Flesch István: Ahmet Altan súlyos mondata

Semmi okunk kételkedni abban, hogy a török olvasók a színtiszta igazságot olvashatták, láthatták a tárgyilagosnak számító Hürriyet című napilap fényképekkel illusztrált oldalain: kurd PKK-gerillák kisebb-nagyobb csoportjai feltartott kézzel megadják magukat a délkelet-törökországi Mardin tartomány Nusaybin városában. Látható még, amint egy fiatal nő romos házak alkotta háttérből előlépve fehér zászlóval jelzi szándékát, másutt a fénykép hátrakötött kezű, lehajtott fejű foglyokat mutat több sorban a földön ülve egy nagy tornateremben. Forgalomba került egy „félrevezetett, becsapott”, de végül „őszinte megbánást tanúsító” volt partizánleány története is, aki csalódott a terroristák hamis forradalmi eszményeiben.

Mindezt a patinás napilap hitelesítette már pusztán a közlés erejével is, s azzal, hogy a fenti eseteket feltűnő tálalásban, előkelő helyen tárta a közvélemény elé. Az is cáfolhatatlan tény, hogy Binali Yıldırım kormányfő ünneplő tömeg előtt zavartalanul mondhatott beszédet a főként kurdlakta Diyarbakırban, ecsetelve új kabinetjének őszinte szándékát a térségben megvalósítandó új beruházások iránt.

Mindez tehát vitathatatlan tény. Ha azonban a „tények makacs erejénél” fogva a kormány mindennek alapján általában is azt akarja sugallni – s ez az igyekezete, valljuk be, a média némely címeiből ítélve némi sikerrel is járt –, hogy a török fegyveres erők általános támadása hovatovább már meg is törte a Kurdisztáni Munkáspárt, a PKK fegyveres osztagainak gerincét, akkor propagandájában nagyon messze jár az igazságtól. Attól a délkelet-törökországi igazságtól, amelyet egyébiránt újabban is módszeresen próbál elleplezni. Korábban is voltak már küzdelmüket feladó és „bűnbánó” felkelők, akár csoportosan is. Lehet, hogy ez alkalommal a korábbinál többen is vannak, s az is igaz, hogy a kurd lakosság körében sem talált osztatlan helyeslésre a legutóbbi véres kurd merényletsorozat. Bármennyire próbálkozott is a PKK hadműveleti főhadiszállása elhatárolódni az elkövetőktől, akiket a PKK szakadárjainak nyilvánított. Mert ez a fajta erőszak, amelynek kibontakoztatását a Kurdisztán Szabadságának Sólymai (TAK) szervezet vállalta, a különbségtevésre aligha képes és hajlandó közvéleményben óhatatlanul visszahull a TAK-kal való közösséget megtagadó PKK-ra is.

A legveszélyesebb fejlemény azonban kétségtelenül az lenne, ha a „PKK nusaybini fehér zászlói” által Ankarában megerősítve éreznék magukat annak az Erdoğan államfő által legutóbb önkényesen kijelölt irányvonalnak a helyességében, amely szerint „lázadókkal továbbra sem alkuszunk”. Olyasvalami ugyanis, hogy „kurdkérdés”, nem is létezik, mert nekünk csak szakadár terroristákkal van dolgunk, akiket viszont az utolsó emberig el kell tipornunk… Meglehet, sokan talán már valóban elfelejtették, hogy ő volt az első török államférfi, aki ki merte mondani, éppen Diyarbakırban tíz évvel ezelőtt, hogy márpedig kurdkérdés igenis létezik Törökországban. Sőt ehhez akkor még ezt is hozzáfűzte: a kurdkérdés nemcsak népünk egy részének problémája, hanem mindannyiunké, az enyém is.

Ez a kormány, ez a zászló és ez a haza közös, mindannyiunké. Csakhogy a „kurdkérdés meglétének” mostani folyamatos újabb tagadása, ez az új politika szemlátomást hatástalan taktikának bizonyult.

