Flesch István: Egy közvetítő koronatanú vallomása: hogyan kezdett egykor Törökország béke-tárgyalásokat kurd felkelőkkel a Márvány-tenger börtönszigetén?

Napjaink Európájában néhol már az is előfordul, hogy legfeljebb csak érintik a kurdkérdést olyan tévébeszélgetésekben, amelyeket kiváló nemzetközi elemzőkkel folytatnak Törökország és az Európai Unió viszonyáról, vízumkönnyítésről, menekültválságról. De akkor is csak mellékesen említik, mintegy zárójelben. Mintha a vitavezetők a kérdésnek egyáltalán már a fel-vetését is kerülnék, mert kényelmetlenül érzik magukat, nem biztosak a dolgukban, s ezért nem is szívesen irányítanák rá a figyelmet arra, hogy a NATO-tag Törökország délkeleti tartományaiban most, tehát e beszélgetések időpontjában is gyilkos háború pusztít „terrorellenes hadjárat” címén.

Ezért e sorok írója kénytelen megállapítani, hogy valóságos szakadék tátong aközött, ahogy ritka kivételekként a BBC, elsősorban török nyelvű hírportálja és kurd hírügynökségek számolnak be folyamatosan az ottani eseményekről – tehát nem csak a nagyvárosi merényletekről, hanem magáról a háborúról is –, és aközött, ahogy az európai médiák nagy része a kurd dél-keleten zajló megrendítő és véres eseményeket igen korlátozottan láttatják a közvéleményükkel, lehetőleg minél hátrébb szorítva e „kényes problémát” a tudósítások fontossági sorrendjében. Vajon a törökországi kurdkérdés „marginalizálásával” a mostani hivatalos „török túlérzékenység-re” akarnak-e tekintettel lenni? És a „szövetségesi hűség” jegyében hivatalosan még mindig ezért tartanak ki ama török fikció mellett, hogy a PKK, a „betiltott” Kurdisztáni Munkáspárt tényleg mindenestül „terrorszervezet”?

A válasz megadása nem a mi tisztünk, mi csak arra vállalkozhatunk, hogy felvillantsuk egy kurd politikus, Mihemed Emin Pencêwînî alakját, akinek 2010 és 2012 között közvetítőként szerepe volt a török–kurd béketapogatózások megszervezésében, közelebbről abban, hogy fegyvernyugvás érdekében létrejöhetett az érintkezés a török állam és a „terrorista” PKK között. Az a körülmény, hogy az angol rádió török adásának tudósítója, Mahmud Hamsici erről a „békés témáról” éppen akkor készített vele interjút az iraki Szulejmánijja városában, amikor Erdoğan török államfő országa légierejével egyre-másra kegyetlenül bombáztatja a lázongó kurd vidékeket, sokat elárul arról, hogy a nyugati nyilvánosság is erősödő aggodalommal szemléli e határokon át-átcsapó, de lényegében törökországi fogantatású kurd háború kiszélesedését. A világ eddig nem sokat tudott arról, amiről Pencêwînî, az iraki kurd autonóm terület parlamentjének befolyásos, de szülőföldjének határain túl szinte teljesen ismeretlen képviselője ebben az interjúban először mondott el titkos küldetéséről, ingázásairól Ankara, a kurd Erbil, Bagdad és az észak-iraki Kandil-hegység, vagyis a PKK hadműveleti központja között.

„Egyszer hozzám fordulva azt mondta Dzsalál Talabani, Irak akkor elnöke: a török kormány, nevezetesen Recep Tayyip Erdoğan miniszterelnök be akarja fejezni a háborút a PKK-val, és ennek érdekében tenni is akar valamit” – így kezdte történetét az iraki képviselő, aki ezt az „üzenetet” elmondása szerint 2010-ben kapta kézhez. Az iraki elnök – a nyilvánvaló török tárgyalókészség jelzése nyomán ugyanis – magához kérette Pencêwînît, s felkérte közvetítési feladat vállalására. Ő a megbízatást vállalta, s ennek nyomán kezdődtek meg a tárgyalások a Kandil-hegységbeli hadműveleti gerillaközpont és a török Nemzeti Hírszerző Szervezet, a MİT között. A továbbiakban Pencêwînî már sorra tárgyalt a Kandil-hegységbeliekkel, azaz magukkal az ott megbúvó gerillák vezérkarával, majd Talabanival és az iraki kurd regionális kormányzat miniszterelnökével, Necsirvan Barzanival. Szinte ő lett a motorja a kurd–török béketapogatózások, más szóval a „megoldási folyamat” elindításának, az ezt szolgáló diplomáciai csatornák kezdeti működtetésének.

