Flesch István: Emlék: muszlim ima a kölni dómban – Könyv: Hitler muzulmán ágyútölteléke

Bizonyára vannak, akik még pontosan emlékeznek arra a különös napra. Sőt mostanában mind gyakrabban gondolnak vissza rá, és nem csak a Rajna-parti városban és környékén, hanem egész Németországban és azon túl is. Pedig nagyon régen volt, több mint ötven éve. „Egész Köln felbolydult” – írták akkor a lapok –, de ennek okát nem a vidám farsangi előkészületekben jelölték meg, hanem mert a gótikus katedrális hihetetlen újdonsággal szolgált: azért, hogy ősi falai között megtarthassák saját istentiszteletüket, megnyitotta kapuit egy olyan idegen hitfelekezet hívei előtt, amit a történelem során sokszor a „hitetlenek” vallásának bélyegeztek. Muzulmánok katolikus templomban most először ülhették meg nagy ünnepüket. Ez azért is fontos változás volt, mivel néhány évvel korábban a katolikus egyház még erősen ellenezte, hogy Aachenben mecsetet építsenek iszlám tanulók számára.

            Amikor a kölni munkások és alkalmazottak 1965. február 3-án reggel munkába siettek, a dóm közelében fölöttébb meglepő látványban volt részük. Sokan meg is álltak, hogy jobban szemügyre vehessék török vendégmunkások csoportjait, amint hónuk alatt imaszőnyeggel igyekeznek mielőbb bejutni a kölni dómba…

           Az északi templomhajókban ugyanis több száz mohamedán ünnepelte a ramadán iszlám böjti hónap végét. A törökök a templom kőkockáira kiterített szőnyegeiken, fejüket Mekka felé meghajtva mormolták imáikat. Az istentiszteletet egy imám vezette – keresztény jelképek, keresztek, oltárok és szobrok árnyékában. Azok, akiknek nem tellett imaszőnyegre, magukkal hozott újságokon térdepeltek, „mégpedig ugyanott, ahol 1147-ben Clairveaux-i Szent Bernát prédikált a második keresztes hadjáratra készülőknek” – jegyezte meg a Kölnische Rundschau. A tekintélyes újság riportere eme 1965. február 3-áról olyan napként emlékezett meg, mint amely „felkerült a vallástörténet lapjaira”.

            A katolikus templom hatalmas belterét betöltötte az imádkozó török muzulmánok minduntalan felharsanó Allahu akbar! Isten a legnagyobb! kiáltása, majd az imám hálát mondott a dóm káptalanjának befogadásuk testvéri gesztusáért. Távozóban a vendégmunkások személyes köszönetnyilvánításként pénz dobtak a hívőknek kitett perselybe, s ezzel a közadakozásukkal ők is a kölni dóm renoválását szolgálták.

            A dómban megtartandó muzulmán-török szertartáshoz előzetesen a székesegyház káptalanja adta meg a szükséges engedélyt a vendégmunkások szervezetének. Teljes egyetértésben Josef Frings kölni bíboros-érsekkel, aki egyike volt az akkor folyó II. vatikáni zsinat progresszívnak tekintett reformépítő zsinati atyáinak. S aki ott ilyen szellemben többször is hallatta szavát a római katolikus egyház eme történelmi jelentőségű és előremutató tanácskozásán. Méghozzá ékes és hibátlan, bár erős és ízes Rajna-vidéki német kiejtéssel fűszerezett latin nyelven. Ez a zsinat – Frings bíboros tevékeny közreműködésével – valóban egyháztörténeti mérföldkő lett a muzulmán valláshoz való viszony elmélyítése tekintetében is. A zsinati atyák úgy méltatták a muzulmán hívőket, mint akik az egyistenhitük alapján egyetlen személyes Istent imádnak, s „akik közel állnak hozzánk vallási értelemben és az emberi kultúra számos egyéb vonatkozásában is”. Pápai körlevél is hirdette, hogy a katolikusok elismerésére érdemes mindaz, ami a „muzulmánok Isten iránt tanúsított tiszteletében igaz és jó”.

            Reá bízott otthoni nyája körében azonban a nagy tudású német főpásztor elsősorban nem teológiai ismereteinek gazdagságával, hanem lelkipásztori hivatásának gyakorlásával fejtette ki a legnagyobb hatást, és tett szert ritka népszerűségre – menekültek befogadójaként, segélyszervezetek alapítójaként, nélkülöző szegények és hadifogságból hazatértek gyámolítójaként. A háború alatt környezetében a zsidóüldözést égbekiáltó jogtiprásnak bélyegezte, s elítélte a deportálásokat. A Gestapo állandóan figyeltette is, többek között papi besúgóival, de közkedveltségére való tekintettel nem nyúltak hozzá. A nácik irányította sajtó azonban 1942-ben nem adhatott hírt érsekké történt felszenteléséről, ezért a hívők apróhirdetések útján tájékoztatták egymást az eseményről.

