Flesch István: „Megtagadta” Erdoğant egy világhírű nyugati tudós, aki eddigi feltétlen hívének számított

Bármilyen sikeres, magabiztos és tapasztalt politikus is a Török Köztárság elnöke, aligha hihető, hogy ne érintette volna igen érzékenyen egy diplomáciai jelentés, amelyet május 10-én reggel tettek irodájának asztalára az ankarai Fehér Palotában. Ebben a hágai török nagykövetség egy neki szóló nyílt levelet ismertetett. Nem valószínű, hogy az ilyesmi ritkaságszámba menne országa feszültségektől terhes mostani belpolitikai és nemzetközi helyzetében. Azt is bizton feltételezhetjük, hogy ezek többsége, legalábbis általa olvasatlan vagy neki „lejelentetlen” is marad.

Ez esetben mindez teljesen kizárt. Nemcsak azért, mivel a nyílt levél Hollandia egyik vezető minőségi napilapjában jelent meg, hanem elsősorban a feladó személye miatt. Az NRC Handelsblad ugyanis Erik Jan Zürcher professzor írását közölte, aki mindeddig Törökország leghűségesebb és legfontosabb külföldi értelmiségi barátai közé volt sorolható. Közismerten támogatta az „erdoğani megújulási folyamatot”. Az 1953-as születésű történész, turkológus, számos alapvető fontosságú angol nyelvű munka szerzője tanít a Leideni Egyetemen, és főigazgatója az Amszterdami Nemzetközi Társadalomtörténeti Intézetnek.

Elég volt, betelt a pohár! Visszaadom a kitüntetést című írásában, amelyet elsőként a BBC török adásának tudósítója, Yusuf Özkan ismertetett Hágából a török közvéleménnyel, a turkológia tudományágának kiváló nyugati művelője és szaktekintélye, a török nyelv és kultúra népszerűsítője bejelentette: úgy döntött, hogy „gondosan becsomagolva” visszaküldi magas kitüntetését a török nagykövetségnek. Török Becsületrendjét még 2005-ben vehette át Abdullah Gül akkori külügyminiszter, a későbbi köztársasági elnök kezéből a diplomáciai képviseleten megtartott ünnepségen. Megtiszteltetése annak volt elismerése, hogy az AKP választási győzelme, 2002 óta támogatta az Igazságosság és Fejlődés Pártját, valamint lelkesen pártfogolta Törökország európai uniós tagságának gondolatát. Emellett küzdött a Törökországgal szemben Hollandiában is tapasztalható előítéletek ellen. Mint írta, 2002 és 2006 között az ország valóban európai irányba tartott, 2007-től kezdve azonban a folyamat kezdett visszájára fordulni, és Törökország az EU-tól való elszakadás jeleit mutatta.

Annak idején ő azzal érvelt, hogy Törökország osztozott Európa történelmében. Szerinte Törökország muzulmán többsége nem lehet akadálya az európai uniós csatlakozásnak, már csak azért sem, mert az iszlám Európa része, és Törökország már majdnem egy évszázada világi berendezkedésű állam. Felvétele áldásos lenne Európára nézve, mert védelmezhetné érdekeit a Közel-Keleten és a Kaukázus térségében.

Ezek az érvek ma is érvényesek – állapította meg –, egyúttal azonban bevallotta, hogy tévedett Recep Tayyip Erdoğan és szándékai megítélésében. Miután az AKP 2002 után többségi kormányt alakíthatott, a következő években felgyorsultak az EU-hoz való közeledést szolgáló reformok, ami sok európait meggyőzött afelől, hogy Törökország rászolgál a „klubba való felvételre”. Zürcher azt is elismeri, hogy nem vette komolyan a világi törökök intelmeit, amikor arra figyelmeztették, hogy Erdoğan ki fogja kapcsolni ellenzékét, és fokozatosan növelni fogja az iszlám befolyását a társadalom mindennapi életében. „Én ezeket az állításokat szűklátókörűség, egyfajta megfélemlítési propaganda megnyilvánulásának tartottam. Ma már azonban tudom, hogy tévedtem, és a világi szemléletűeknek volt igazuk. Mert tessék csak megnézni, hová jutottunk. Nézzék csak meg, hol áll most Erdoğan, aki majdnem 10 választást is megnyert.”