Talabani közölte Pencêwînîvel, hogy a török kormány – mint ezt neki tudomására hozták – nem óhajt közvetlen érintkezésbe bocsátkozni a PKK-val, hanem csak közvetett módon kíván megbeszéléseket folytatni vele. „Rendben – válaszoltam –, de előbb ki kell puhatolnom Kandil álláspontját. Felmentem a hegyekbe, és találkoztam Murat Karayılannal, aki a PKK egyik alapítójaként akkoriban a bebörtönzött Abdullah Öcalant helyettesítette az elnöki tisztségben. Azóta távozott ebből a funkcióból, s ő lett a PKK fegyveres osztagainak a főparancsnoka. Feltártam neki a helyzetet. Karayılan készségét nyilvánította a békefolyamatra, nemkülönben párbeszéd megkezdésére. Úgy fejezte ki magát, hogy „készek vagyunk arra, hogy Törökországban a kurd-kérdést kétoldalú tárgyalások útján oldjuk meg”.

S ezután következett a Kandil-hegységbeli PKK-vezetőnek az a kulcsmondata, amelynek továbbítására nyomatékosan kérte Pencêwînît: „Add át üdvözletemet Abdullah Gül köztársasági elnöknek és Recep Tayyip Erdoğan miniszterelnöknek. Ez a köszöntés annak méltánylása, hogy ők az első hivatalban lévő török állami méltóságok, akik elismerik, hogy Törökországban mégis-csak létezik kurdkérdés, és törekszenek is ennek megoldására. Azt az üzenetet is add át nekik, hogy mi osztozunk vélekedésükben, és a problémát dialógusra alapozva szeretnénk rendezni.”

„Ezután a törökországi hírszerzés központjában felkerestem Emre Tanert, a MİT államtitkárát” – folytatta elbeszélését az iraki kurd parlamenti képviselő. A török hírszerzőknél folytatott mintegy háromórás tárgyalás furcsán kezdődött. „Közölték, hogy arab tolmácsot hoztak. Én viszont közöltem, hogy kurdul óhajtok beszélni. Sajnos kurd tolmácsunk nincs – mondták –, csak ezzel az arab tolmáccsal rendelkezünk. Ennyiben maradtunk. Tanerral együtt török részről hárman voltak jelen: még egy katona és egy biztonsági személy. Nevüket nem tudom… Először ők kérdeztek, minden kérdésükre Törökország és a kurdok érdekeinek megfelelően válaszoltam. Az-tán én kérdeztem: Önök valóban őszintén munkálkodnak a kurdkérdés megoldásán?” Emre Taner válasza szerint neki maga Erdoğan mondta, hogy meg akarja oldani ezt a problémát. „Én már túlléptem a nyugdíjkorhatárt – mondta Taner –, de a miniszterelnök éppen e feladat teljesítése és egy erre vonatkozó tervezet kidolgozása és előterjesztése céljából még hat hónappal meghosz-szabbította hivatali megbízatásomat.”

„Mindez nagyon szép – jelentettem ki, és megkérdeztem, hogy miben is állna ez a tervezet. Módosítani fogják az alkotmányt, s ennek megfelelően az alaptörvényben fogják lefektetni, hogy a török mellett létezik kurd nemzeti is – mondta Taner.” A tervezet előirányozza, hogy hirdessenek közkegyelmet a PKK-tagság számára, s a szabadlábra helyezett foglyok az akkori Béke és Demokrácia Pártjának (a mai Népek Demokratikus Partja, a HDP elődje) ernyője alatt politikai tevékenységet is kifejthetnek majd. Viszonzásul a PKK-tól fegyverletételt követelnek. Az amnesztia értelmében mind visszatérhetnek Törökországba.

„Rendben – mondtam –, de mi történik akkor, ha a török kormány nem tartja meg adott szavát? Erre Emre Taner kijelentette: ha a török kormány megszegi ígéretét, akkor én is felmegyek a hegyekbe!!!” Én ezt mosolyogva fogadtam, és azt mondtam: Akkor ez esetben Isten hozta, én magam fogom felkísérni önt a Kandil-hegységbe!”