            A népi nyelvi leleményesség az érsek családi nevéből hálából főnévi igenevet alkotott: ugyanis a háború utáni nagy nyomorúság és éhínség idején, 1946. szilveszteri szentbeszédében jó előre feloldozta a lopás bűne alól mindazokat, akik elemi létfenntartásukhoz a vasútállomásokon megdézsmálják a szén- és élelmiszer-szállítmányokat. S ezt a mintegy hivatalos egyházi engedéllyel folytatott életmentő tevékenységet a kedvezményezettek immáron nyugodt lelkiismerettel „fringsen”-nek, vagyis fringsezésnek kezdték nevezni.

            A kölni dómban imádkozó törökök ötvenhárom évvel ezelőtti nevezetes muzulmán szertartásáról a napokban megjelent egy fénykép a Der Spiegelben, de a fenti történet ismertetése nélkül, és csak illusztrációul szolgált egy interjúhoz. A megszólaltatott személyiség a magát németnek valló Aladin El-Mafaalani integrációkutató, korábban egyetemi tanár, jelenleg az észak-rajna–vesztfáliai család- és integrációügyi minisztérium osztályvezetője. Szegény szír arab munkáscsaládból származik, a maga erejéből, szorgalmából emelkedett fel és érvényesült a német társadalomban. Karrierje iskolapélda. Elismert tudós és tanulmányszerző. Prof. Dr. El-Mafaalani nyilatkozatának ez a kulcsmondata: „Németországban az integráció egészében véve jól sikerül, sőt azt mondhatnám, hogy jobban minden korábbinál.”

            Szavai olyan időpontban hangoztak el, amikor menekültek és hazájukból elvándorlók 2015-ben megkezdett tömeges befogadása nyomán a magas politika síkján is némelyek erőteljesen vitatni kezdték Christian Wulff volt szövetségi elnök Berlinben és Ankarában 2010-ben egyaránt hangoztatott álláspontját, amely szerint az iszlám is ugyanúgy hozzátartozik Németországhoz, miként a kereszténység is kétségkívül hozzátartozik Törökországhoz, hiszen ez utóbbi világvallás gyökerei Anatóliáig nyúlnak vissza. Az immár közhivatalt viselő szír gyökerű professzor megállapításának alátámasztására felhoz számos olyan kiemelkedően sikeres és népszerű német közszereplőt, főként a médiából, aki bevándorlók sarjaként futott be tüneményes pályát. Ilyen például Dunja Hayali asszony, a ZDF Das aktuelle Sportstudio műsorvezetője, aki iraki keresztények, káld anya és ortodox apa gyermeke, vagy az ARD Tagesthemen műsorának moderátora, Ingo Zamperoni, aki olasz származású. Törökországi születésű ellenben Serdar Somuncu, az egyik legnépszerűbb német kabarettista, humorista, parodista, színész, zenész és író. Átütő sikersorozatát többek között azzal alapozta meg, hogy Egy tömeggyilkos hagyatéka címmel országos turnén olvasott fel Hitler Mein Kampf című könyvéből maga által kiválasztott és kommentált részleteket, kimutatva és nevetségessé téve a mű belső ellentmondásait. Műsorával 1428 alkalommal összesen több mint 250 ezres hallgatóságot vonzott.

            Szintén török gyökerű az egyik legtöbbet foglalkoztatott és többszörösen kitüntetett, nemzetközi hírű színésznő, Sibel Kekilli és nem utolsósorban az Arany Medve-díjas Fatih Akin világhírű filmrendező. A professzor nem említett külföldi gyökerű más kiválóságokat azoknak a német törököknek vagy más nemzetiségűeknek hosszú listájából, akik a német társadalom legkülönbözőbb egyéb területein – irodalomban, tudományban vagy sportban – alkottak kiválót. Mi ellenben még egy jellemző vonatkozásban röviden folytatjuk a sort. Főként a parlamenti szócsaták hőseiként hírnevet szerzett olyan baloldali pártpolitikusokkal, mint amilyen Cem Özdemir, a Zöldek pártjának volt elnöke, törökországi cserkesz apa és török anya gyermeke, valamint az apai ágon perzsa Sahra Wagenknecht asszony, a kiváló közgazdász, filozófus és publicista, A Baloldal pártja parlamenti csoportjának vezetője. A kiváló szónok, akinek nyilatkozataiért szinte verseng a német sajtó, egyetemi tanulmányai végén A fiatal Marx Hegel-értelmezése című disszertációjával doktorált. Köztudott, hogy hosszú ideig élettársa volt, ma már felesége Oscar Lafontaine volt SPD elnöknek, akit 1990 tavaszán megtámadott és egy ajándék virágcsokorból orvul előrántott késsel életveszélyesen megsebesített egy elmeháborodott nő. E sorok írójában élénkén él még a jelenet, mikor a Bonn-tulpenfeldi sajtóház emeleti folyosóján egy feldúltan érkező német kollégától döbbenten értesültünk a merényletről.