Elif Şafak : „azon az éjszakán négy tárgyból jelesre vizsgáztunk”

Elif Şafak, a nemzetközileg is elismert török írónő társadalmi és politikai kérdésekben is sokszor foglalt már állást nyíltan és bátran. Ezúttal az Anadolu Ajansi török hírügynökség újságírójának fejtette ki a véleményét a július 15-i puccskísérlettel kapcsolatban és a legújabb regényéről is ejtett pár szót.

Elmondta, hogy a június 15-e éjjelén történtek miatt „rettegést,  megdöbbenést, félelmet és fájdalmat” érzett. Felidézte, mennyi szenvedést hoztak a korábbi puccskísérletek Törökországban. A szeptember 12-e (az 1980-as puccsra utal – a ford.)  ütötte seb még most sem hegedt be, az a sötét időszak még él a kollektív emlékezetben, nem feledtük el. Minden puccs az emberi jogok durva sérelmével járt: politikai intézményeket, a demokráciát ásta alá és fényévekkel visszavetette az országot. Soha többé! Teljes mértékben ellenzem a katonai puccsot. Regényeimben és a cikkeimben is mindig bíráltam az antidemokratikus kísérleteket.

„Félelmetes és sötét”

 – így írta le a puccskísérlet éjszakáját Şafak, majd így folytatta:

„Azon a félelmetes és sötét éjszakán a parlamentet bombázták, ártatlan embereket mészároltak le az utcán, a médiát teljesen el akarták hallgattatni, fegyverrel és tankokkal akarták a nép által megválasztott kormányt megdönteni és a köztársasági elnököt leváltani. Mindez elfogadhatatlan, megbocsáthatatlan. Angliában mindig a következő példát hozom fel, hogy megértessem az angolokkal az átélt trauma nagyságát:

olyan, mintha a második világháború alatt a nácik az angol parlamentet bombázták volna.

Akik ezt a puccsot kitervelték és véghezvitték, nem különböznek a náciktól. Saját népüket, saját parlamentjüket bombázni  – erre csak azok képesek, akik teljesen elveszítettek a lelkiismeretüket. Az erőszakkal és csalással operálóknak már semmilyen társadalmi legitimitása nincs. Sem Törökországban, sem másutt a civilizált világban.

Azon az éjszakán szerintem négy tárgyból jelesre vizsgáztunk. Az első, hogy a köztársasági elnök hívására az állampolgárok az utcára özönlöttek, még az életüket is veszélybe sodorták azzal, hogy a tankok elé álltak. Hihetetlen polgári kezdeményezés született. A második a média. Az írott és a vizuális média az első pillanattól kezdve a puccs ellen volt. Külön dicséret illeti a politikai liberális centrumot képviselő sajtót, amely bár kormánykritikus, mégsem támogatta semmilyen módon sem a puccsistákat. Úgy vélem, a szabad, plurális és kritikus média fontosságát mostantól jobban megértik Törökországban. Ha nincs demokrácia, nincs kritikus média sem. Harmadszor, gratulálni kell az összes politikai pártnak, amely a parlament elnökének hívására a parlamentben összegyűlt és reggelig őrt állt a demokrácia felett. Bárcsak megmaradna ez a szellemiség! Milyen jó lenne, hogy minden megkülönböztetés nélkül a bal és jobb oldali, török és kurd, alevita és szunnita, tehát mindenki a közös demokratikus értékek mentén egyesülve a polgári, elfogadó, pluralista és liberális új alkotmány körül találkozhatna!

A Nyugat hozzáállását miképpen értékeli? Ön szerint kellőképpen reagáltak az eseményekre?”  kérdésre Şafak a következőt válaszolta:

Nincs egységes Nyugat. Az ilyen kategorikus általánosítás nem jó. De úgy vélem, az európai és amerikai sajtó képviselői közül jó néhányan nem fogják fel a Törökországban történek súlyosságát. Jobban el kell mondani, milyen félelmet keltő a puccskísérlet, azt hangsúlyozom. A kormányokat bírálhatjuk és bírálnunk is kell őket. De itt van egy lényeges különbség. A választás útján hatalomra kerülő kormányt senkinek sincs joga illegális eszközökkel megdönteni. Szeretem Voltaire mondását: Nem értek egyet önnel, uram, de kész vagyok meghalni azért, hogy szabadon elmondhassa véleményét! Nem vagyok az AKP követője, mint ahogy más párté sem. Jóllehet az AKP legitimitását elismerem, mert ez a nép által választott kormány, és ezt tisztelem, de ha úgy találom, hogy a kormány nem demokratikus akkor kritizálom, de ez más dolog. Ezeket a dolgokat nem szabad egymással összekeverni.