Ebből is láthatóan a megbeszélések jó hangulatban, őszinte légkörben folytak. Pencêwînî elmondása szerint török részről ki akarták kötni, hogy a helyreállt béke első három évében azért hetven PKK-tagot még nem óhajtanának közkegyelemben részeltetni. Hogy kikről van szó e név szerint ismert személyek esetében, nem részletezték, de feltételezhetően olyanokról, akik Ankara szemében korábban kiváltképp „erőszakos és körözött bűnözőknek” számítottak. „Maradhatnak az országban, vagy ha nekik ez jobb, akkor letelepedhetnek Európa bármelyik más országában is, költségeiket álljuk. Aztán idők múltán, fokozatosan rájuk is kiterjesztjük az amnesztiát, és haza-térve újra beilleszkedhetnek a társadalomba… Közben Abdullah Öcalan is elhagyhatná börtönét, szabadságában csak házi őrizete korlátozná. Fogadhatna látogatókat, újságírókat is. Nyilatkozhatna nekik. Az ő amnesztiájának kérdésében azonban a parlamentnek kellene határoznia” – hangzottak Emre Taner szavai.

„És mi van akkor, ha elmarad a törvényhozás jóváhagyása – kérdeztem. A válasz: A jóváhagyás érdekében mindent megteszünk, különben is a parlamentben kényelmes többségünk van… A MİT államtitkára közölte, hogy Erdoğan bátorította őt a fenti javaslatok előterjesztésére, eljárását helyeselte. Elmondta, hogy a kormányfő és Gül elnök élénk figyelemmel kíséri a meg-beszéléseket, amelyeket némelyek szerint mintegy élő közvetítésként kamerák útján is figyelhették. Ezek után a közvetítő Pencêwînî azonnal visszatért Irakba, hogy beszámoljon Talabani elnöknek. Ő a fent említett, közkegyelemben egyelőre még nem részesítendő hetven PKK-tag helyzetéről hallva kijelentette: „Nagyon egyszerű a dolog, ha ezzel hozzájárulnánk a kurdkérdés megoldásához. Nemcsak 70, hanem akár hétszáz is lehet azoknak a száma, akiket mi befogadnánk. Jöhetnek Szulejmánijjába, én biztosítok számukra szállást és védelmet egészen a három év leteltéig.”

Pencêwînî újra felment a hegyekbe, hogy tájékoztassa a fejleményekről Murat Karayılant és környezetét, majd tőle ismét visszatért Törökországba, s azonnal felkereste a MİT irodáját Ankarában. Emre Taner államtitkár mellett akkor volt ott még egy fiatal és jó kiállású résztvevő is, akiről azt mondták, hogy az államtitkár helyettese, de a nevét ma sem tudja. A kurd politikus tudomására hozta az államtitkárnak, hogy Karayılanék elfogadják a javaslatokat, és készek őt magát is fogadni a Kandil-hegységben, de ennek van egy feltétele. Ez pedig az, hogy a tárgyalásokat İmralı szigetén kell elkezdeni, vagyis az ottani sziklabörtön rabjának, Abdullah Öcalan PKK-vezérnek a részvételével. „Készek vagyunk a kurdkérdés békés megoldására, sőt arra is, hogy végül letegyük a fegyvert. De a fenti feltétel teljesítéséhez ragaszkodunk. Ezt tudnia kell nem csak neki, Tanernak, hanem Erdoğannak is” – mondták.

A kurd közvetítőnek Ankarából újra a Kandil-hegységbe vezetett az útja. Ott azonban meglepetés fogadta. Közölték vele, hogy „most egy időre vonuljon háttérbe, mert közöttünk és Ankara között más úton is létrejött kapcsolat”. Ez volt az oslói megbeszélések ideje. Pencêwînît ezekbe a szintén titkos tárgyalásokba nem avatták be, de kapcsolatai révén megtudta: az akkor már Erdoğan és az AKP ellenfelének számító Fethullah Gülen muzulmán hitszónok, aki az Egye-sült Államokban élt, s onnan híveiből álló kiterjedt hálózata, a Szolgálat nevű szervezete útján otthon is érvényesíteni tudta akaratát, befolyását az államigazgatásban és a biztonsági szolgála-toknál, felfedte a titkos oslói érintkezés tényét. Ezt világgá is kürtölte. Ezzel egyértelműen ártani akart Erdoğannak. Hogy ki is volt a „megbízott gülenista kódfejtő”, azt Pencêwînî soha nem tudta meg.

