Fehér Klára: Négyen meg a béka

TIZENHETEDIK FEJEZET Két kislány titka

Este kilenckor Jutka úgy érezte, mintha a Béka mindig is náluk lett volna. Hát ki hinné el, hogy ennyi izgalmas esemény belefér egyetlen napba? Hogy ma délelõtt találkozott a lányokkal a vasútállomáson, ma délelõtt csókolta meg Éva néni, ma motoroztak a viharban, és ma este kapták az óriási kosár barackot ajándékba! Amikor a vihar után partot értek, az ismeretlen fiú egyfolytában nyöszörgött és csuklott. Éppen elég vizet nyelt szegény. Lefektették, a szívét dörzsölték, sósborszeszt szagoltattak vele, teát fõztek neki, végül rásegítették Kari jobbik száraz tréningruháját. – Jobban vagy? – kérdezte Palkó. – Jo… jobban… – Keresni fognak a szüleid. – I… igen. – Hogy hívnak? – Csenki József. – Idevalósi vagy? – Idevalósi. A téeszben dolgozik az apám.

Kari átszaladt a szomszéd üdülõbe, megkérte, hogy telefonálhasson a téesz irodájába. Megmondta, hogy kimentették a Balatonból Csenki Jóskát, jól van, de nagyon gyenge, jöjjenek érte. Egy óra múlva oldalkocsis motorbicikli állt meg a tábor elõtt. Egy fiatal férfi ugrott le róla, és futva jött a sátrakhoz. – Jó napot kívánok… Maguk húzták ki az öcsémet? – kérdezte izgatottan, de a válaszra nem került sor, mert meglátta Csenki Jóskát, aki nagyon sápadtan és nagyon szerényen ült az asztal mellett. – Nahát, te gézengúz! Megérdemelnéd, hogy a füledet kitépjem. Ugye, hányszor megmondtam, hogy ne ússz be olyan mélyen a Balatonba! Mert mindig virtuskodik, egyszer csónakot bérel, egyszer meg a híres barátaival Tihanyba akar átúszni. Mindig mondtam, hogy egyszer ráfizetsz. Gyere csak haza, majd ad neked apád, ne félj. Csenki Jóska, aki olyan jókedvûen szemtelenkedett délután, most ki se merte nyitni a száját. – Hát két nyaklevest kétségtelenül megérdemel a fiatalúr – mondta Palkó búcsúzóul -, de azért most már ne bántsák… Elég büntetés neki az ijedség meg a néhány liter, amit lenyelt. – A viharban csónakáztál, mi, te jófajta? Na gyere, ülj a motorra. Viszlek hazafelé. Maguknak meg nagyon szépen köszönöm… A fiatalember kezet fogott Palkóval, Karival, a két lánnyal, de még külön Öcsivel is. A motorbicikli elrobogott, a hõs életmentõk pedig hozzáláttak a megrongált kikötõ és a kerítés rendbehozásához. Szerencsére nem volt olyan nagy a baj, mint ahogy elsõ ijedtségükben látták. Egy óra alatt felépítették a csónakkikötõ gátját, este hat órára pedig már a kerítés is készen állt. A leszakadt spárgákat megerõsítették, kifeszítették, a kihullott botokat visszadugták a földbe. A hajnalkahajtások még olyan alacsonyak voltak, hogy azokat nem tépte le a szél. Hajlongtak a viharban, mint a fû, csak az esõ vert le néhány gyenge levelet. De amennyit ártott nekik a vihar, annyit használt is. A langyos, meleg esõben növésnek indultak. Öcsi határozottan állította, hogy dél óta legalább tíz centit nõttek. És ma történt az is, hogy levelet írtak a Jó Barátoknak. Kettõs borítékba teszik a levelet, a külsõ borítékra azt írják: „Idõsebb Bartal Károly, Budapest”, a belsõ borítékra pedig azt, hogy „Jó Barátok”. Egyszóval leültek, hogy levelet írjanak a Jó Barátoknak. Béka az asztalnál állt, és kíváncsian várta, hogy mit fognak most csinálni. – Tudod, Béka – magyarázta Öcsi -, mi kaptunk anyukáéktól egy csomagot, de nem azt írták feladónak, hogy Bartal Károly, hanem azt, hogy Jó Barátok és azt