A gyakorlatban mindenesetre egyáltalán nem vált be: elég, ha a török hadsereg, a biztonsági erők, és a „különleges” alakulatok szinte mindennapos és jelentős harctéri emberveszteségeire gondolunk. Az új miniszterelnök is részben azért látogatott el Diyarbakırba, hogy a Sur negyedi katonai kórházában bátorítsa az ott ápolt török sebesülteket, lelket öntsön a csüggedő katonákba. Az ellenzéki sajtó ezenközben szalagcímek alatt jelentette a „keleti kurd fővárosból”, hogy a kormányfő „óriási baklövést” követett el nagygyűlési beszédében: teljes „szereptévedésben lévén” megfeledkezett nemcsak a kormány élén betöltött saját új tisztéről, hanem hogy a zavar teljes legyen, az „államfőt lefokozva” annak korábbi tisztét említve „nagyságos Erdoğan miniszterelnökünkről” szólott.

Persze aligha válik díszére egynémely ellenzéki sajtóterméknek, hogy egy ilyen nyelvbotlást kárörvendve, gúnyosan felnagyít. Binali Yıldırım miniszterelnöknek ugyanis nem az a legnagyobb baja, hibája, hogy egy kurd vidéki „szűzbeszédében” összetéveszt-összezavar tisztségeket, rangokat. Inkább az kifogásolható, sőt demokratikus alapról erősen kifogásolandó is, hogy már a kezdet kezdetén főnöke minden szavát lesve, a legcsekélyebb ellentmondás nélkül pontosan követi Erdoğan utasításait. Beleérve elsősorban a „kurdisztáni háború kérlelhetetlen folyatására” vonatkozó parancsait is, miként ez programjából már ki is derült. És éppen ebben különbözik szembeötlő módon lemondott elődjétől, a kurdkérdésben főnökének négyszemközt ellentmondó, majd méltóságát megőrizve távozó Ahmet Davutoğlu professzortól, a vallását gyakorló hívő muzulmántól.

 A török sajtó egy része tehát nyilvánvalóan a kormánynak is tetsző módon, megfelelően „dobta fel” a kurd gerillák csoportjainak a hadsereg által széles körben reklámozott megadását, önkéntes állami fogságba vonulását és tagjai estenkénti „töredelmes vallomását” és bűnbánatát. Sikerült azonban a nyilvánosság elől szinte teljesen eltüntetni azt a nyílt levelet, amelyet a Népek Demokratikus Párja, a HDP két társelnöke intézett az Isztambulban megrendezett emberiességi ENSZ-értekezlethez, Ban Ki Mun világszervezeti főtitkárhoz. Figen Yüksekdağ asszony és Selahattin Demirtaş ritka kemény szavakkal ítélték el az emberi jogok kurdlakta területeken folyamatosan tapasztalható durva megsértését, az emberiesség legelemibb normáinak kirívó semmibevételét Ankara úgynevezett terrorellenes hadjáratában. A két kurd politikus pártjának parlamenti képviselőit jelenleg az a veszély fenyegeti, hogy Erdoğannak a „terrorista PKK”-val és a „vele egy húron pendülő” HDP-vel való „leszámolási terve” szerint megfosztják őket mentelmi joguktól, s így büntethetővé válnak.

 A nyílt levél szerzőit a török hadsereg Észak-Kurdisztánban, vagyis Délkelet-Törökországban alkalmazott módszerei „népirtók és tábornoki puccsisták” bűncselekményeire emlékezteti. Mint megállapították, a sok helyütt érvényben tartott kijárási tilalom a kurd területeken, főként abban a hét városban és kerületben, amelyeknek lakossága a HDP fő szavazóbázisát alkotják, megközelítőleg 1 millió 700 ezer ember életét keseríti meg. Hivatkoznak az ENSZ kínzás elleni bizottságának 2016. május 16-i jelentésére is, amely hírt adott rendszeres kínzásokról, jogtipró, törvénytelen kivégzésekről, önkényes letartóztatásokról és a magántulajdonhoz való jog megsértésének eseteiről.