Zürcher nyílt levelében sorra veszi a jelenlegi törökországi rendszerrel való szakításának, az államfőben való csalódásának okait. Mindenekelőtt azt, hogy Erdoğan tudatosan lerombolta a kurdokkal megkezdett békefolyamatot, és újra háborút robbantott ki a PKK-val, a terroristának nyilvánított Kurdisztáni Munkáspárttal. A számára kedvezőtlen kimenetelű 2015. júniusi választások után szabotálta egy koalíciós kormány megalakításának lehetőségét, s az országot hadszíntérré változtatta. Üldözni kezdte azokat az értelmiségieket, egyetemi tanárokat is, akik kinyilvánították, hogy másként gondolkodnak a PKK-val való viszony kérdéséről, és békefelhívást tettek közzé. Többeket közülük eltávolíttatott az egyetemekről.

Megfenyegette és mellőzte az alkotmánybíróságot, megrendszabályozta és cenzúrázza a sajtót és a közösségi médiát. Az újságok vagy a rendszer szóvivőjévé változtak vagy öncenzúrát alkalmaznak. A kormányhatalmat az elnök arra használta fel, hogy közterületeken is hatékonyabban érvényesülhessenek az iszlám normái, például sokfelé könnyebb a vallási előírások teljesítésére alkalmas helyet találni, mint italkimérést. Szintén megemlíti, hogy a szíriai dzsihadistáknak szánt titkos török titkosszolgálati fegyverszállítmány leleplezése miatt, államtitok kiszivárogtatása címén börtönbüntetést szabatott ki újságírókra, és mindenkit üldöz, még külföldieket is, aki bírálni merészeli vagy „megsérti”.

Erik Jan Zürcher vádpontjainak egyik legsúlyosabbika, hogy az államfő eltávolította maga mellől Ahmet Davutoğlu kormányfőt. Egy olyan miniszterelnököt, akit a közvélekedés nálánál simulékonyabbnak, engedékenyebbnek, kevésbé keménykedőnek gondolt, ha nem is liberális értelemben. Mindez meggyőzte a tudós turkológust arról, hogy Recep Tayyip Erdoğan Törökországa nem lehet tagja az Európai Uniónak, és nem is szabad megengedni, hogy vele az legyen. „Nem lehet EU-tag ugyanis egy olyan ország, ahol a politika, a jogrendszer, a média, az egyetemek és egyének – még ha Európában élnek is – játékszerévé váltak egy diktátornak és talpnyalókból álló klikkjének, ahol felszámolták az alapvető szabadságjogokat és a jog uralmát” – állítja a professzor. Végül felszólította az európai vezetőket, hogy ne is mérlegeljék a török EU-tagságot, és mondják ki: „Elég volt!”

Zürcher némi „hasonlóságot” vélt felfedezni a törökországi és magyarországi helyzet között. Szerinte a különbség annyi, hogy „Magyarország már EU-tag, és lakossága csak körülbelül egynyolcada a törökországiénak. Még fontosabb – írja –, hogy a török lakosság ötven százaléka támogatja Erdoğan politikai törekvéseit, sőt benne látja az Új Törökország megteremtőjét és jelképét.”

Nyilvánvaló, hogy sokat nyom a latban egy olyan nemzetközi tekintélyű tudósnak a szava, mint amilyen Zürcher. De nyílt levele egyben nyílt politikai hadüzenet is, s kérdés, milyen visszhangot kelt ez szűkebb szakmájában és a szélesebb közéletben. Még nagyobb kérdés, hogy milyen hatással lesz magára a címzettre, s lesz-e egyáltalán valamennyire is. Azonnal biztosan nem. Ám bármennyire gyermekded gondolatnak tűnhet is, talán elindít valamiféle csendes és lassú önvizsgálatot, vagy ha úgy tetszik, lelkiismeret-vizsgálatot. Mert így még senki sem fordított neki hátat, ilyen pálfordulás – ilyen szinten, ilyen hangon, ilyen jelentőséggel – még soha nem fordult elő a tudományos életben, az államfő korábban odaadó külföldi pártfogói, hűséges hívei sorában.