írták, hogy legyünk Bölcs Nya… Öcsi itt ijedten elhallgatott. – Mik legyünk? – kérdezte a Béka kíváncsian. – Ez a titok – mondta Öcsi -, amit nem akarunk neked megmondani. – Öcsi, te már megint szamárságokat beszélsz – mérgelõdött Kari. – Semmiféle titkunk sincs, a Béka nagyon rendes gyerek, igazán kár, hogy lánynak született. – Mi a bajod a lányokkal? – kérdezte a Béka. – Irigykedik – mondta Jutka. – Nálunk az osztályban tizenöt lány van, és Karinak meg a barátainak egész évben járt a szája, hogy a lányok milyen buták, a lányok nem értik a matematikát, a lányok ügyetlenek, és végül az osztályban négyen lettek kitûnõrendûek, és abból három lány. Kari pedig hármast hozott haza irodalomból… –

Könnyû a lányoknak kitûnõnek lenni… ha rossz jegyet kapnak, akkor elkezdenek bõgni, hogy a tanárok megsajnálják õket. És mit csinálnak a politechnikán? „Kari édes, légy szíves, segíts rajzolni… Kari, mutasd meg, hogy kell fogni a lombfûrészt…” – Úgy kell neked – mondta Jutka -, énnekem sohasem segítettél a rajzban, de Tóth Katinak igen. – Mert Tóth Kati a szerelme! – vihogott Öcsi. Kari vérvörösen ugrott fel, és vészjóslóan közeledett Öcsihez. – Mit mondtál? – Igenis a szerelmed, igenis a szerelmed, még verset is írtál hozzá: * Tóth Katalinhoz, írta Bartal Károly. o Kis Katikám angyalom, mért szeretlek oly nagyon, miért van, hogy lecke helyett százszor leírom a neved. – Hallgass, Öcsi! – Igenis, te írtad, és most letagadod. És azért vagy mérges a lányokra, mert hiába írtad meg egész évben a Kati számtanját, mégis a Morvai Lacival járt korcsolyázni. Kari Öcsinek ugrott. Megtépázta az öcskös fülét. – Nem szégyelled magad? A kisebbet bántani? – jajgatott Öcsi, azzal orvul kinyújtotta a lábát úgy, hogy Kari majdnem átbukfencezett rajta. – Hólyag! – legyintett Kari. – De úgy kell nekem, ha pockokkal jövök nyaralni. – Miért, hová mehettél volna máshová? – mérgelõdött Jutka. – Most már elég legyen – mondta Palkó, aki eddig csendesen hallgatta a veszekedést. – Ha készen lesz a magnetofonom, beállítom az asztalotok alá, hadd vegye fel, milyen szamárságokon tudtok veszekedni, és aztán majd lejátszom nektek. Fogadjunk, hogy azt se tudjátok már, hogy kezdõdött ez a veszekedés. A gyerekek egymásra néztek, és nevettek. Igazán senki se tudta, hogy min vesztek össze. Csak Jutka húzta fel az orrát: – Mert mindig a lányokat bántják. – Ó, hadd bántsák, nem kell vele törõdni – mondta a Béka. – Az én legjobb barátnõm mesélte, hogy amikor õ született, akkor a dédapja, aki már akkor kilencvennyolc éves volt, kinn állt a házuk elõtt, és a szomszédoknak, akik kérdezték, hogy megszületett-e már a kisgyerek, jajgatva azt mondta, hogy dehogy gyerek az, csak lány… – Ki a te legjobb barátnõd? – kérdezte Jutka. – Fatime. – Kicsoda? – álmélkodott Öcsi. – Ilyen nevet csak az Ezeregyéjszakában olvastam. – Fatime török – mondta erre a Béka. – A nagymamája még fátylat hord, de a mamája már nem, mert a mamája tanítónõ Balcsikban. – Te jártál Balcsikban? – csodálkozott Palkó. – Hol van az? – kérdezte Kari. – Bulgáriában – felelte a Béka helyett Palkó. – A Fekete-tenger partján, közel Várnához. – Ott – bólintott rá a Béka. – De akkor ott bolgárok laknak, nem törökök! – mondta Öcsi. – Törökök is. Még külön mecsetjük is van, és külön iskolájuk. Fatime is a török iskolába jár. – És õ hord fátylat? – kérdezte Jutka. – Nem, dehogy.