„Saját adataink szerint – írták – a különleges rendőri alakulatok emberei legkevesebb 550 civil személyt gyilkoltak meg, közöttük helyi aktivistákat, asszonyokat, gyermekeket és öregeket. Lakhelyük elhagyására kényszerítettek továbbá 350 ezer embert, s szinte a földdel tettek egyenlővé olyan kulturális és kereskedelmi központokat, mint amilyen a diyarbakıri Sur negyed, valamint Cizre, Nusaybin, Silopi és környékük. A bűncselekmények feltárását a hatóságok minden lehetséges úton-módon akadályozzák a fegyveres összecsapások helyszínén. A kijárási tilalom alá eső városokban támadások áldozatává váltak emberi jogi aktivisták és újságírók, akik a hadsereg által elkövetett bűncselekmények bizonyítékait próbálták összegyűjteni. Többeket közülük letartóztattak.”

Az ANF kurd hírügynökség által törökül ismertetett nyílt levél szerint a politikai tisztogatás során őrizetbe vettek 57 kurd polgármestert és több önkormányzati képviselőt, 28 polgármestert és 24 önkormányzati képviselőt pedig eltávolítottak tisztéből. A szerzők külön fejezetben foglalkoznak a hadsereg által megostromolt Cizre városában bekövetkezett tragédiával, ahonnan harmincezren voltak kénytelenek elmenekülni a fegyveres harcok idején. A HDP vezetői azzal vádolják a török fegyveres erők tagjait, hogy az ő lelkiismeretüket terheli pincékben rekedt mintegy 200 civil halála az ostrom alatt. Többen állítólag elevenen bennégtek, másokat lemészároltak.

Az ENSZ-főtitkárához címzett levelükben az ilyen embertelenségek megelőzésének leghatásosabb eszközeként a helyi kurd demokratikus önkormányzatok rendszerének megteremtését ajánlják Ban Ki Mun figyelmébe.

 Nagyon is logikusnak tekinthető, hogy ilyen drámai körülmények között több elemzésével ismét felhívta magára a figyelmet Ahmet Altan ismert író és publicista, aki írásművészetén kívül rendszerbírálatával és elvei melletti karakán kiállásával szerzett magának hazájában fényes hírnevet. Most azt a kérdést boncolgatta: Erdoğan milyen mesterfogásokkal éri el, hogy parlamenti és parlamenten kívüli ellenfelei képtelenek legyenek az összefogásra, hogy aztán egymásután kikapcsolhassa őket a politikai küzdelemből? Mielőtt vázlatosan ismertetnénk elméletét, emlékeztetünk arra, hogy ő az az újságíró, aki a Taraf című szabadelvű napilap egyik megalapítójaként és vezető szerkesztőjeként 2012-ben több társával együtt azért állt fel asztalától és távozott a szerkesztőségből, mert tapasztalta: nemcsak hogy „erősen lanyhul” a korábban általuk is támogatott Erdoğan reformszellemisége, hanem a miniszterelnök környezete kezd erős politikai nyomást is kifejteni a mindinkább ellenzékivé váló lapra. Részben „irányvonal-változtatás hangsúlyos óhajával”, főleg azonban támogatásmegvonással.

Altan újabban körvonalazott elmélete szerint az államfő a hétköznapok látható politikai kulisszái mögött is politizál, méghozzá minden politikai párt és állami intézmény ellenében is, függetlenül attól, hogy az ő oldalán állnak-e avagy sem. A publicista ezt az eljárást „pókmódszernek” nevezi. A pókok bizonyos fajai ugyanis áldozataikba mérget fecskendeznek, amely mintegy belülről felbomlasztja, folyékonnyá teszi őket. A póknak ezután már csak fel kell szippantania elpusztított, cseppfolyósított zsákmányát. Az államfő ugyanígy fecskendez „mérget” pártokba és intézményekbe, ellenállásra képtelenné téve őket.