Ez mindmostanáig rejtély a közvélemény szemében, miként az is, amiről viszont Pencêwînî valamelyest értesült: egy ismeretlen hovatartozású helikopter valakit elszállított a Kandil-hegységből egyenesen Oslóba… De hogy kié volt a helikopter, és kit vitt fedélzetén, azt homály fedi. „Ekkortájt történt, hogy török részről jelezték, tárgyalni szeretnének velem. Én azonban akkor nem mentem tárgyalni, mert Kandil azt mondta nekem: ne menj!” – emlékezett vissza Pencêwînî.

„Miután azonban az oslói megbeszélések zsákutcába jutottak, és az érintkezésben egy időre szünet, stagnálás állt be, kezdeményezően léptem fel, hogy újra lelket leheljek a békefolyamatba” – mesélte interjújában. Felment a Kandil-hegységbe, majd Talabani elnök javaslatára többször találkozott Necsirvan Barzani regionális kurd kormányfővel, aki „igen jó viszonyt ápolt a török kormánnyal”. A problémát mindketten abban látták, hogy miközben a PKK ahhoz ragaszkodott, hogy a török kormány közvetlenül a márvány-tengeri İmralın Öcalannal tárgyaljon, addig a török kormány közvetlenül csak a Kandil-hegybeliekkel óhajtott volna érintkezésbe lépni.

Végül Barzani volt az, akinek sikerült meggyőznie a török kormányt arról, hogy célravezetőbb, ha valóban közvetlen tárgyalásokba bocsátkozik İmralıval. Így érvelt: ha tényleg a probléma megoldásra törekedtek, akkor İmralı szigetén ott találjátok Abdullah Öcalant, s az ő közvetítésével a Kandil-hegyvidékiekkel is tárgyalhattok. Ezután meg is kezdődött a „megoldási folyamat”. Sorra érkeztek İmralıra a kurd mozgalom, valamint a Népek Demokratikus Pártja, a HDP olyan kiemelkedő egyéniségei, mint amilyen Ahmet Türk, Sırrı Süreyya Önder, Pervin Buldan és Selahattin Demirtaş. „Ezzel az én szerepem véget is ért” – mondta Pencêwînî.

„Aztán a felek között létrejött a megállapodás az isztambuli palotában, a helyszínről el-nevezett Dolmabahçe-egyezmény. Engem elégtétellel töltött el, hogy ebben bizonyos mértékig testet öltöttek az én erőfeszítéseim is. Talabani és Barzani szintén nagy örömmel fogadta a hírt. Sajnos azonban ez már a múlté, mert Erdoğan elnök az utolsó pillanatban nem hagyta jóvá az egyezséget.”

A BBC török tudósítójának Pencêwînî nemmel válaszolt arra a kérdésére, hogy azóta fordult-e őhozzá bármelyik fél. „Senki nem jött hozzám – mondta. A békefolyamat felújításához szükséges lenne Öcalan fellépése, csakhogy a kurdkérdéssel kapcsolatban minden az államelnök engedélyének függvénye, s a börtönszigeten minden látogatást ő ellenőriz, mindenen rajta tartja a kezét. A békefolyamat így teljesen elenyészett, és szerintem a kurd háború tüze a jövőben még emésztőbb lesz. Én mégis kész lennék arra, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek a békéért. Magas korom ellenére én még ma is képes vagyok arra, hogy akár két napon át is gyalogoljak. Ha például Necsirvan Barzani vagy valaki egy másik országból közvetítést kezdeményezne, én minden további nélkül újra szolgálatba állnék. A békefolyamat továbbvitele éppen annyira szükséges Törökország szempontjából, mint amennyire fontos lenn a kurdok számára. Szerintem ugyanis a török állam és a PKK verekedhetne még akár újabb tíz évet is, végül szükségszerűen mégiscsak vissza fognak térni s tárgyalóasztalhoz” – jelentette ki Pencêwînî.

Az iraki hazájában köztiszteletben álló kurd parlamenti képviselő nyilatkozatát Törökországban süket csönd fogadta. Erdoğan aligha fogja megbocsátani neki egy korábbi kijelentését, amelyben kormányát fasisztának nevezte. Ez abból az alkalomból hangzott el, hogy Pencêwînî – Dr. Haşim Zebari és Dr. Kamuran Bewari iraki képviselők – társaságában megtekintette a török légierő által rommá bombázott észak-iraki Zergelȇ falut. A támadás következtében nyolcan életüket vesztették, 15-en súlyosan megsérültek. Az eset, amely 2015 augusztusában történt, emlékeztetett arra, ahogy a török légierő „tévedésből” tömeghalált okozott a délkelet-törökországi Uludere, kurd nevén Roboski településen is, ahol 2011-ben végrehajtott légibombázása nyomán 34 halálos áldozatot számoltak össze.

