „magasabb” diplomáciai-politikai megfontolásoktól. A brit The Independent a napokban a helyszínről tudósított arról, hogy a háború mindennapos valóság és már-már életmód a kurd délkelet Nusaybin városában. A BBC szintén frontbeszámolót közölt arról, hogy könny és pusztulás kíséri a PKK elleni török támadást. „Törökország teljes mértékben háborús övezetté változott” – állapította meg jelentésében a Heidelbergi Nemzetközi Konfliktuskutató Intézet (HIIK). Mintegy ezt a megállapítást megerősítve Efkan Ala török belügyminiszter bejelentette, hogy a szükséges előkészületek után a biztonsági erők új tisztogató hadműveletet indítanak nem csak Nusaybinban, hanem Şırnakban és Yüksekovában is a barikádok és sáncok mögött védekező PKK ellen.

„Törökország hamisan értelmezi a kurd szándékokat” – olvasható a The New York Times szerkesztőségi cikkében, amely szerint a kurdokkal szembeni ellenséges magatartásával a török kormány egyre jobban bevonja az országot a szíriai háborúba, még zűrzavarosabbá teszi a hadszínteret, és új feszültséget kelt Ankara és az Egyesült Államok között. A kurdokkal való viszály azzal a kockázattal jár, hogy Törökországot már közvetlenül Oroszországgal szemben is belerántja egy konfliktusba, s ily módon még inkább destabilizálja az övezetet.

A lap azzal vádolja az elnököt, hogy a tavaly megtartott általános választások előtt politikai megfontolásból újította fel a háborút a PKK ellen. A problémát nagyrészt az okozza, hogy Erdoğan nem hajlandó tudomásul venni a két kurd csoport közötti jelentős különbségeket. Az Egyesült Államok és Törökország egyaránt terroristának tekinti a PKK-t, amely nyíltan vállalt Törökországot megrázó pokolgépes robbantásokat és támadásokat. Vele ellentétben azonban az Egyesült Államok nem tartja terroristáknak a szíriai kurdokat, hanem olyan igen hatékony ellenerőként számol velük az Iszlám Állammal szemben, amely összeszedi minden erejét, hogy a szíriai kurd területeket megoltalmazza a polgárháborútól… Erdoğan nagyrészt maga okozta a kurdokkal támadt problémáit – állapítja meg a lap. Mielőtt még újrakezdte volna az ellenségeskedést, elért bizonyos haladást a kurd vezetőkkel folytatott béketárgyalásokon. Most meg kellene találnia a módját a békefolyamat felélesztésének. Abba kellene hagynia a szíriai kurdok lövetését, és ehelyett az Egyesült Államokkal együttműködve meg kellene találni a lehetőségét annak is, hogy végül is miképpen tudnának létrehozni egy autonóm kurd övezetet Szíriában.

Ha együtt tudott működni az iraki kurdokkal, akkor most semmi értelme annak, hogy harcoljon a szíriai kurdok ellen, és mind nagyobb feszültséget szítson az Egyesült Államokkal való viszonyában – írta a lap.
Nem egyöntetű azonban a PKK-nak mint egésznek a megítélése, hiszen azáltal, hogy béketárgyalásokat folytatott vele, maga az ankarai kormány is egyszer már elismerte komolyan veendő politikai tényezőként. Török és nyugati újságok változatlanul készítenek interjúkat a „terrorista” PKK „terrorista” vezetőivel. A független Hürriyet tudósítója a belga fővárosban interjúvolta meg Salih Müslimet, a szíriai Demokratikus Unió Pártjának (PYD) társelnökét, aki lényegében az észak-szíriai autonóm kurd Rojava területének kormányzója. Az isztambuli mérnökkari egyetemen végzett politikus fia, Sewan (Harcos) a Népvédelmi Egységek (YPG) katonájaként három éve esett el dzsihádista fanatikusokkal vívott csatában. Szülőhelyén, az Iszlám Állammal szembeni hősi ellenállás jelképévé vált városban, Kobanêban temették el sok ezres gyászoló tömeg jelenlétében. Ankara éppolyan „terroristának” minősíti mindkét szervezetet, mint a PKK-t.

Az, hogy a nagy példányszámú lap szóhoz juttatta az észak-szíriai kurd vezetőt, aki részletesen szólott a szíriai kurd területre irányuló török tüzérségi támadásokról, nyilvánvalóan felbőszítette Erdoğant, még inkább azonban egy másik brüsszeli esemény: közvetlenül az ottani török–EU tárgyalások előtt, a találkozó színhelyéül szolgáló palota tőszomszédságában a PKK hatósági jóváhagyással felállíthatta reklám- vagy propagandasátrait. „Nincs becsületesség azokban az országokban, amelyek ilyesmit megengednek, híján vannak az őszinteségnek is, mert kétkulacsosak – mennydörögte az államfő egy ünnepi szónoklatában. Beszéde abból az alkalomból hangzott el, hogy az első világháborús gallipoli hadjárat színhelyén megemlékezést tartottak a győztes haditengerészeti csatában elesett hősök tiszteletére. „Bizony mondom nektek, hogy kígyót melengetnek keblükön azok az országok, amelyek így közvetve vagy közvetlenül támogatják a terrorizmust. Mert ez a kígyó bármikor beléjük marhat” – jelentette ki.