És ha az istenfélő Recep Tayyip Erdoğan mélyen és őszintén elgondolkodik hatalmas iszlám vallásának egyik legfontosabb parancsolatán, amely az irgalmasság tevőleges gyakorlására inti az umma, törökül ümmet, vagyis a muzulmán közösség tagjait, akkor bizonyára felötlik benne, hogy mi is ment végbe Ahmet Davutoğlu miniszterelnökben, még jóval azelőtt, hogy lemondatta. Amikor parancsára – miniszterelnökének szándékával ellentétben – megindította az újabb kurd háborút. Szárazföldön és levegőben egyaránt. A Fehér Palota ura ez alkalommal sem vette figyelembe eltérő véleményét. Elvégre ebben a rendszerben – az alkotmányos előírásokkal is ellentétben – nem a kormányfő, hanem az államfő szava számít. Ahogy ezt maga megfogalmazta: „Erős vezető, szorgalmatos miniszterelnök”. Török eredetiben: Güçlü lider, çalışkan başbakan. Ha ez így folytatódik, akár még szállóigévé is válhat ez a belső használatra szánt erdoğani mondás, amelyről Abdülkadir Selvi, a Hürriyet tárcaírója számolt be először.

Davutoğlu lelkiállapotát a hozzá közel álló Karar (Döntés) című újság festette le, idézve a feleség, Sare hanımefendi szavait. A szerző, Vahdettin Ince méltatást írt a magas tisztéből távozóról. Kertelés nélkül megírta, hogy miként fogadta az egyszemélyi „határozatot” a kurdokkal való békefolyamat felszámolásáról. Akkortájt látta is őt. Teljesen össze volt törve.

„Ahmet bej akkor éjjel egy percre sem tudta lehunyni a szemét. A hadműveletek megindítását elrendelő elnöki parancs kiadása után elkerülte az álom, reggelig virrasztott – mondta Sare asszony. Férje könnyek között kérdezte: És mi lesz a gyermekekkel?”

Mármint a „terroristák” újra felégetendő délkeleti kurd vidékének gyermekeivel, akik korábban is oly sokat szenvedtek. Igen, Davutoğlu szívében megszólalt a muzulmán irgalmasság szava. Vajon elébe tették-e főnökének a Karar erről szóló tudósítását? Vagy ha ezt nem, akkor a sokkal nagyobb példányszámú Cumhuriyetet, amely szintén átvette a Karar hírét? És ébred-e irgalmasság az ő szívében is? Ezt nem tudhatjuk, csak remélhetjük.

Egyértelmű, hogy Davutoğlunak azért kellett távoznia a kormányrúd mellől, mert – ellenfelei szerint – „nem hajlott az okos szóra”, azaz nem volt hajlandó szó nélkül végrehajtani a Fehér Palota minden parancsát. Ilyen botránykővé vált a kurd háború kiújulása, a „megoldási vagy békefolyamat” felrúgása, amivel nem értett egyet. A háború fellángolását – mint az idézett Erik Jan Zürcher professzor szavaiból tudjuk – mélyen fájlalja nem csak az Erdoğant bíráló híres holland turkológus, hanem a török egyetemi értelmiség nagy része és más társadalmi rétegek képviselői is. Valószínűleg „túl sok volt már a makacskodó kormányfő rovásán”. Hogy mennyi, azt pontosan nem tudjuk.

Ahmet Hakan, a Hürriyet publicistája mindenesetre legalább nyolc olyan „vétségét” számolta össze, amelyet a kormánybarát Sabah című lap közölt egy elnökbarát közvélemény-kutató intézet felmérése alapján. Mi csak a „legfontosabbakat” említjük. Davutoğlunak például szemére lobbantották, hogy „szabad utat engedett az úgynevezett Dolmabahçe-egyezménynek”, amely a PKK és a kormány közötti megbékélést lett volna hivatott szolgálni, ha a „lider”, a főnök nem emel szót ellene az utolsó pillanatban. Külön pontban szólták meg azért is, amiért hosszabb szünet után már megtette az előkészületeket a „megoldási folyamat” felújítására, amit viszont a „lider” rossz szemmel nézett. Mindezt azzal tetézte, hogy az 2015. június 7-i választások után mindent megtett egy koalíciós kormány kurd részvétellel történő megalakításáért, ami aztán végképp nem lett volna ínyére a „lidernek”.

Tehát nincs mit csodálkozni azon, hogy közvetlenül a főnökével való négyszemközti tanácskozása előtt, amely egyben el is döntötte Davutoğlu politikai sorsát, felkerült a világhálóra egy török blogbejegyzés: a miniszterelnök összeszűri a levet szülőhazája ellenségeivel és a nyugati hatalmakkal. Így akarják „lebénítani az elnököt”, aláásni tekintélyét. A blog neve Pelican Brief. Ez fantáziacím, amelyet az ismeretlen török szerző, állítólag az államfőhöz közel álló egyik újságíró a hasonló című izgalmas amerikai politikai kalandfilmtől (A Pelikán ügyirat) kölcsönzött. A filmet Alan J. Pakula rendezte 1993-ban a John Grisham regényéből írt forgatókönyv alapján.

