Felhő(s)-telen kapcsolatom a török nyelvvel

Amikor hazalátogatok vagy barátokkal beszélek, rendszeresen felmerülő kérdés, hogy hogy állok a török nyelvvel. Nos, jelentem, egyre jobban.

Első törökországi látogatásomkor egy óriási halandzsának tűnt, gyors hadarásnak, amelyet sok esetben széles taglejtések kísértek. Akkor azt gondoltam, hogy ember legyen a talpán, aki ezt elsajátítja – mit sejtettem én, hogy egyszer rám is vár eme nagy kaland. Amikor nyilvánvaló vált, hogy az utam idevezet, beszereztem otthon pár könyvet és próbáltam böngészni, legalább pár szót elsajátítani. Arra gyorsan rájöttem, hogy a magyar nyelvhez közelebb áll, mint az indoeurópai nyelvcsaládhoz. Sokan kérdezik, hogy nehéz-e – erre azt szoktam válaszolni, hogy törökül könnyebben meg lehet tanulni magyar aggyal, mint mondjuk angolul vagy németül. Hasonló a logikája, a mondatok szerkezete, ugyanúgy ragasztónyelvről van szó, a toldalékokban megfigyelhető a magánhangzók és mássalhangzók harmóniája, stb. Ha mindenféle ragozás és igeidő nélkül csak bedobálom a szavakat a mondatba, akkor is megértenek. Persze mindez az elején elég sovány vigaszt nyújtott, attól, hogy tisztában voltam a hasonlósággal, nem értettem meg őket jobban. A kezdetekben csak próbáltam fülelni, hogy a nyelv dallamát megszokjam, ez viszonylag gyorsan is ment, hiszen elég különleges a nyelvük zenéje. Ahogy telt az idő és tanárhoz kezdtem járni, egyre több szót ki tudtam venni a társalgásból, TV-ből, ezek voltak ez első apró sikerélmények. Később már el tudtam választani a hallott szavakat egymástól, nem volt az egész egy egybefüggő maszlag még akkor sem, ha nem értettem őket. Egyre inkább tudtam követni miről folyik a beszélgetés, a kulcsszavakat kiszűrve legalább a témával tisztába kerültem. A nyelvtan rejtelmeinek további elsajátításával meg tudtam különböztetni az igeidőket, a hallott szöveg egyre tisztább lett, a fülemnek teljesen megszokottá vált.

Sajnos a tanárokkal nem volt szerencsém, az elején elég aktívan tudtam haladni velük, azonban később egyéb elfoglaltságuk miatt nem tudtuk az órákat összeegyeztetni. Itt Diyarbakırban nincs nyelvtanfolyam külföldieknek, így ez a lehetőség nekem nem volt adott. Persze-persze, Önderrel is gyakoroltunk, de az mégis más. Az elején csak nyögtem-bögtem, nagyon nehéz volt valami épkézláb mondatot összehozni és gyorsan váltottunk a kényelmesebb angolra. Az itteni barátok szinte mindegyike beszél angolul, így ha találkoztunk velük, persze, hogy angolul beszélgettünk – hogy egyáltalán beszélgetni tudjunk. Aki nem tudott angolul, azzal egy idő után pöntyögtem törökül, de a nyelvi hiányosságaim miatt gyorsan kifújt a beszélgetés. Előállt egy olyan helyzet, hogy csak a tankönyveim maradtak és egyedül tanulgattam, ettől viszont nem használtam többet a nyelvet.

A nyaralás alatt pár napot eltöltöttünk a családdal és mivel anyósomék csak törökül beszélnek, rá voltam kényszerülve a használatra. Ezek a napok értek a legtöbbet, az oly szomjazott tudás elkezdett ragadni rám. Most pedig egy újabb látogatás alkalmával szűk két hét alatt többet tanultam, mint az előző fél évben együttvéve. Ha nem értek meg valamit elsőre, addig csűrik a mondandójukat, amíg fel nem fogom, eddig mindig sikerült nekik. Konyhanyelven bár, de szinte mindent el tudok nekik mondani, beszélgetünk politikáról, gazdaságról, hétköznapi dolgokról. Apósomban a tanári véna mára előjött, két igeidőt is megtanított nekem, mert nem hallotta, hogy használnám őket. Törökül magyarázta és megértettem, az utóbbi időszak óriási sikerélménye. Az a jó bennük, hogy megtanulták hogyan kell beszélni hozzám, lassabban, érthetően, egyszerű szerkezetekkel és ha kell, mutogatva. Odáig eljutottam, hogy a napokban, amikor Öndernek mondtam valamit angolul, volt olyan szó, amit törökül tettem a mondatba..

Sokszor kérdezték tőlem, hogy hogyan gondolkodok és álmodok. Álmodni természetesen magyarul. Gondolkodni viszont vegyesen, van amikor angolul, van amikor magyarul, van, hogy a kettőt kombinálva. Ha hirtelen kell reagálni valamire, pl. vigyázz! felkiáltással, akkor az időnként magyarul jön elő. Nem, a magyart nem felejtem, azért viszonylag sokat használom, amikor az otthoniakkal beszélek és amikor írok. De bevallom, hogy amikor legutóbb otthon jártunk Önderrel, az első nap nagyon furcsa volt, hogy mindent értek magam körül. Mivel a család és Önder között folyamatosan fordítanom kellett, néha nem jó nyelven fordítottam nem jó személynek. Az is előfordult, hogy moziba mentünk a barátaimmal és magyar felirattal néztük az amerikai filmet. Mivel angolt hallottam, az agyam azonnal átbillent és a barátnőmnek angolul kezdtem el a film alatt kommentálni. Ő persze csak pislogott, hogy mi lelt..

Hát, itt tartok most, tudok törökül „társalogni” – ezt természetesen még mindig erősen macskakörmözni kell, de tudok. A nyelv elsajátítása az egyik kulcs mindenhez, magától értetődően. A nyelv nem ismerete borzalmas pillanatokat tud okozni, az tudja csak igazán, aki járt ilyen cipőben. Rémesen unalmas tud lenni egy összejövetel, ha egy kukkot sem értünk, ha társalgás szempontjából úgy érezzük, mintha ott sem lennénk. Először igyekszünk összpontosítani, hogy legalább a témát elkapjuk, majd ez is unalmassá válik és a gondolataink elkalandoznak. Az unalom egy idő után egyre rosszabb lesz és könnyen átcsap depizésbe, ki hogy éli meg a dolgokat. Nem mondom, hogy nem éltem meg nehéz pillanatokat. Azonban a helyzet egyre jobb és jobb lesz, nem hiába használják oly sokszor az elcsépelt közhelyt: „minden kezdet nehéz”…

TéDé