Európa eltaszított bennünket magától – mondja Ayse Kulin török írónőtől

Európa legnagyobb baja, hogy előítéleteinek foglya, s önmagát tekinti a civilizáció egyedüli birtokosának – mondja Ayse Kulin, az egyik legrangosabb török írónő pécsi látogatása alkalmából. A Törökországban 2002-ben megjelent, Az utolsó vonat Isztambulba című művének magyar fordítása most került a könyvesboltok polcaira – erről, a hagyomány és modernitás harcáról, a köztes lét élményéről kérdeztük a jövőre hatvanadik életévét betöltő írónőt.

Amikor Selva karakteréről mesélt az imént, sűrű fájdalmat láttam a szemében. Kit formáz a regényében szereplő nőalak, aki dacolva a tradícióval, apja és anyja akaratával, feleségül megy egy zsidó fiúhoz, és elhagyja otthonát?
–Nagyanyám legfiatalabb húgától kölcsönöztem Selva jellemét, aki valójában egy örmény fiúba szeretett bele, hozzá is ment feleségül, amiért a családja kitagadta. A téma miatt ebben a könyvemben (ami a második világháború idején játszódik – a szerk.) zsidónak írtam meg a szerelmesét, és száműztem őket Párizsba, ahol – a családok előítéletétől távol – új életet akartak kezdeni, de közbeszólt a Vichy-kormány és a zsidóüldözés. Néhány évvel ezelőtt a Búcsúban (eredeti címen Veda – a szerk.) már megírtam a nagynéném történetének egy szeletét. Valószínűleg nem tettem volna, ha tudom előre, hogy később – egy másik környezetben – ennyire szükségem lesz a jellemére. De Selva apja, anyja és Selva maga is az én családom vonásait viseli.

Ön kicsoda ebben a családi kirakójátékban?
–Nem, én nem vagyok benne a könyvben. Legalábbis nem közvetlenül.

Az utolsó vonat lányai mégis angol iskolákban nevelkednek, ahogy ön is. Azt gondolnám, hogy nehéz úgy beilleszkedni a török társadalomba, hogy közben egészen más neveltetést kapott. Nem érzi idegennek magát?
–Muszáj több nyelven beszélnünk, ezért a legtöbb közép- és felsőosztálybeli család német, francia vagy angol-amerikai iskolákban nevelteti a gyerekeket. Tudja, a török nagyon furcsa nyelv. Elmesélek egy történetet. Még nagyon apró kislány voltam, amikor rádöbbentem, hogy a török nyelv egészen másképp építkezik, mint azok a nyelvek, amiken a világ megérteti magát. A mi nyelvünk egyszerűen ki van csavarodva: ha egy német, angol, francia vagy olasz mondatot le akarsz fordítani, a végén kell kezdened.

Ahogy a magyarban…
–Pontosan. Úgyhogy megkérdeztem apámat, hogy miért ennyire különös a mi nyelvünk? És ő azzal válaszolt, ne szomorkodj, lányom, két nyelv van, ami éppen ennyire furcsa, mint a miénk, a magyar és a finn. Akkor azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül, végre tartozom valahova. Tudja, Törökországban mindenki jön valahonnan, nincs olyan, hogy „tisztán” török. Amikor a hatalmas Ottomán Birodalom elveszítette a területe negyedét, és bekényszerült az Anatóliai-félszigetre, mindenki összezsúfolódott, azok, akik a Balkánról jöttek, azok, akik Oroszországból és Görögországból, Szíriából. Mindenki jött, akinek menekülnie kellett. Rengeteg szomorú történet kucorodik össze a hazámban. Én például Boszniából származom, de amikor felrajzoltam a családfámat, rádöbbentem, hogy legtávolabbi őseim magyarok. Furcsa is itt sétálni Pécs utcáin – az ő lábnyomaikban.

Az alapján, amit mond, Törökországot nagyon kedvesnek és befogadónak kellene látnunk Európából. Ha megkérdeznénk, mégis azt mondaná a többség, hogy Törökország intoleráns.
–Európában rengeteg az előítélet. A törökök viszont kevélyek és büszkék, nem állnak le magyarázni, hogy ide figyelj, mi ilyenek vagy olyanok vagyunk. El kell menni hozzájuk, hogy megmutassák a kedvességüket és a vendégszeretetüket.

