Feyyaz Ankarában 3. rész

Szerdán reggel először is kifizettük a 65 kuruş tartozásunkat a tegnapi kenyérért, a szemben lévő kis boltban. Gyalogosan a Gençlik parkon át az Ulus metrómegállóhoz sétáltunk. Elmentünk Kızılayba, mert ott találkoznak a metróvonalak, mi is ott szálltunk át. Az Ankaray vonalon egészen a végállomásig utaztunk. Ez az AŞTİ, Ankara távolsági autóbusz-pályaudvara. Bár nem egy történelmi nevezetesség,mégis megér egy pár mondatot. Hát először is, a legmegdöbbentőbb az volt, hogy a kihelyezett táblákból látszott, hogy a mi Volánunkkal szemben itt milyen őrületesen sok busztársaság van! Ekkor értettem meg azt, amit az interneten már korábban sokszor néztem: ha bárhonnan bárhová kerestem járatot, mindig azt találtam, hogy fél-egy óránként indulnak a buszok! És tényleg úgy van, ahogyan az útikönyvek is írják: a cégek emberei hangosan toborozzák az utasokat. Amikor kijöttünk az épületből és visszanéztünk, akkor jött a másik meglepetés! Kiderült, hogy az egész buszállomás háromszintes!

Miután így kicsodálkoztuk magunkat, megindultunk toronyiránt az Armada AVM felé. Csakhogy eleve rossz helyen jöttünk ki a pályaudvarról. Füves, parkos részeken vágtunk keresztül, ahol senki emberfia nem járt rajtunk kívül. Csakhamar utunkat is állta egy kerítés. Egy cég telephelye volt, a hátsó kerítés. Volt rajta egy autókijáró, elektromos kapu. Szerencsénkre egy perc sem telt el és megjelent egy személyautó a firma dolgozóival. Tanácstalan ábrázatunkat látva azonnal megkérdezték, hogy mit szeretnénk. Miután megmondtuk, rögtön azt felelték, hogy semmi probléma: amikor kinyílik a kapu, bátran menjünk be, nyugodtan vágjunk át a cég udvarán, a másik oldalon menjünk ki, ott balra és majd elérjük a plázát. Így is történt, senki nem szólt ránk, hogy mit keresünk mi ott bent.

Ez az Armada AVM kiemelkedően szép üzletház. Amiért a Galatasaray boltban engedték a fényképezkedést, gyorsan vettem náluk egy „Şarkısı” című CD-t. Gyanúsan olcsó volt, aztán az is kiderült, hogy miért! Mindössze 1 dal található rajta! A Fenerbahçe boltban meg szinte az eladók örültek, hogy fényképet készíthettek rólam a boltjukban! A lényeget persze a végére hagytam: a Kartal Yuvası boltot! Gyönyörű, nagy alapterületű üzlete van kedvenc csapatomnak ebben az AVM-ben. Bementem, bemutatkoztam és az eladó srác azonnal vizsgáztatásba fogott. Körben az üzlet falának felső részén a Beşiktaş büszkeségeinek fényképei vannak elhelyezve. A srác ment körbe, egy pálcával mutogatta a képeket, nekem meg mondanom kellett a neveket. Miután mindenütt jól kiszórakoztam magam, bementünk az üzletközpont alagsorába, a TESCO-ba. Meglepve láttuk, hogy az Ülker pisztáciás csoki jóval olcsóbb, mint a hasonló Damak bárhol másutt! Gyorsan vettünk is egységcsomaggal. Azért csak eggyel, mert itthon úgyis mindenki hagyományosan a Damakot követeli már tőlünk. Még ott a kasszákon kívüli üzletsoron találtunk por formájú almateát is.

Végeztünk a plázázással, kijöttünk és elámultunk a környéken! Ez a Söğütözü aztán egy tényleg látványos kerület! Égbeszökő, formatervezett üvegpaloták, itt aztán tényleg dübörög a 21.század és a nyugatias világ! Le is akartam fényképezni a szép toronyházakat, de ott termett egy biztonsági őr: nem szabad fotózni az épületeket! Nem értettem miért, de ez persze nem jelentette azt, hogy 30 méterrel arrébbról (amikor láttam, hogy elfordul) ne csináltam voltam fotót.

Visszasétáltunk az AŞTİ állomásra és megint metróra ültünk. Csak négy megállót mentünk, mert annak a közelében volt a következő fontos úticél: az Anıtkabir! De közben ebédidő lett és rögtön beültünk az első lokanta kerthelységébe. Ezt hívták Akdeniz étteremnek. Amíg vártunk, elgondolkodtam, hogy miért neveznek el egy éttermet az ország középső, északi részén a Földközi-tengerről. Aztán rövidesen más gondolkodnivaló is akadt! Igen szép kivitelű étlapot tettek elénk, melyről a feleségem kiválasztott egy nagy tányér köftét én pedig egy lahmacunt. Hozták is az ebédet, nekem lahmacun helyett egy 6 éves gyerekre méretezett pidét, a nejemnek pedig egy, azaz 1 db dió méretű húsgolyót! És akkor részükről ennyi is lett volna az ebéd! Nem baj, a melegben úgysem jó degeszre tömni magunkat! Mentségükre szóljon, hogy az egészért össz-vissz csak 12 TL-t kértek el.