Ahmet Davutoğlu azonban talpig úriember. Muzulmán úriember, aki őszinte hittel, tiszta lelkiismerettel éli meg és gyakorolja vallását. Nem vette magára a vádakat, s nagy méltósággal jelentette be idő előtti távozásának szándékát, amelyet sajnálattal nevezett egy olyan elhatározás eredményének, amely „valós szükségletből” adódott. „Elnököm mellett azonban hűségben kitartok utolsó leheletemig. Erdoğan becsülete az én becsületem is. Az ő családjának a becsülete az én családom becsülete is egyben, s az ő családja az én családom is” – mondta, közölve, hogy a jövőben a nagy nemzetgyűlés képviselőjeként szolgálja pártját, hazáját. Eközben soha egy rossz szót nem szólt az államfőre, régi mentorára.

A nagypolitika eseményeitől elfedve, nagy hírverés nélkül temették el a napokban a kelet-törökországi Tunceli tartományban, a korábbi Dersimben a török hadsereg hetvennyolc évvel ezelőtti vérengzésének kurd áldozatait. Ebből az alkalomból az isztambuli İstiklal sugárúton, a Galatasaray Gimnázium előtt is megemlékezést tartottak. Mintegy kétszáz ember tiltakozó ülősztrájk keretében mutatta fel az áldozatok fényképeit, és felolvastak az események túlélőinek tanúvallomásaiból.

A megemlékezések központi eseménye, az áldozatok sírba tétele során Hozat körzet Karabakır falvában 11 legyilkolt kurd felnőtt és gyermek összegyűjtött csontjait egyetlen koporsóba zárva adták át az anyaföldnek. A helyszínről részletesen tudósított a Cumhuriyet című napilap és a Doğan hírügynökség. Ayşe Yıldırım, a baloldali újság munkatársa felidézte, hogy a török minisztertanács 1937. május 4-én kelt határozata alapján kegyetlen „büntetőhadjárat” kezdődött a Dersimben fellázadt kurdok ellen. A török katonák 1938. május 4-én érték el e falut, amelynek lakossága, egy törzsi nemzetség tagjai, a felkelés idején nem fogtak fegyvert, ezért remélték, hogy a bosszúállók megkímélik őket. Nem így történt. A katonák összetereltek 24 személyt, a Cenan és a Baran család tagjait, 12-12 embert, majd Sakasure település irányába összekötözött kézzel útnak indították őket. Aki rosszul lett és nem tudott továbbmenni, ott hagyták, volt, akinek előtte kővel szétverték a fejét, több holttesten vadak lakmároztak. A legtöbb emberrel Sakasure térségében végeztek a katonák. Némelyeket bekergettek házakba, és rájuk gyújtották a tetőt.

2015-ben ásatások közben csontokra, tömegsírra bukkantak. DNS-vizsgálatokat folytattak, de egyelőre a két családból csak 11 embernek, közöttük hét gyermeknek a személyazonosságát tudták megállapítani. Valószínűleg van még egy másik tömegsír is. A temetésen rokonokon, leszármazottakon kívül részt vettek kurd nemzetgyűlési képviselők, valamint városi kurd elöljárók.

A sírnál idézték a felkelés vezérének, Seyit Rızának a szavait, amelyek akkor hangzottak el, amikor őrei a vesztőhelyre kísérték: „Gyalázatos és kegyetlen elnyomók vagytok!” – kiáltotta oda hóhérainak. Az egyik leszármazott, Suat Baran kurd nyelvű beszédében kijelentette: „Ez a nap nagyon fájdalmas számunkra. De az akkor eltávozottak reánk örökítették nyelvüket és hagyományaikat. Mi most 24 emberünk, családjaink tagjainak földi maradványai után kutatunk, 11-et megtaláltunk. Ám ezekben az órákban egyúttal emlékezünk mindarra az összesen hatvan–hetvenezer kurd emberre is, akik az akkori mészárlások áldozataivá váltak. A kurdok zaza ágához tartozó ağuçan nemzetségünk csak egyike a sok kurd törzsi közösségnek. De miért is gyilkoltak bennünket? Megölték szellemi vezéreinket, ki akarták irtani alevi hitünket, meg akartak bennünket fosztani a dersimi földtől, e táj, az ottani természet sajátos színeitől, végleg el akarták veszejteni kurd nyelvünket, beszédünket.”