„Ez az általa most alkalmazott méreg a kurdokkal szembeni gyűlölet” – állítja a publicista. A kormányzó Igazságosság és Fejlődés Pártját (AKP), a Nemzeti Cselekvés Pártját (MHP) és a szélsőséges nacionalistákat az államfő már felbomlasztotta ennek a „méregnek” a beadásával, s ily módon ellenőrzése alá vonta őket. Most ezzel a módszerrel kísérletezik a (magát vitathatóan szociáldemokratának reklámozó) Köztársasági Néppárttal (CHP) szemben is. A CHP egyre jelentéktelenebb politikai erővé változtatja magát azáltal, hogy megszavazta azt az átmeneti alkotmánymódosítást, amely lehetővé teszi a török parlamenti képviselők egynegyede mentelmi jogának felfüggesztését, valamint azáltal, hogy ezzel összefüggésben vonakodott a HDP-vel való együttműködéstől. A CHP – az AKP-hoz és az MHP-hoz hasonlóan – egyre jobban hozzáidomul az Erdoğan által számára kijelölt szerephez. Teszi ezt pedig inkább öntudatlanul, mint tudatosan.

Amióta Erdoğan pártja a tavaly júniusi parlamenti választásokon elvesztette az abszolút többséget, délkelet-törökországi biztonságpolitikai stratégiájában – korábbi megfontolásaival ellentétben – a PKK-val való konfliktusban a katonai megoldást részesíti előnyben. Ezért a török nagy nemzetgyűlésben a kurdpárti HDP-t valóságos sátánnak tünteti fel. Tudja ugyanis – folytatja gondolatmenetét Ahmet Altan –, hogy a török lakosság túlnyomó többsége a PKK-val szemben gyűlöletet érez, amely csak növekedni fog minden egyes török katona halálával. S igencsak ért ahhoz, hogy ezt a gyűlöletet a közéleti vitákban szóbeli fegyverként a maga hasznára fordítsa.

A politikai ellenzékre valósággal rázúdítja azt az általánosságokban mozgó vádat, hogy egy követ fújnak a terroristákkal, és hogy hazaárulók. Ezzel jó pontokat szerezhet magának még a kemalista-nemzeti táborban is. Erre hozza fel példának az elemző azt, hogy a CHP képviselői részben megszavazták az AKP-nak a mentelmi jog felfüggesztéséről előterjesztett javaslatát, mert attól tartottak, hogyha a javaslat ellen szavaznak, és ezzel közvetett módon a HDP-frakció megtartását támogatják, akkor a „terrorizmus támogatóiként” fogják megbélyegezni őket. Tehát – vonja le a következtetést Altan – az történt, hogy a köztársasági néppártiak megrémültek annak az ellenük irányuló vádnak a lehetőségétől, hogy „együttműködnek a HDP-vel mint a PKK állítólagos meghosszabbított karjával”, s ez a félelem elég volt ahhoz, hogy ők is kivegyék részüket az elnöki rendszerhez vezető út kikövezéséből. Pedig ennek érezték a veszélyeit. Éppen az ilyesfajta politikai magatartásban látja a problémát az elemző publicista, aki ezért felhívást intézett a „nem nacionalista kemalisták” fontos társadalmi csoportjához.

Felszólította e csoportot, hogy ha valóban őszintén érdekeltek a laicizmus, a világi berendezkedés és a szabadság jövőbeni megtartásában is, akkor küzdjék le a kurdokkal és a HDP-vel szembeni gyűlöletüket, és keressék az együttműködés útját. Megállapítja:

„A gyűlölet mérge bomlasztóan hat az összes török társadalmi szereplőre. Ezért meg kell találni az ellenmérget. Ez pedig számotokra nem lehet más, mint az, hogy végre-valahára együttműködtök a kurdokkal, akiket eddig évekig megvetően lenéztetek. Döntésetek nem csak a saját jövőtöket érinti, hanem az egész ország jövőjét is. És már nincs sok időtök” – fejezte be fejtegetését Altan.

