Élni, gondolkodni, cselekedni – Ők nyugaton, mi középen, amazok meg keleten

A cselekvők és a gondolkodók

A Törökországba menekült közép-európai ember minden előítéletével érkeztem Németországba. Mit nekem ezek a világ helyzetéről mit sem sejtő, jólétben dőzsölő, hideg nyugatiak? Értenek a modern kori kultúrához, van szépérzékük, azt elismerem, na de ennyi.

Az egész talán akkor kezdődött, amikor második osztályos koromban eltörölték az egyedülálló szülőnek járó támogatást. Már annyira régen kaptam valamit saját államomtól, hogy el is felejtettem, van nekem. Pont olyan ez, mikor az ember apja minden anyagi támogatást megvon és szépen lassan, fokozatosan elfelejtjük őt. Az elején még eszünkbe jut csak úgy magától, az utcasarkon, a boltban, összefüggéstelen helyzetekben. Aztán már csak akkor eszmélünk rá – két gyors felismerő pislogás kíséretében -, mikor valaki más az apjáról beszél, hogy úristen, nekünk is van apánk! Csak egyszerűen miközben küzdöttünk a fennmaradásért… elfelejtettük.

Bizony, elfelejthetjük apánkat, anyánkat, testvérünket, államunkat… ha rólunk is megfeledkeznek.

A Magyarországon szocializálódott fiatalok kollektív tehetetlensége ordít a soraimból, nem? Micsoda megkeseredett huszonéves! Látta kapálózni családját a kilátástalan magyar munkaerőpiacon, tanúja volt néhány fussba ment nyugati kivándorlási kísérletnek, aztán idejekorán megcsömörlött és még irigy is. Ha már középen nem ment, – kutyaharapás szőrivel – elment keletebbre, hátha ott megleli elveszett európaiságát.

Amikor Törökországba költöztem minden valóságos lett, amit eddig csak a hírekben láttam. Azok a nagyon távoli, terrortámadásról készített homályos felvételek teljes élességükben játszódtak le a szomszéd utca sarkán. Egy-egy könnyed belvárosi séta alkalmával rendszerint állampolgárokat elhurcoló rendőrökbe, zsebkendőt áruló okosszemű menekült gyerekekbe, jogaikért tüntető elszántakba botlottam. Ehhez képest mégis mi volt az én „jaj, szegény kigúnyolt európaiságunk, közép-európai szűkölködésünk” nyavalygásom? Immáron egyáltalán nem nyavalyogtam, sőt még csak nem is gondolkoztam. Mert cselekednem kellett. Boldogabb voltam-e a káoszban, egy háború sújtotta, összetett országban? Igen, mert tettem azért, hogy az legyek, úgy, ahogy mindenki más is körülöttem.

Mindezek után arra a következtetésre jutottam, hogy Magyarországon még nem annyira rossz, hogy foggal-körömmel cselekedjünk, de nem is annyira jó, hogy éljünk. A legrosszabb igazából ott, mert csak vergődni lehet a gondolatokban, boldogtalanul, kilátástalanul.

Az értékrendem tökéletesen átalakult. Addig, míg be nem költöztem a török állami lánykollégiumba, csak elméletben fújtam, hogy minden viszonyítás kérdése. Na de akkor, élesben, először életemben igazán felfogtam, mennyire szerencsés vagyok. Volt saját szobám, életterem, döntéseim! Egyén lehettem, elbukhattam, felállhattam, csalódhattam magamban aztán újrakezdhettem! Azt, hogy ez mennyire fontos, a kollégium hatodik emeleti 612-es szoba 3-as ágyán elterülve értettem meg, fölöttem a négyes ággyal, s tőlem egy méterre a mackójával filmező Aslıval, aki valami egészen mást élt át, miközben lelkiismeretesen minden második chipset a macinak kínált fel.

Így fejlődtem én, így kezdtem látni más szemekkel s érezni más szívekkel. Nem csak az elveszett európaiságomat találtam meg Törökországban, hanem az ázsiaiságomat is és még ezernyi más, színes identitást. Ezzel együtt rájöttem, hogy mindenki az, aminek megszokott lenni. És ha még nem is tudok kibújni 22 éves bőrömből, nézhetem azt kívülről, kifigurázhatom és nevethetek saját berögződéseimen.

Mielőtt Németországba érkeztem, nagyon féltem. Röhejesen nagyon. Az utazást megelőző éjszakát végigzokogtam.

Mit fogok csinálni én, elkényelmesedett, rendszertelenséghez, kiskapukhoz, emberséghez szokott törökországi lakos a szabályos, kimért, rendezett, logikus Németországban?

Mi lesz velem, ha a „busz-barátaim” semmitmondó idegenekké alakulnak? Hogyan fogom érezni az energiát, a lüktetést? Mit érthetnek ők a háborún, szenvedésen, tragédián, szegénységen? Olyanok, mint én voltam Magyarországon, vagy csak még olyanabbak… hát visszafejlődés vár rám? Színvonalas kulturális események s ennyi?

Meg aztán odamenni, felfogni az új rendszert, nyelvet tanulni, megszokni… Hol volt már bennem annyi vágy az új iránt, mint három évvel ezelőtt, mikor Törökországba érkeztem! Tudok-e én egyáltalán Európában élni? Azért jöttem, hogy megtudjam.

Kovács Dalma