Fatime úttörõ. – És hogyan beszéltetek? – Hát – kézzel-lábbal. De én egy kicsit megtanultam bolgárul is meg törökül is. – Mondjál valamit – kérlelte Öcsi. – Hát bolgárul kérem, az „molja”, köszönöm, az „blagodarja”, jó napot, az „dobar den”, tenger, az „more”. – Majdnem olyan, mint oroszul – mondta Jutka. – A bolgár is szláv nyelv – magyarázta Palkó. – Mondjál törökül is valamit! – kérte Kari. – Bir, iki, ücs, dört… – Bir, iki, ücs, dört – visszhangozta Öcsi. – És mi az? – Találd ki. – Hát az, hogy „jó napot kívánok”. – Nem. – „Szép idõ van”? – Az sem. – Akkor nem tudom. – Azt jelenti, hogy egy, kettõ, három, négy. És „kücsük csodzsuk” azt jelenti, hogy kisgyerek, és „kaikcsi” azt jelenti, hogy csónakos… – Kücsük csodzsuk kaikcsi, kücsük csodzsuk kaikcsi – üvöltött Öcsi. – Tudok törökül! Palkó megvárta, amíg Öcsi abbahagyja a kiabálást, és szelíden megkérdezte: – Tisztelt Bölcs Nyaralók, ma sem írunk a Jó Barátoknak? – Dehogynem! – kiáltott Kari. – Közben eszembe jutott, hogy min kezdõdött a veszekedés… hát el akartuk magyarázni Békának a csomagot és az Okos Nyaralást. – A motorcsónak az a Száguldó, és mi azzal kutatjuk az Ismeretlen Partokat – mondta Öcsi. – Rajzolunk és kamillateát gyûjtünk, és megmentettem egy autóbuszt. – Mondd, Béka, te érted ezt? – Egy szót se – felelte készségesen Béka. Öcsi már kezdte volna újra a magyarázatot, de ekkor megérkezett a barack. Ugyanaz az oldalkocsis motorkerékpár érkezett vissza, amelyiken Csenki Jóskát elvitte a bátyja. De most egy idõsebb ember ült rajta. Odajött a gyerekekhez, köszönt, kezet fogott Palkóval, és azt mondta: – Csenki Jóska édesapja vagyok. A fiam elmondta, hogyan mentették ki a vízbõl. Azért jöttem, hogy megköszönjem maguknak, amit tettek. A feleségem azt üzeni, hogy jöjjenek el hozzánk vasárnap egy kis csirkepaprikásra. Meg aztán, ha érdekelné magukat a gazdaságunk, a fiam szívesen megmutatná. – Köszönjük szépen. Tessék leülni nálunk – mondta Palkó, és Kari már hozta is az egyetlen összecsukható széket. – Köszönöm, az álmukat már csakugyan nem viszem el – felelte Csenki bácsi és leült. – A bácsi ilyenben hisz? – kérdezte Öcsi. – Milyenben, kisöcsém? – Hogy aki nem ül le, az elviszi az álmot. – Hát persze hogy hiszek! – nevetett ravaszul a vendég. – Pedig az nem igaz, csak babona – világosította fel Öcsi. – És a babonát nem kell elhinni? – Nem bizony – mondta Öcsi bölcsen. – Nem tetszett tanulni az iskolában, hogy a babona az nem igaz? Az csak olyan kitalált mese, hogy a kéményseprõ szerencsét hoz meg a patkó meg a tarka ló, meg hogy a tizenhármas, az szerencsétlen, meg hogy aki tükröt tör, annak nem lesz szerencséje… – Márpedig öcsém, akármit mondasz, aki tükröt tör, annak nem lesz szerencséje, mert azt úgy elnáspángolja a mamája, hogy megemlegeti. Aztán hány iskolát jártál, hogy ilyen nagy tudós vagy? – Én már két osztályt jártam, most megyek a harmadikba. – Az már beszéd – mondta a bácsi -, akkor oktathatod is a másik embert. Látod, én is csak harmadikba járok. – Általánosba? – csodálkozott Öcsi. – Hát majdnem – az agráregyetemre – mosolygott a bácsi. Kari mérgesen nézett Öcsire, és a bácsihoz fordult. – Ne tessék haragudni, de Öcsi most olvasott egy könyvet arról, hogy a régi világban a falusiak nem járhattak iskolába, és azt hiszi, hogy aki falun nõtt fel, az mind csak libát õrzött iskola helyett. Csenki bácsi nevetett. – Persze, az öcskösnek van igaza… mert gyermekkoromban én csak két osztályt jártam, a fiaimmal együtt jártam ki a többit. Ha majd eljönnek hozzánk, majd errõl is beszélgetünk. Most énnékem sietnem kell, mert az állatokat meg kell etetni. –

