Emelkedő török félhold: a birodalom visszatér?

Törökország alig néhány év alatt új hatalmi csoportosulást épített ki a Közel-Keleten Katarra, a Muszlim Testvériségre, a Hamászra és a líbiai Tripolira támaszkodva. És nemcsak ott. Az újoszmán hatalmi törekvések éppúgy tetten érhetők a hazánkat is elérő kulturális terjeszkedésben, mint az örmény–azeri konfliktust eldöntő minapi török beavatkozásban. Egeresi Zoltán, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének munkatársa vendégcikkében azt vázolja, hogyan volt képes erre az Erdoğan-vezetés, s hogy az miért is jó neki. Nem utolsósorban pedig, hogy mindennek milyen tanulságai vannak Magyarország számára. Háttér.

Az utóbbi hetek külpolitikai hírei között címlapvezető volt a hegyi-karabahi háború, amely végül Azerbajdzsán győzelmével ért véget. A háború másik nagy nyertese a frontvonalak mögött nagyon is aktív Törökország: a török haditechnika, diplomáciai támogatás és katonai tanácsadók jelenléte döntőnek bizonyult az azeri sikerben.

A karabahi háborúval tehát nem csupán a régóta jelenlévő örmény–azeri konfliktus miatt érdekes számunkra, hanem azért is, mert általa Ankara jelezte szomszédai és a nemzetközi közösség számára, hogy helyet kér a kaukázusi nap alatt is. A folyamat persze már elkezdődött Szíriával, aztán folytatódott Líbiával. Úgy tűnik, Törökország offenzívában van minden téren: a török fejlesztési ügynökség (TIKA) logói nemcsak a Balkánon, de Afrikában és Közép-Ázsiában újonnan épített iskolákon és kórhazákon is feltűnnek, miközben a török kultúra szappanoperák formájában már a magyar háztartásokba is belépett.

Neooszmán álom?

A külpolitikai aktivitás mögött részben a sokak által „neooszmanizmusként” címkézett nagyhatalmi építkezés húzódik meg. A 2002-ben hatalomra került Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) olyan identitáspolitikát alakított ki, amely újraértelmezte az oszmán birodalmi múltat és benne az iszlám szerepét. A külpolitikai diskurzusban is megjelent a „posztoszmán térben” lévő érdekszférák biztosításának igénye, ami a korábbi irányokhoz képest az AKP alatt hangsúlyozottan (de nem kizárólagosan) a Közel-Kelet lett. Az elmúlt 18 évet mégsem lehet egyféleképp leírni; a török külpolitika többször változott, más volt a 2000-es évek elején, amikor az ország vezetése komoly erőfeszítéseket tett az uniós tagság elnyeréséért, s más most. Noha Erdoğan 2018-ban bevezette a hatalmát megerősítő elnöki rendszert, ezt 2016 ősze óta egyértelműen a török radikális jobboldal egy részére támaszkodva tehette meg.

Folytatás >>>

Forrás: valaszonline.hu