Pencêwînî a Fırat kurd hírügynökség jelentése szerint Zergelȇ falu üszkös maradványai előtt állva felelevenítette, hogy ő már egyszer itt, a környéken átélt egy bombázást. Az Iraki Kommunista Párt ifjú pesmerga harcosaként errefelé bujkált, amikor a hatvanas évek iraki rezsimje intézett ellenük támadást. De még az a rendszer sem magát a falut bombázta – mondta. A küldöttség másik tagja, Dr. Kamuran Bewari viszont megfenyegette Erdoğant, hogy „háborús bűnösként nemzetközi haditörvényszék elé juttatja”. S így a mostani „török államfő úgy végezheti, mint Szaddám Huszein”.

A török kormány egyáltalán nem vett tudomást arról, hogy Pencêwînî a kurdkérdésben felajánlkozott újabb békeközvetítésre. Annál hevesebben reagált azonban arra, hogy a BBC meg-szólaltatta Cemil Bayıkot is. Ő hivatalosan a kurd mozgalom ernyőszervezetének, a Kurdisztáni Népközösségek Szövetségének (KCK) társelnöke, de ismeretes, hogy a gyakorlatban PKK Kandil-hegységbeli főhadiszállásáról Murat Karayılannal együtt ő irányítja a hadműveleteket. Egyben ő az első számú személy az elfogásra kijelöltek török sürgősségi listáján.

İbrahim Kalın, aki Erdoğan államfő szóvivője, kijelentette, hogy ilyen BBC-interjúkkal csakis az lehet a céljuk, hogy „jogosnak és ésszerűnek” tüntessék fel a terrorcsoport hangadóinak megnyilatkozásait. Ez olyan, mintha egy másik ország hírügynöksége annak az al-Kaidának a vezetőjével készítene interjút, amely 2005-ben gyilkos merényleteket hajtott végre Londonban, és ezt a terroristát előnyös megvilágítása szeretné helyezni. Az ilyesmi – mondta Kalın – nem más, mint a terrorpropaganda közvetett támogatása, amit a török kormány határozottan visszautasít és elítél.

A török kormánynak azonban a Bayık-interjú főképpen azért okozott fejfájást, mivel a gerillaparancsnok azt állította, hogy a PKK az Iszlám Állam ellen vívott küzdelem kérdéseiben közvetlenül is érintkezik az Egyesült Államokkal. Hogy ez mennyire érzékenyen érintette Ankarát, mutatja az elnöki szóvivőnek az az utalása, hogy a szóban forgó országok már a múltban is többször cáfolták az ilyen korábbi állításokat, és a „török kormány teljes mértékben megbízik eme országok, főleg az Egyesült Államok cáfolatainak valóságtartalmában”. Ian Pannell a BBC-televízió számára készült interjúban megkérdezte Bayıkot, igaz-e, amit a PKK némely iraki frontparancsnoka rebesget, nevezetesen, hogy közvetett kapcsolatokat építettek ki az amerikaiakkal. „Ezek inkább közvetlen kapcsolatoknak mondhatók – válaszolta Bayık –, hiszen közismert, hogy a PKK részt vesz az ISIS ellen vívott közös harcban. Számunka az amerikaiakkal való kapcsolat nem probléma.”

A riport elején a tudósító egy PKK-temetőben állva megmutatta a márvány emléktáblákat és a gerillák más sírjait. Eközben egy török harci helikopter zúgott el felettük, s ezért a kísérők kérték, hogy a forgatócsoport távozzék biztonságosabb helyre. Bayık sűrű lombok alatt vagy erdei séta közben nyilatkozva kijelentette, hogy a török haderő kurd településeket éget fel, pusztít el, százával halnak meg kurdok, közöttük civilek, ezrek kényszerülnek menekülésre, otthonuk elhagyására, a törökök sárba tiporják a kurd kultúrát. Ilyen körülmények között nem csoda, ha az emberek megértik a Kurdisztán Szabadságának Sólymai (TAK) nevű szervezet akcióit. Ugyan-akkor elítélte a civilek ellen irányuló akciókat. A TAK Ankarában végrehajtott merényleteihez nem volt köze a PKK-nak – mondta Bayık, akinek törökül elhangzott szavait a BBC Türkçe, az angol rádió török adása részletesebben ismertette.