„Nyilvánvaló, hogy a Gülen szövetségnek van egy nem látható arca is”

A Gülen -szövetségnek nyilvánvalóan két arca van: egy látható és egy láthatatlan. Az egyik az iskolák, a kultúra, az oktatás, ami pozitív képet mutatott eddig. De sajnos, elmondható, hogy mögötte ott a sötét oldal. Az Ergenekon és a Pörölykalapács, a KCK perek során ez a sötét oldal megnyilvánult, de a legfélelmetesebb módon június 15-ének éjszakáján mutatta meg gonosz arcát.

A puccsistákkal és a gengszterekkel teljesen le kell számolni! De közben személyes bosszúból ártatlan embereket megbélyegezni nem szabad,

az újságírókat, egyetemi tanárokat, művészeket nem szabad felkoncolni. Ez nagyon fontos különbség! Törvényes eszközökkel kell a végsőkig harcolni az ilyen illegális tettek ellen. Mert a tettek, amiket elkövettek, borzasztóak.

„Törökországban az a legalávalóbb dolog, hogy megbélyegzik az embert”

Hogyan értékeli az Önnel kapcsolatos kritikákat? Ön nevét többször említettek ezzel a közösséggel együtt. Mindezek után másképpen gondolkodik? Változott a véleménye?

Törökországban könnyen, aljas módon megbélyegzik az embert. Pletykával, rágalommal – minden lehetséges módon bemocskolják. Amikor az örményekről írtam, „titkolt örmény” lettem, a kurdokról írva „kurdbérenc”, a zsidó témában írt könyvem megjelenésekor pedig „titkolt sabbateánus”, Mevlanáról írva pedig „titkos szektatag”. Akik személyesen ismernek, és azok, akik olvassák a regényeimet és az írásaimat, azok eléggé jól tudják, hogy semmilyen kollektív identitással és hovatartozással nincs dolgom. Életem során mindig azon voltam, hogy a kisebbségben lévők, az elnyomottak, az áldozatok hangját hallhatóvá tegyem. Például a 90-es években, amikor sok diáklányt bíráltak azért, mert kendőt kötött, azok között voltam, akik elsőként tiltakoztak. Bár ezért balliberális körökben kritizáltak. Nagyon kevés liberális volt akkoriban, aki azt gondolta, hogy párbeszédet kell folytatni a konzervatívokkal. Én mindenkire egyenlőként tekintettem. Ez volt az alapelvem.

Csak egyetlen dologhoz tartozom, ez pedig az irodalom. Ennyi.

Az Éva három lánya című könyvében a hit kérdésével foglalkozik. Peri másban hisz, mint az anyja, az apja, vagy az angliai barátai. Valóban lehetséges egy családként létezni a hitbeli különbségek ellenére is?

A regényben a kemalista apjának és a hívő anyjának megfelelni vágyó Peri történetét mesélem el, illetve három muszlim nő történetét. A gyarlóét, a jámborét és az összezavarodottét. Annyira őszinte hangvételben, hogy az olvasok között sokan azt írták, hogy mintha ebben a regényben az ő történetüket írtam volna meg.. Különbözőségeink ellenére együtt élhetünk-e, ha közös az értékrendünk? Szerintem igen, de ezek között az értékek között első helyen áll a jogállam és a demokrácia. Minden erőnkkel ragaszkodnunk kell plurális demokráciához, szerintem a halálbüntetés visszahozatala nem helyes. A különbözőség nem koloncként, hanem gazdagságként kell tekintenünk. Elég, ha nem távolodunk el a liberális demokráciától. Mindenkinek rossz lenne, ha a paranoia és a félelem megbélyegezne embereket.

Forrás: aa.com.tr

Kertész Erika – Türkinfo