Milyen állatok vannak? – kérdezte izgatottan Öcsi. – Nyúl is van? – Az én gondjaimban lovak vannak. De odahaza, a ház körül van nyúl is, tyúk is, kacsa is… Hát további jó pihenést kívánok, aztán ha meg nem sérteném magukat, hát hoztam valami csekélységet. Kinn van a motorban. A gyerekek kíváncsian szaladtak a motorbiciklihez. Az oldalkocsiban egy szép, fonott kosár volt, telis-tele gyönyörû barackkal. De olyan szép, olyan hamvas, olyan illatos barackkal, amilyet talán még soha életükben nem láttak. – Fogyasszák el egészséggel! – mondta a bácsi, búcsút intett, és már el is porzott a motorral. – Most aztán van mit írni a Jó Barátoknak! – lelkesedett Öcsi. – Én kezdem a levelet. – Kezdd, kezdd, csak már kezdjük végre – mondta Palkó. Öcsi elõvette a golyóstollát, és már írta is: Drága Jó Barátok, ezt a levelet most nemcsak Négy Bölcs Nyaraló írja, hanem Öt, mert bevettük a Békát is, mert nagyon bátor volt, amikor kimentettünk egy fiút a Balatonból, akinek a papája hozott barackot. Jutka azt mondja, hogy a barackból lekvárt fõzünk, és ezt Meglepetésnek hazavisszük õsszel. Van üstünk a tûzhely fölött, abban fogjuk fõzni a lekvárt. Különben ma nem fedeztünk fel semmit, mert nagy vihar volt, és a Csenki Jóska gumimatracon aludt a Balatonban, itt állnak mellettem a többi Bölcs Nyaralók, és azt mondják, hogy amit én írok azt nem lehet megérteni. – Add ide a tollat, te fõmajom – mondta Kari -, majd én megírom rendesen… – Nekem ötösöm volt fogalmazásból, neki hármasa – mondta Öcsi méltatlankodva, de azért átadta a tollat. Levélírás közben megmostak egy-egy tányérra való barackot, körbeadták, és mindenki vett egy-egy szemet, aztán még egy szemet, aztán még egyet, úgyhogy mire befejezték az írást, addigra Jutka kénytelen volt utóiratnak odabiggyeszteni, hogy …és ami a barackot illeti, kedves Jó Barátok, olyan kevés maradt belõle, hogy azt már nem érdemes befõzni. Hét óra volt, mire befejezték a levelet. Mire megvacsoráztak, nyolc. Olyan álmosak és fáradtak voltak valamennyien, hogy Palkónak kivételesen nem kellett ötször mondania, hogy „lefekvés” – még kétszer sem -, máris sietett mindenki a sátrába. A Béka a hátizsákjában kotorászott. Jutka leült a szalmazsák szélére, és a szandálját kapcsolta ki. „Nem is olyan utálatos – gondolta. – Ha nem mondja mindenre, hogy >>persze<<, akkor nagyon érdekeseket mesél. És milyen bátor volt a csónakban.” Jutka már levetkõzött és bebújt a takaró alá, de a Béka még mindig a hátizsákjában motozott, mintha sose akarna lefeküdni. – Mit csinálsz? – Te, Jutka… – mondta a Béka -, én… az igazat megvallva, hoztam neked valami ajándékot, de nem tudom, mit szólsz hozzá. Jutka felült, és kíváncsian nézte a zsákot. – Mert tudod, az is lehet, hogy kinevetsz… tessék.