„A gyűlölet mérge” – kétségtelenül kemény, nagyon kemény szavak, amelyeket minden bizonnyal sértőnek is találnak a kormánypárt képviselői, nem utolsósorban pedig maga Erdoğan, az érintett. Megteheti, hogy nem is reagál rájuk. Vagy egy kézlegyintéssel elintézi, esetleg egyszerűen elereszti az egészet a füle mellett, hiszen az utóbbi időben otthon igencsak hozzáedződhetett már az ilyen éles és véleménye szerint igaztalan támadásokhoz. Valószínűleg nem is tulajdonít nekik különösebb fontosságot, noha sorozatban kezdeményezett becsületsértési pereket hazai és külföldi újságírók ellen. Az igaz államférfit azonban az különbözteti meg a „szimpla”, hétköznapi politikustól, hogy még az „alaptalan vádaskodásokban” is rálelhet egy szemernyi igazságra. Ha jól odafigyel, akkor tanulságként még hasznosíthatja is. Vannak azonban olyan nyilvánvalóan jó szándékú külföldi jelzések, amelyeknek a tudomásulvétele, sőt megszívlelése nem tetszőleges, nem fakultatív, ha valaki valóban igényt tart igazi államférfiként való elismerésre.

E sorok írójának véleménye szerint ilyen jelzésként fogható fel a The New York Times Magazine-nak, a tekintélyes amerikai napilap vasárnapi mellékletének mélyenszántó, egyben megrendítő riportja a törökországi délkelet kurd népének kétségbeejtő helyzetéről, vágyairól, küzdelméről.

 Robert F. Worth írása 2016. május 24-én jelent meg ezzel a címmel: Törökország titkolt háborújának barikádjai mögött. Egy olyan ország újságja adott helyet ennek a helyszíni beszámolónak, amely Törökország legszorosabb szövetségese, katonáik együtt szolgáltak, küzdöttek már a koreai háború hadszínterein is, súlyos veszteségeket szenvedve. A Török Köztársaság elnöke számára olvasmányként jó szívvel ajánlható…

Mi azonban csak felvillantunk egy-két pillanatot a riportból, például azt, amelyben a szerző oly ihletetten ír le egy felejthetetlen kurd örömünnepet 2014. október 29-én. Kurd tömegek akkor fogadták kitörő lelkesedéssel, kurd zászlók lobogtatásával a Hábur folyó hídján a török határon áthaladó katonai menetoszlopot. Iraki kurdok páncélgépkocsijainak, teherautóinak hosszú sora a legendás Kobane szíriai határváros felmentésére igyekezett, amelynek kurd lakosságát, harcosait az Iszlám Állam (ISIS) fanatikus martalócai fogták ostromgyűrűbe. Az a nap történetesen éppen a Török Köztársaság kikiáltásának napja volt, amely korábban mindig a kurdok feletti török uralomra emlékeztetett, de akkor a kurd elragadtatás napjává változott, mert az emberek láthatták a kurd katonák díszmenetét átvonulni három országon keresztül, ahol oly régóta álmodoznak a saját kurd köztársaságuk megalapításáról.

Az amerikai tudósítónak az út szélén állók közül többen elmondták, hogy ez az októberi dátum megváltoztatta életüket. Az ISIS elleni küzdelemben a korábban elnyomott kurdok hőssé magasztosultak. A következő hetekben és hónapokban a kurdok mámorosan figyelték, ahogy harcosaik az Ankara és Washington által terrorszervezetnek minősített Kurdisztáni Munkáspárt, a PKK fegyvereivel vállvetve viselték Kobane megoltalmazásának fő terheit. A PKK szíriai ága pedig az amerikai hadsereggel szorosan együttműködve segített bemérni a légicsapásokra kijelölendő célpontokat… A kurd harcosok súlyos véráldozatokat hoztak, és kivívták az egész világ csodálatát.