A jelen levő kurd politikusok elítélték a török állam ellenséges kisebbségi politikáját. Gülten Kışanak, Diyarbakır város polgármestere hangsúlyozta: Bármit tesznek is velük, a kurd alevik mindig is büszkék lesznek származásukra, és kutatni fogják és igyekeznek is megőrizni nemzeti gyökereiket.

A településen van már tér, amely a kurd mártír, Seyit Rıza nevét viseli. Itt konferenciát tartanak az 1937–1938-as tragikus eseményekről. Sokan adományoztak megfakult régi fényképeket és iratokat. Egy kiragasztott plakáton olvasható, amit Erdoğan 2010-ben még miniszterelnökként jelentett ki: „Dersimben annak idején 50 ezer embert gyilkoltak le. Emléküknek kijárna, hogy az állam nevében bocsánatot kérjünk.” Ez alatt egy másik felirat látható: „Dersim még mindig várja bocsánatkéréseteket!” Ez utóbbi feliratot azonban a rendőrség indoklás nélkül eltávolította…

Ebből látható, hogy máig nem egyértelmű a hivatalos megítélése azoknak az egykor az állam által elkövetett bűncselekményeknek, a török hadsereg dersimi tömegmészárlásainak, amelyeket az állam – miniszterelnöke tanúsága szerint  – egyszer már be is vallott, el is ismert. Ezzel akkor sokak támogatását megszerezte, nyilatkozatából a kurdok reményt merítettek, s a hírmagyarázók államférfihoz méltó kiállásnak nevezték. Ám ez az egyértelműség kiváltképp napjainkban hiányzik, amikor a török állami hatalom – saját szavaival élve – újra „irtó hadjáratot” folytat a „kurd terroristák” ellen. A harmincas években ugyanez volt a hivatalos „magyarázat” a dersimi szörnyűségek esetében.

A török „kisebbségi politikában” azonban most felbukkant egy másik fájdalmas és aggodalmat keltő jelenség is. Ez elsősorban a törökországi örmény közösséget érinti, de van erős kurd vonatkozása is. Sajtójelentések szerint ugyanis az ankarai kormány műemlék-felújítás címén a főként kurdok által lakott délkelet-törökországi Diyarbakır városában kisajátítja a történelmi nevezetességű Szurp (Szent) Giragosz örmény ortodox templomot és több más környékbeli egyházi ingatlant. Amióta körülbelül egy évvel ezelőtt megindult a török „terrorellenes” hadjárat, a PKK-val vívott utcai harcok során itt számos épület romba dőlt vagy súlyos károkat szenvedett, a lakosok tömegével hagyták el otthonaikat, s menekültek máshová.

A harcok a Szent Giragoszt sem kímélték, tüzérségi lövedékek verték át falait, a belövések erősen megrongálták a Közel-Kelet legnagyobb örmény templomépületét, amelyet még csak néhány éve restauráltak nemzetközi összefogással. A közadakozásból két év alatt elvégzett felújítás 25 millió dolláros költségén hetven százalékban a külföldi és a hazai örménység, harminc százalékban Diyarbakır önkormányzati testülete osztozott. A helyreállítás befejeztével fényes örömünnepet tartottak. Meghívták a törökországi görög és szír ortodox pátriárkátus képviselőit is, és szintén rangos vendégek érkeztek Örményországból és az Egyesült Államokból.