A legnagyobb feltűnést Törökországban és külföldön az az interjú keltette, amelyet Anthony Loyd, a brit The Times tudósítója készített az észak-iraki Kandil-hegységben Cemil Bayıkkal, a PKK „hadműveleti főnökével”. A beszélgetés veszélyes körülmények között zajlott, fölöttük pilóta nélküli felderítő repülőgépek zúgtak el, ezért be kellett húzódniuk még sűrűbb lombkoronák alá, s Bayık eltávolíttatta a PKK-zászlókat is. „Bosszút állunk – fogadkozik Törökország legnagyobb erőkkel körözött embere” – volt olvasható a riporter beszámolójának címében, amely négy nappal azelőtt jelent meg a tekintélyes konzervatív újságban, hogy egy öngyilkos merénylő március 13-án gépkocsijával felrobbantotta magát Ankara központjában. Ezzel magával rántott a halálba 35 járókelőt, több mint hetven embert részben súlyosan megsebesítve. A gerillák hírügynöksége, az ANF közölte, hogy a tettet a Kurdisztáni Szabadság Sólymai, kurdul Teyrêbazên Azadiya Kurdistan (TAK) egyik osztaga hajtotta végre a 23 éves Seher Çağla Demir vezetésével. Ő volt az első nő, aki a TAK soraiban 2013 óta küzdve önfeláldozó akciót hajtott végre. A Doğa Jiyan harci nevet viselte. A 2004-ben alakult TAK-ot a PKK-tól leszakadt radikálisabb szervezetnek tartják.

A gerillavezér, aki tagja a PKK legfelső parancsnoki és politikai testületeinek, figyelmeztette a török kormányt, hogy súlyos árat kell fizetnie a kurd délkeleten indított hadműveletéért. A török biztonsági erők azokban a városokban, ahol kijárási tilalmat hirdettek meg, rombolnak, fosztogatnak, gyújtogatnak. „Emiatt népünket eltölti a bosszúvágy érzése, s ezért arra buzdítja gerilláinkat, hogy álljanak bosszút ezekért a tettekért. Ez a népi háború új szakasza, amely immáron élethalálharc.”

Ez a PKK harcosait védekezés közben feljogosítja bármilyen ellenakcióra. A török hadsereggel vívott háború mindeddig a hegyekben zajlott, aztán áthelyeződött kis- és nagyvárosok térségeibe. Mostantól fogva azonban mindenütt hadszíntér lesz. A török kormányerőknek megtorlással kell számolniuk.

„Ha Erdoğan legyőz bennünket, akkor vereségre kárhoztatja Törökország minden demokratáját. Útjában mi vagyunk a legnagyobb akadály. Gátja annak, hogy valóra válthassa álmait. Ha kiiktat bennünket, ő győzött. Ezért fő célunk az, hogy megdöntsük Erdoğan és az AKP uralmát, mert máskülönben Törökország soha nem lehet demokratikus ország” – jelentette ki.

Az interjút török kormánypárti és ellenzéki lapok széles körben ismertették, a Cumhuriyet című baloldali-kemalista napilap „Bayık támadással fenyegetőzik: mindenütt harc lesz” címmel. A március 13-i ankarai merényletet határozottan elítélte Selahattin Demirtaş, a kurdbarát Népek Demokratikus Pártjának (HDP) társelnöke. Megállapította, hogy ezt a civilek ellen irányuló terrorcselekményt semmivel sem lehet igazolni. Amikor február 17-én ugyancsak Ankarában egy katonai járműoszlop ellen követtek el támadást 29 ember halálát okozva, a HDP nem írta alá a parlamenti pártok tervezett közös tiltakozó nyilatkozatát. Ezt azzal indokolta, hogy nem történik benne hivatkozás arra a korábbi gyilkos merényletre, amelynek során 2015. október 10-én Ankarában az Iszlám Állam fanatikusai öngyilkos merényletükkel mintegy 100 ember életét oltották ki egy baloldali kurd békegyűlésen. A hírportálok felkapták a ritkán jelentkező és idézett szélsőbaloldali Kommunista Párt nyilatkozatát is, amely szerint az ankarai mészárlás nép és emberiesség elleni jelleget öltött. Jelenleg azonban már nem is lényeges, hogy ki követte el a merényletet. Az AKP-kormány ugyanis „az egész országot a vak erőszak vadászterületévé változtatta”.

