ENGEL Pál: A váradi hamis béke

A török–magyar küzdelmek története, tudjuk, telve van az oszmánok hitszegéseivel. Az „Egri csillagok”-ban is olvasható, mi módon vette birtokba 1541-ben Szulejmán szultán Buda várát, és hogyan hurcolta vendégét, Török Bálintot örök fogságra a Héttoronyba.

Nevezetes történetek szólnak Temesvár és sok más vár hős védőiről, akiket a törökök adott szavuk ellenére lemészároltak. Közhelyszámba ment már annak idején is, hogy a hitetlenek szava mit sem ér. Kevésbé köztudott azonban, hogy a török–magyar harcok három évszázadának legelső – és úgy tetszik: leggaládabb – árulása nem török vezérek műve volt, hanem magyaroké. Ez még majdnem száz évvel Buda eleste előtt történt, 1444 nyarán. A nyomban rá következő várnai vereség, ahol I. Ulászló királyunk elesett, ma csupán egy lenne a magyar hadseregek katasztrófáinak szomorú sorában, ha nem teszi örökre emlékezetessé ama bizonyos hírhedt békeszegés, amely előidézte, s amely a keresztények szavahihetőségét az oszmánok előtt örökre kétségbe vonta.

Amikor ez történt, már sok évtizede folyt a török birodalom megállíthatatlannak tűnő terjeszkedése. Bulgáriát és Macedóniát még a 14. században igázták le, hamarosan elérték a Kárpátokat és az Al-Dunát is, és azóta rendszeresen pusztították Magyarország déli határvidékeit. Az ellentámadások, amelyeket Zsigmond magyar király indított ellenük, rendre kudarcba fulladtak Nikápolynál (1396) és Galambócnál (1428), amikor pedig Zsigmond 1437-ben meghalt, a török birodalom nyomása egyszeriben felerősödött. 1438-ban a szultán vezérletével hatalmas sereg dúlta végig Erdélyt, amire addig nem volt példa. 1439-ben az al-dunai Szendrő elestével elbukott a déli magyar vazallusállam, Szerbia, amely évtizedek óta mintegy ütközőül szolgált a török támadásokkal szemben. Az elűzött szerb despota (fejdelem), Brankovics György – a nevét jegyezzük meg, mert történetünkben kulcsszerepe lesz – magyar földön talált menedéket, ahol még Zsigmond kegyéből jutott hatalmas földbirtokokhoz.

Egy évvel rá, 1440-ben II. Murád szultán hosszan ostromolta Magyarország déli bástyáját, Nándorfehérvárt (a mai Belgrádot). A vár kitartott, de maga az esemény baljós volt, mert az erőegyensúly felbillenését jelezte. Addig a törökök csak portyázóként merészkedtek magyar földre, most először fordult elő, hogy hódítóként próbáltak fellépni. Hunyadi, a győztes vezér Ekkor lépett a színre a török–magyar harcok legendás hőse, Hunyadi János, és néhány év múlva egész Európa az ő nevétől visszhangzott. A keresztény közvélemény sohasem volt közömbös a balkáni fejlemények iránt, már csak azért sem, mert iszlám hadak Spanyolországtól eltekintve évszázadok óta nem jártak európai földön. Emellett Zsigmond oldalán annak idején francia lovagok százai is küzdöttek a nikápolyi csatában, és ama kevesek, akik azt túlélték, Nyugatra is magukkal vitték az oszmánok félelmetes hírét. De különösen szorongva figyelt mindenki az ezer éves bizánci császári székhelyre, Konstantinápolyra, amely a Boszporusz partján évtizedek óta keresztény szigetként állta a hitetlenek rohamait. Jövője ekkor fontosabbnak látszott, mint valaha, hiszen épp most, 1439-ben sikerült végre tető alá hozni a görög és latin egyház várva várt unióját, azt, hogy a bizánci ortodox egyház újból csatlakozzék a római pápához, és véget érjen a kereszténységet századok óta megosztó átkos egyházszakadás.

Ám Konstantinápoly sorsa, sőt talán Magyarországé is, megpecsételtnek látszott – hacsak valami csoda nem jön közbe. Hunyadiról pár évvel korábban még itthon sem tudtak sokat. Nem főúrnak született, csak jómódú köznemesnek, és sok tucat hasonszőrű társával Zsigmond állandó lovagi kíséretéhez tartozott. Semmi sem utalt jövendő karrierjére, hacsak feltűnő becsvágya nem, amelynek kielégítésére, ahogy állítólag maga a király megjegyezte, „a földkerekség sem elegendő”. Aztán meghalt Zsigmond, meghalt a veje, Albert király is, és az országban kitört belháború során Hunyadinak alkalma nyílt, hogy kivételes katonai képességeit megcsillogtassa. Albert fiával, a csecsemő V. Lászlóval szemben a másik királyjelölt, a fiatal lengyel uralkodó, Ulászló táborába állt, vezéri megbízást kapott tőle, győzött, és 1441-ben már erdélyi vajdaként az ország egyik legfontosabb katonai posztját töltötte be. A déli határ védelmezőjeként került szembe a törökökkel, és egy-két éven belül ott is megfordította a küzdelem állását. 1441-ben szerb földön, majd 1442 tavaszán Erdélyben vert szét egy portyázó oszmán sereget, ősszel pedig megfutamította magát az európai oszmán haderő fővezérét, a ruméliai beglerbéget, aki a csorba kiköszörülésére érkezett.

Részletek

ENGEL Pál