Amikor olvastam a könyvét, megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy felkészült-e Európa Törökoszágra. És vice versa, felkészült-e Törökország Európára?
–Törökország évszázadokon keresztül Európa része volt, a 17. század végéig a Balkán birodalma voltunk. A szultánjaink idegen nyelveken tárgyaltak, beszéltek latinul és franciául. Csak a 18. században váltunk keletivé. Viszont már a köztársaság megalakulását megelőzően nyugatosodni kezdett az ország, 1923 előtt száz évvel már elkezdtünk másképp élni, másképp gondolkodni, taníttattuk a nőket, írtuk az alkotmányunkat. Öt évtizeden keresztül kopogtattunk az Európai Unió ajtaján. Ötven év rengeteg idő. Feladtam a várakozást, feladtam a reményt. Nem akarok egy olyan Európa része lenni, ami engem nem akar befogadni. Sajnos Európa eljuttatott engem, minket, sokunkat, eddig a pontig.

A könyvből érződik, hogy túl büszkék Európánál kuncsorogni. Egy olyan Európának, ami gázkamrába vezeti polgárait. Az identitáskeresésen túl ezt éreztem nagyon erős üzenetnek Az utolsó vonat című könyvében. Az euroszkepticizmust.
–Pláne most, amikor Görögország is legyengült. S ez fog történni Spanyolországgal és Portugáliával is, miközben Európa semmit sem tud tenni. Törökország nagyszerű lehetőség lehetett volna Európának, de nem látja, mi pedig nem bökhetjük ki vele a szemét.
A könyvben nem ennyire egyértelmű a helyzet, a legtöbb szereplőben kettősség van. A tradicionális és a modern török ember feszültsége.

A cikk folytatása itt olvasható>>>

Mondatok Ayse Kulintól
„Törökországban nincsen cenzúra, legalábbis a török irodalmat nem korlátozza a hatalom. Néha megpróbálnak betiltani bizonyos filmeket, de valójában minden elérhető. A miniszterelnök viszont nem nagyon bírja a kritikát. Szóval a sajtóval rengeteg gondja akad.”
„Olyan korszakban élünk, hogyha valaki azt mondja, hogy Törökországban rosszul bánnak vele, annak Európa kifejezetten örül. Engem is jelentettek már fel, mégis Isztambulban élek.”
„Kétmillió török él Németországban, a németek mégsem vették észre Orhan Pamuk Nobel-díjáig, hogy létezik török irodalom. Hálás lehetek Pamuknak: ha ő nincs, az én könyveimet sem fordítják le.”
„A török férfiak a falusi élet bánatairól és a börtönről írtak. Pamuk újat hozott, de a többiek nem tudták követni, ráadásul sokat változott a világ, és több nő olvas, mint férfi. A férfi írók lassan már labdába sem tudnak rúgni.”

A török irodalom legnagyobb sikere
Orhan Pamuk, a legismertebb török író 1974 óta publikál rendszeresen. Könyveinek vezérmotívuma a modernitás és hagyomány, az európai­ság és a Kelet szembenállása. Már első regénye, a Karanlık ve Işık (Sötétség és fény) első helyet kapott a Milliyet Sajtóverseny regény kategóriájában. Pamuk negyedik regénye, a Yeni Hayat (Az új élet) hatalmas szenzációt keltett Törökországban, az ország történetének leggyorsabban fogyó regénye lett. 2002-ben jelent meg legutóbbi regénye, a Kar (Hó), amit a The New York Times a 2004-es év tíz legjobb könyve közé sorolt. 2005-ben jelent meg az író emlékirata, az Istanbul-Hatıralar ve Şehir (Isztambul: Emlékek és a város). Ugyanebben az évben Pamuk elnyerte a Német Könyvpiac Békedíját irodalmi munkásságáért, melyben „Európa és az iszlám Törökország egymásra talál”.