Kimentünk a kereszteződésbe és találgattuk, hogy vajon merre kell menni a mauzóleumba. A Naptól hunyorogva megkérdeztem két járókelőt. Tökéletes törökséggel válaszolták: „Mi is külföldiek vagyunk!” Akkor néztem meg őket jobban és láttam, hogy két koreai egyetemistát szólítottam meg!  De a lényeg az volt, hogy megmutatták a helyes irányt. Elgyalogoltunk az Anıtkabirhoz. Minden csomagot, táskát ott kellett hagyni a főkapunál. A bejárattól még egy jó távolság maga az emlékmű. Felmentünk a lépcsőn és a szobrokkal szegélyezett sétányon a 130 méter hosszú Győzelmi térre sétáltunk. A zászlórúd a hatalmas török lobogóval egészen monumentális! 33 méter magas, majdnem 5 tonna a súlya! Végignéztük a tíz szimbolikus tornyot, a béke tornyában Atatürk szolgálati autóit. A fő lényeg persze maga a mauzóleum épület volt. 44 méter széles a hozzávezető lépcsősor. Bementünk az egyszerre modern és egyszerre ókori jegyeket tükröző síremlékbe. Bent minden csupa márvány. Szerencsémre sikerült jó fényképet készíteni a 42 tonnás(!) szarkofág előtt állva. Kifelé menet megint szerencse ért minket. Éppen elcsíptük az ünnepélyes díszőrségváltást. Le tudtam filmezni.

A fontos látnivaló után visszatértünk a metróállomásra. Kızılayba utaztunk, átszállás után visszaérkeztünk Ulusba. Délután következhetett egy számomra nagyon fontos program! Be akartam menni a 19.Mayıs stadionba! Körbejártuk az arénát és úgy láttuk, hogy csak a VIP bejárat van nyitva. Hááát, akkor próbáljuk meg ott. Közeledésünkre mindjárt kijött egy biztonsági őr. Reménykedve kérdeztem tőle, hogy be lehet-e menni a stadionba. -Tabii,mümkün!-vágta rá azonnal! Bárcsak ez ilyen egyszerű lenne mindenhol!  Odabenn elkészülhettek a fényképek, meg lehetett nézni a pályát is. Nagy örömmel, hálásan búcsúztunk az őrtől. Egy veszteség ért a kaland során. A stadion környékén több „próbálkozás”  után végleg elvesztettük Pişti kinyomtatott útitervét.

Megint csak átsétáltunk az Ifjúsági parkon és az Opera téren lévő hotelünkbe mentünk. Volt még időnk estig és javaslatomra elbuszoztunk
Sıhhıyébe, mert ott állítólag van egy Çokkatlı Otopark nevű bazár. Az internet szerint kell ott lennie egy Ankaragücü boltnak. A bazárt végül is megtaláltuk, de ilyen boltról nem tudott senki. Mint már oly sokszor Ankarában, megint csak egy járókelő sietett a segítségünkre. Mondta, hogy menjek vele és elkezdtünk mindenkit megszólítani az utcán. Eredménytelenül. Aztán újdonsült segítőmnek egy jó ötlete támadt: menjünk át az úttesten és érdeklődjünk a szemben sorakozó taksisoktól. Szerencsénkre rögtön az első tudta a választ: ilyen focis üzlet csak Tandoğanban van! Na frankó, délben pont abban a kerületben voltunk. Hát sajnos csak ezért oda nem fogunk már visszamenni…

Újfent a szálloda felé vettük az irányt. De már untuk, hogy a 185-ös járaton szinte sosem fogadják el az EGO biletet, ezért a gyaloglást választottuk. Időközben a vacsoraidő is elérkezett és megálltunk az első kis étteremnél. Viszont volt itt egy kis különlegesség. Kizárólag tavuk dönert lehetett náluk enni. Erről már sokszor hallottam ilyet is, olyat is. Mindegy, próbáljuk ki! Nem volt vele semmi gond, de azért a bárányból készült nekem előrébb van a rangsorban.
Vacsora után pár üzlettel arrébb nagyon szép-de kizárólag hamis-török focimezeket árultak egy boltban. Bementem és érdeklődtem, hogy meg lehet-e nézni a kínálatot. Mondtam az eladó srácnak, hogy én egy magyar Beşiktaş szurkoló vagyok. Miközben beszéltem, a másik boltosra nézett és iszonyúan csóválta a fejét. Miért, mert te milyen drukker vagy?- kérdeztem tőle. Válasz helyett megmutatta a karját, hát csuklótól a könyökéig rá volt tetoválva az Ankaragücü címere. Az ő csapata szurkolótábora régóta nagy ellensége az enyémnek. De nem volt különösebb gond, bár olyan nagyon kedves sem volt a fickó. Amikor viszont rákérdeztem a fényképezésre, mindjárt rávágta: fotoğraf yok!

Nézelődve folytattuk utunkat a rendkívül forgalmas Atatürk bulvarın. Egy látnivaló maradt még: kívülről meg tudtuk nézni a már zárva lévő Néprajzi Múzeumot. 1927-ben készült el és van egy nagyon fontos jelentősége: 15 éven át itt nyugodott Kemal Atatürk!
Ezek után már tényleg a szállodánkba mentünk és pihentünk, mert nagyon hosszú és nagyon jó napunk volt.

2013-07-27