A törökországi merényletsorozat és Ankara menekültügyben elért európai uniós diplomáciai sikerei teljesen elvonták a nemzetközi sajtó figyelmét egy olyan eseményről, amelynek éppen Törökország miatt kellett volna széles körű visszhangot keltenie. Történelmi, vallási, kiváltképp pedig politikai, kormányzati és hatalomgyakorlási szempontból. Márpedig valami olyasvalami történt, történhetett, ami példátlan a világi megalapozottságú Török Köztársaság történetében. A hatóságok engedélyezték, hogy az ankarai Atatürk Arénában nemzetközi tömegrendezvényt tartson a radikális-fundamentalista Hizb ut-Tahrir, a „Felszabadítás Pártja”.

A jelekből ítélve a kormányban és az elnöki hivatalban senkinek sem okozott problémát, senki nem ütközött meg azon, hogy a török nagy nemzetgyűlés épületéhez közeli stadionban 5000 muzulmán igazhívő követelte a köztársaság felszámolását és a kalifátus helyreállítását. Lelkes hangulat uralkodott, arab zene szólt, a tömeg százszámra zászlókat lengetett, s kifeszített transzparenseken mindenütt díszes arab kalligráfiával festett jelmondatokat hirdettek. Többek között a konferenciának azt a központi kérdését, hogy „mikor válik már újra valóra a kalifátus álma a török vilájetben?”

A konferencia fő mondanivalója ugyanis az volt, hogy miképpen és mi módon lehetne a vendéglátó országban érvényteleníteni a már nemzedékek óta meggyökeresedett világi berendezkedést, s „letörölni azt a szégyenfoltot, amelyet a hitehagyott Atatürk ejtett Törökországon a kalifátus felszámolása által”.

A résztvevők a 92. évfordulón úgy kezdték meg a megemlékezést a fájdalmas dátumról, hogy közösen elzengték a Mindenható, dicsőséges, minden hibától és gyarlóságtól mentes Allah hagyományos dicséretét, majd hangos szóval elmondták a tekbirt, az Allah a legnagyobb kezdetű imát, végül a Koránból recitáltak. A megnyitó beszédet Mahmur Kar, a „török vilájet” médiairodájának főnöke mondta. „Az iszlám ellenségei, a gyaurok azt hitték, hogy a kalifátus eltüntetésével örökre a történelem süllyesztőjébe temethetik az iszlám hitét is – kiáltotta. Úgy gondolták, hogy a muzulmánok már soha nem térhetnek vissza a kalifátushoz. Mi azonban ma újra itt vagyunk, és a földre sújtott lobogónkat ismét a magasba emeljük És nem csak Isztambulban, hanem Ankarában is. Ez a nap egyszerre szomorú és reményteljes. Szomorú, mert március 3-a fekete nap az egész muzulmán közösség, az ümmet számára.

Gyásznap, mert a boldogtalan kalifa elűzetését juttatja eszünkbe. Ám reményteljes, lelkesítő és örömteli is, mivel 92 év elteltével ugyanannak a nemzetgyűlésnek a közelében állva kiáltjuk, hogy visszaállítjuk jogaiba a kalifátust, amely ezt annak idején lerombolta.”

A török nagy nemzetgyűlés, amely akkor még más épületben tanácskozott, 1924. március 3-án szavazta meg a 431. törvényt, amely megfosztotta tisztétől Abdülmecit kalifát, kinyilvánította a kalifátus megszűntét, és elrendelte az Oszmán-ház minden tagjának azonnali kiutasítását az országból. Március 24-én éjfélkor Abdülmecitet családjával együtt feltették a Svájcba tartó Orient Expressz egyik különkocsijára. Az utolsó kalifa Párizsban halt meg 1944-ben, Medinában van eltemetve…

A konferencia, amelyen felszólaltak külföldi vallási jogtudósok, teológusok is, közös imával ért véget. Azért fohászkodtak, hogy a „Próféta módszerével” megalapíthassák a 786 és 809 között uralkodott Harun ar-Rasíd, az „igaz úton járó” nagy bagdadi kalifa „második államát”.

A radikális-iszlámista Hizb ut-Tahrir március 3-án már Isztambulban is megtartotta „évfordulós értekezletét” ugyanerről a témáról. A résztvevők akkor egy szállodában gyűltek össze a Topkapı palota közelében. A pártnak valószínűleg sok pénze van, vagy jó kapcsolatokkal rendelkezik, talán mindkettővel. Valamikor a Muzulmán Testvériségből lépett elő, amellyel Recep Tayyip Erdoğan közismerten baráti kapcsolatokat ápolt.
A „Felszabadítás Pártja” be van tiltva szinte minden arab országban, ugyanígy Európában is. Oroszország és Kazahsztán terrorszervezetként tartja nyilván. Németországban 2003-ban tiltották be agresszív antiszemita uszítás és erőszakra való felbujtás miatt. Egy évvel korábban megtartott kongresszusán ismert német neonácik is részt vettek…

Flesch István – Türkinfo