Azzal Béka elõszedett egy dobozt, a dobozból parányi babaedény került elõ. Pici korsó, bögrékkel, égetett cserépbõl. – Jaj de szép! – Fatime küldte, postán. Etruszk minták. Tudod, az etruszkok nagyon régen éltek, valamikor Olaszország területén laktak meg Bulgáriában is, és a népmûvészetben megmaradtak a mintáik. – De hát ez a tied. – Nekem van másik, majdnem ilyen. A Fatime baba abból szokott reggelizni. – A Fatime baba? A Béka elpirult. – Mondd, Jutka, te már nem szoktál babával játszani? – Dehogynem! – kottyantotta ki Jutka. – Mert, én is… Azért gondoltam, hogy örülni fogsz a baba-reggelizõkészletnek. De azért féltem is, mert hátha te már nem babázol, és akkor kinevetsz. Azt hiszem, az osztályban a többi lány… – Nem kell velük törõdni – legyintett Jutka. – Lehet, hogy õk is játszanak babával, csak nem akarják mondani. – Fatime itt van. – Hol? – Itt a zsákban – mondta a Béka -, megmutassam? – Mutasd! – kiáltott Jutka lelkendezve, és kiugrott az ágyból. Fatime porcelánbaba volt, gyönyörû fekete hajjal, és hófehér selyemruhát viselt. – Milyen gyönyörû – suttogta Jutka elragadtatva. – Van török feredzséje, tudod, igazi török fátyla, de van úttörõ ruhája is. – Az is itt van? Az a török micsoda? – Itt van. Fatimét az asztalra fektették, és igazi török lánynak öltöztették. – Fatime felvilágosodott baba, nem jár lefátyolozva – mentegetõzött a Béka. – Persze – mondta Jutka -, de azért iskolai jelmezbálon, népviseletnek, jó, ha megvan a régi ruhája. – Tudtam egy török altatódalt is, de már elfelejtettem – mondta a Béka. – Milyen kár. – Ó, Fatime nagyon jól ért magyarul. Sajnos, neki sincs testvére. – Várj, lesz mindjárt – mondta Jutka, és sietve kibontotta a tegnap olyan gondosan összecsomagolt fehérnemûs-bõröndöt, és kiszedte a legaljából Éva babát. – Én vagyok Éva baba, tudok aludni, tudok sírni, és azt mondom, hogy „papa, mama”. – Adjunk nekik kávét – mondta a Béka, és a babák elé tette az etruszk mintás bögréket. – Tudod, Fatime szeretne velem aludni, de egy ágyban aludni nagyon egészségtelen. – Különben is nem szabad elkényeztetni õket – vélekedett Jutka -, menjenek csak szépen vissza a dobozukba. – Már csak azért is, nehogy reggel véletlenül meglássa õket valaki – mondta a Béka. Még egyszer megcsókolták a két babát, és gondosan bebugyolálták õket a hálóingek és a törülközõk közé. – Fatime, az igazi – szólalt meg a Béka már az ágyon ülve -, nagyon helyes kislány. Az udvarunkon volt egy fügefa, mindig ott játszottunk. És októberben, amikor megérett a füge, sokat ettünk. De tudod, a nyers füge nem olyan, mint amit itt koszorúban árulnak, hanem olyan alakú, mint a körte, és zöldespiros és finom puha… – Milyen jó volna, ha volna egy lánytestvérem is – sóhajtott fel váratlanul Jutka. – Tudod, egy kislány, az mégis más. – Igen – sóhajtott nagyot a Béka is -, de neked legalább fiútestvéreid vannak. – De verekedõsek. – Akkor is jó. – Jó éjszakát, Terikém… – Mondd csak nyugodtan, hogy Béka. – Nem… nem mondom. Hogy hívott téged Fatime? – Fatime? Úgy hívott, hogy Kardas. – Kardas? – Igen. Az törökül azt jelenti, hogy testvér. – Jó éjszakát, Kardas. – Jó éjszakát, Jutka. – De ez a titkunk marad… – Persze, a többiek elõtt hívjál továbbra is Békának. – Szervusz… A Béka felemelte szalmazsákjáról a takarót, és meglátta a párnán a csokoládét. – Ezt meg én tettem oda neked – mondta Jutka. A Béka szemét elfutotta a könny. Bebújt az ágyba, eloltották a zseblámpákat, és a sötétben Kardas kettétörte a csokoládét.
FEHÉR KLÁRA