„A TAK a mi szervezeti kereteinken kívül álló szervezet. Nem ismerjük az ottani személyeket, elhelyezkedésüket a rangsorban. Természetesen lehetnek közöttük tőlünk eltávozott szakadárok. Mi szükségesnek tartjuk, hogy vizsgálat derítse ki: kik voltak a merénylők, voltak-e közöttük PKK-tagok is és milyen PKK-n kívüli erők? A mostani helyzetben a TAK-ot megfékezni szinte lehetetlen. Törökországban ugyanis rémes háború folyik, s ilyenkor ki merne elébe állni a TAK-nak? Ha tehát a TAK végrehajt egy akciót, akkor számíthat a társadalom rokonszenvére. Ami pedig az ilyesmit, a TAK-akcióit mintegy kikényszeríti, utat nyit számukra, az nem más, mint a török állam politikája.

De akkor mi a véleménye arról, hogy a KCK vezetőinek egyike, Sabri Ok elbüszkélkedett a TAK februárban végrehajtott ankarai merényletével, legalábbis ilyen értelmű nyilatkozatot tett? – kérdezte Ian Pannell tudósító.

„Ezt nem tudom értelmezni, és most öntől hallom először – jelentette ki Bayık. Különben is a Kurdisztáni Népközösségek Szövetségében, a KCK-ban vannak PKK-tagok és olyanok is, akik nem tagjai a PKK-nak. Különböző gondolati iskolák léteznek ott. A KCK-t azonban a társ-elnökség képviseli, és az a nyilatkozat számít, amit a társelnökség a KCK nevében ad ki. A szóban forgó nyilatkozatnak nincs köze a KCK-hoz, mert nem az őt képviselő társelnökségtől származik. Bizton állíthatom, hogy nem tartozunk azok közé. akik örvendeznek emberek halála, pusztulása láttán.”

Ha Törökország nem változtat hozzáállásán, és kiterjeszti hadműveleteit, akkor a PKK is így cselekszik – hangoztatta a BBC tudósítójának Bayık. Akkor már nemcsak Kurdisztán lesz hadszíntér, hanem a háború átterjed Törökországra is. Háborún azonban nem egyszerűen fegyveres konfliktust kell érteni, a háború egyszerre több formát is ölthet – figyelmeztetett. Mindamellett ismét állást foglalt amellett, hogy a kurdkérdést a tárgyalóasztalnál kell megoldani. Ha ellenben a másik fél továbbra is ragaszkodik a PKK megadásához, akkor lehetetlenné válnak a tárgyalások – így Bayık.

A szerző úgy látja, hogy a fenti megnyilatkozások után érdemes röviden idézni egy török hazafi, egyben tárgyilagos megfigyelő, a világhírű Elif Şafak írónő nemrégiben elhangzott szavait: „A békefolyamat túszává vált mindkét oldal radikálisainak. Fogolyként vergődik a PKK-erőszak és a török ultranacionalizmus között. Pedig az 1915. júniusi választások után megvolt a lehetősége annak, hogy koalíciós kormányt alakítsanak több párt, köztük a kurdok képviselőiből. Most más lenne a helyzet. Erdoğan azonban ezt nem akarta, mert abszolút többségre törekedett. Azóta több mint 600 ember vesztette életét harcokban vagy merényletek következtében.”

És ha már ezt idéztük tőle, akkor napjainkban kiváltképp tanulságos lehet az is, amit ez a nálunk is ismert nagy művész mondott hazája EU-tagságának kérdéséről a Der Spiegel szerkesztőinek: „Mindig is lelkes támogatója voltam a török tagságnak, s az vagyok ma is. Ez szinte már lehetőségnek látszott 2005-ben és 2006-ban. Tragikus, hogy ezt a történelmi pillanatot nem ismerték fel az összes oldal rövidlátó politikusai. Ha Törökország már EU-tag, akkor Erdoğan semmiképpen sem kormányozhatott volna ennyire önkényesen. Akkor jobb lenne az ellenőrzés és a hatalommegosztás. Nézzék csak meg, mi történt azóta: Törökország hátat fordított az Európai Uniónak, és más útra tért. De mi jobb? Egy olyan Törökország, amely része Európának, része a liberális, demokratikus világnak, vagy egy olyan Törökország, amely tekintélyuralom alatti más államokkal szövetkezik?”

Ez főként azok számára megszívlelendő, akik még mindig, a menekültválság hosszú napjaiban is élesen ellenzik a török törekvéseket…

Flesch István – Türkinfo