A vendégeket vezető isztambuli örmény pátriárkát Osman Baydemir polgármester kurdul köszöntötte, majd törökül folytatta: „Mától, 2011. október 23-ától kezdve a muzulmán hívőket a mecsetből imára szólító kiáltás, az ezan összeolvad e keresztény templom harangjának zúgásával. A múltban szívtelenül bántak velünk, de mi most új kezdetet akarunk. Diyarbakır valaha sok kultúrát befogadott, amiből azonban sokat elvesztettünk, mert a Török Köztársaság a nemzeti kizárólagosság politikáját alkalmazta. A társadalmi béke helyreállításához tanulnunk kell a múltból, szembe kell néznünk a történelemmel. A kurdok együtt akarnak élni mindazokkal a népcsoportokkal – magukhoz ölelve őket –, amelyeket korábban egymásra uszítottak önkényeskedő hatalmasok. Népem gyermekeként úgy érzem, hogy adósaitok vagyunk. Íme, ez a város most egyaránt a miénk és a tiétek, egyenlő jogunk van hozzá nekünk és nektek. Bár mások a prófétáink, egyazon Istenhez imádkozunk, és ugyanúgy testvéreink vagytok, miképpen ti is fogadjatok el bennünket testvéreiteknek. Örmény testvéreinkkel most együtt veszünk részt a templom felújításának ünnepén. Isten adja, hogy immáron örökké együvé tartozzunk!” – fejezte be üdvözlő szavait.

            Miként ez a beszéd is sugallta, vendégek és lakosok nagy remények idejét élték… Olyannyira, hogy akkor a templomban rögtön meg is kereszteltek olyan szunnita muszlimokat, akiknek a felmenőit az 1915-ös örményüldözés idején erőszakkal térítették át muzulmán hitre.

A bizakodást csak növelte, hogy a kormány a kisebbségekkel való történelmi megbékélés és kiengesztelődés nevében visszaadott az eredeti tulajdonosoknak olyan ingatlanokat és földterületeket, amelyeket még az Oszmán Birodalom hatóságai koboztak el. Ez a derűlátó hangulat azonban lassan elpárolgott, és az újabb kisajátítások miatt erős kétségeknek adta át a helyét. Rossz történelmi emlékeket is ébresztett.

A kormány nagyra törő városrendezési tervet készített, megkezdte lepusztult lakóépületek lebontását, arra hivatkozva, hogy a törtélelmi Sur negyed az újjáépítés után felveheti majd a versenyt a spanyolországi Toledóval. Diyarbakırt olyan nemzetközi idegenforgalmi központtá alakítják át, ahová özönlenek majd külföldről, hogy megcsodálhassák. Örmények és kurdok azonban azt gyanítják, hogy a most általuk lakott kerületekben a bontások után luxusépületek és -lakások építését tervezik. Az ilyenekbe való beköltözést azonban csak gazdagok engedhetik meg maguknak, tehát új lakóknak egy olyan osztálya, amelynek tagjai már nem a mostani nemzetiségekhez tartoznak. A New York Times törökországi tudósítója, Ceylan Yeginsu – közelebbről meg nem nevezett „némely elemzőt” idézve – felveti annak lehetőségét is, hogy bekötözhetnek ide akár módosabb szíriai menekültek is.

A kormány a tiltakozások hatására nyilatkozatban védte meg elképzeléseit. Közölték, hogy a bontásokkal, az illegálisan felhúzott épületek eltüntetésével, a renoválásokkal és kisajátításokkal csak az a céljuk, hogy „új fényre derítsék a város eredeti történelmi magját”. Ám ez sem nyugtatta meg a lakosságot. Tiltakozott a Szent Giragosz templom papsága és a városi ügyvédi kamara is, amely úgy érzékeli, hogy a nagyszabású átrendezés mögött akár valamiféle „katonai-biztonságpolitikai megfontolás” is meghúzódhat. Az aggodalmakat az a bejelentés sem enyhítette, hogy az ingatlanokat azonnal visszaszolgáltatják, mihelyt a renoválás befejeződött. Még azt sem fogadják el a kormányzati jó szándék bizonyítékaként, hogy tavaly egy örmény protestáns alapítványnak visszaadtak egy árvaházat, amelyet az örmény népirtás túlélői építtettek. Ezt „választási propagandafogásnak” minősítették. Pedig a birtok-visszaszolgáltatás Ahmet Davutoğlu miniszterelnök személyes közbenjárására történt.

A New York Times a kisajátításokkal kapcsolatban idézte Taner Akçam török történész véleményét. Az egyesült államokbeli Clark Egyetemen oktató professzor kutatásaival úttörőnek számít az örmény népirtás hátterének feltárásban. Közismerten erős bírálója az ankarai kormánynak. Válaszában kijelentette: „A Sur városrésszel kapcsolatos fejleményeket abból a szempontból kell vizsgálni, hogy a török kormányok az etnikai és vallási viszályokat immáron több mint egy évszázada demográfiai beavatkozással igyekeznek megoldani.”

Flesch István – Türkinfo