A Pentagonra mély benyomást tett gerillaháborús harckészségük, s új fontos szövetségest láttak benne az ISIS elleni küzdelemben. Európában újra szóba került, hogy a PKK-t Európában le kellene venni a „terrorlistáról”. Megjelentek olyan újságcikkek, amelyekben a fényképek gyönyörű kurd katonanőket ábrázoltak harci öltözetben…

Sok törökországi kurd számára a tanulság félreérthetetlen volt, elérkezett az ő idejük…

 Robert F. Worth reményt keltő leírása azonban a továbbiakban szomorúra fordul, amikor beszámol Törökország és a kurd felkelők háborújának kiújulásáról. Arról, hogy török páncélosok vették ágyútűz alá a kurd délkelet ősi városait, ahol a PKK által támogatott ifjak barikádokat emeltek és kikiáltották „felszabadított övezetek” megszületését. A Nemzetközi Válságcsoport adatai szerint több mint ezer embert megöltek, és mintegy 350 ezren voltak kénytelenek elmenekülni. Aztán a harcok átterjedtek Ankarára, ahol kurd harcosok öngyilkos merényletei következtében februárban és márciusban 66 ember vesztette életét.

 Májusban a PKK támogatói közzétettek egy videofelvételt, amelyen látható volt, hogy egy PKK-harcos vállról indított rakétával lelő egy török harci helikoptert. Ilyen fegyverhez a kurdok korábban csak ritkán jutottak hozzá…

Az összecsapások nagy részét azonban a közvélemény elől eltakarja a török állami cenzúra és a „kijárási tilalom” rendszere. A kormánynak ez a szóhasználata aligha érzékelteti azt a valóságot, amelyben páncélosok zárnak ostromgyűrűbe kurd városokat, heteken, hónapokon át folyamatosan gránátesőt zúdítva rájuk. Az amerikai újságíró igyekszik tárgyilagos lenni, ám egyértelműen és tagadhatatlanul rokonszenvez a kurd üggyel.

Az olvasót – mint tipikus esettel – megismerteti egy 27 éves kurd PKK-harcos sorsával. Ömer Aydin – ez nem az igazi, hanem a harci neve – egy Nusaybin melletti kis faluban született. Családja minden tagja a PKK hűséges követője volt. Miután a török hadsereg már többször is rajtaütött a településen, Isztambulba költöztek, s egy nyomortanyán húzták meg magukat. Ömer egy ruhagyárban dolgozott. Egyszer valaki meghallotta, hogy kurdul beszél, durván rákiabált, hogy ezt soha többet ne tegye, meg ne próbálja. „Itt csak törökül beszélhetsz” – üvöltözte. Ömer akkor még csak kurdul tudott. Ez az élmény örökre vele maradt… Később letartóztatták apját és nyolc bátyját. Ekkor felment a hegyekbe, csatlakozott a PKK-hoz, és fegyveres kiképzést kapott.

Amikor az amerikai újságíró megkérdezte, hogy mi ösztönözte erre a lépésre leginkább, huncut mosoly jelent meg az arcán: „Ha a sötétben megpillantasz valami fényt, meg fogod találni a hozzá vezető utat is” – válaszolta.

Március végén Robert F. Worth üzenetet kapott attól a partizánlánytól, egyben politikai aktivistától, aki korábban fő kapcsolata volt Nusaybinban. A leány elmenekült a városból. Aznap ugyanis súlyos harcok folytak, török páncélosok rommá lőttek egész házsorokat, hogy a hadsereg hatalmába keríthesse a PKK-környéket. Fiatal felkelők próbálták visszaverni a támadást. Ömer Aydin elesett – mondta el a partizánlány a riporternek…

Flesch István – Türkinfo