Élet és közélet a XVI. századi Oszmán Birodalomban: Nicomedia (İzmit) 1555-ben

Török levelek – Élet és közélet a XVI. századi Oszmán Birodalomban

Nicomedia (İzmit) 1555-ben

Hogy milyen is volt az ókori Nicomedia, a mai İzmit 1555-ben? Hogyan is látta a várost egy nyugati diplomata és a Fuggerek egy már nyugalomba vonult korábbi tisztviselője? Az antikvitás értékei és ideáljai iránt fogékony szerzők leírásából meglehetősen éles kontraszt bontakozik ki, ha a település egykori dicsőséget a 16. század valóságával vetjük össze.

Az Ogier Ghiselin de Busbecq 1554–1555-ös követjárását bemutató sorozatunk újabb fejezeteként ezúttal a lovagot és a vele együtt a Szulejmán szultán amásziai táborába utazó Hans Dernschwamot immáron Kis-Ázsiában látjuk viszont. Sorozatunk előző részeiben láthattuk, hogy Busbecq és csapata 1555. március 9-én indul el Konstantinápolyból, majd hamarosan eljut Gebze városába, ahol Hannibál, a karthágói hadvezér vélhetően egykoron halálát lelte. Az alább következő folytatásban Gebzéből Nicomediába kísérhetjük el a követséget: Hans Dernschwam jóval részletesebb leírásának köszönhetően pedig út közben megnézhetjük velük a 16. századi Hereke városát is.

 

Hereke

A Konstantinápolyból történt indulást követő utazás negyedik napján Busbecq és csapata megérkezik az ókori Nicomedia városába, a mai İzmitbe.

Busbecq viszonylag szűkszavúan ír a városról:

„A Konstantinápolyból való elindulásunk negyedik állomásaként Nicomediába, ezen ősi és híres városba érkeztünk. Itt semmi érdekes látnivalót nem láttunk, eltekintve falmaradványoktól és romoktól, ill. architrávok és oszlopok részleteitől, melyek az ősi dicsőség egyedüli maradványai. A dombon található fellegvár jobban megmaradt. Nem sokkal érkezésünk előtt egy hosszú és ragyogó fehér márványból készült falat ástak elő a föld alól, mely, úgy vélem, a bithyniai királyok ősi palotájának része lehetett.”

 

Busbecq nem részletezi sem a Gebzéből Nicomediáig megtett út látnivalóit, s ahogy a fenti részletet olvassuk, azt is láthatjuk, hogy Nicomediát is viszonylag gyorsan elintézi néhány szóval.

Ehhez képest a Konstantinápolyból szintén Busbecq kíséretével egy időben elindult Hans Dernschwam jóval részletesebben szól már a Gebze és Nicodemia közti útról is. Így ír (Dernschwamot Tardy Lajos fordításában idézzük):

„Március 12-én indultunk tovább Gebzéből, és egész napon át utazva a hat vagy még annál több mérföldnyire fekvő Nicomediába érkeztünk, melynek jelenlegi török neve Izminik.

Először átkeltünk egy patak felett emelkedő fahídon. Aztán a meglehetősen magas, kopár és sziklás hegyen utaztunk keresztül; itt a fennsíkon az országúttól balra néhány alacsony parasztviskót láttunk, melyekben legfeljebb, ha aludni lehet.

A hegyről a tekintet jobb felől a tengerre esik; innen egyébként egy leágazó út vezet oda. Amikor a hegyről leértünk, az országúttól balra egy sziklán épült, romos nagy görög várat láttunk, melynek védőművei egészen az országútig húzódtak le; néhány kerek tornya még ma is áll. Neve egykor Hareke volt.”

 

Izminik, ahogy a fenti szövegben Dernschwam írja, vélhetőleg İzmit korábbi névváltozatának, az Iznikmid elnevezésnek (talán rosszul feljegyzett) alakja.

Hogy a Dernschwam által a Gebzétől mintegy 20 km-re levő Hareke néven említett és a továbbiakban igen hosszasan jellemzett településről Busbecq miért is nem szól egyetlen szóval sem leírásában, nem tudhatjuk. Az mindenesetre bizonyos, hogy Busbecq és Dernschwam látogatásakor a ma Hereke néven ismert kicsiny település talán valóban nem volt olyan kiemelkedően fontos, mint lett a 19. század közepe táján, amikor is I. Abdülmedzsid szultán (1839–1861) még uralkodása első éveiben létrehozta itt az azóta is méltán híres szőnyegipart. A Herekében kézzel készített, selyemmel készült szőnyegcsodák nem csupán anyagukban, készítésük módjában, de nagyságukat tekintve is igen hamar kivívták a világ tetszését: számos államfő és uralkodó is kapott ajándékba a herekei mesterek műveiből, így pl. egy 120 m²-es darab magának Abdülmedzsid szultánnak európai stílusban építtetett palotájában, a Dolmabahçe palotában is megtekinthető.

Gebzétől Nicomediáig

Dernschwam így ír a továbbiakban Herekéről és környékéről:

 

„A vár mellett a hegyekből leszakadó kedves patakocska fut. Szép ez a vidék.

A várral szemben a tengerből egy hosszú hegy mered elő: a Karamuszának  nevezett szép sziget. Partján sok falu emelkedik; állítólag erre sok bort termelnek.

A vár körül kicsi, kopár hegy, melyen azonban megterem a szőlő. Csak két kis ház áll rajta.

A tengerparton egymást követik a szénégető kemencék. Ugyanitt történik a Konstantinápolyba tartó hajók berakodása.

Itt gyűjtik össze, majd itt hajózzák be konstantinápolyi rendeltetéssel az erdei úton ideérkezett tűzifát.

Innen jól lehet látni a tengeröböl felett jobb kéz felől emelkedő magas, behavazott hegyet; alatta pedig egy másik tengeröböl.

Ha az ember tovább igyekszik napkelet felé, ugyanezen az oldalon Bruszába érkezik.

Továbbra is a tengerparton és a hegy mellett utaztunk. Az út széles, akár négy fogat ló is elfér egymás mellett, de igen köves.

Majd átkeltünk egy magas, sziklás hegyen; csak kis bokrok nőnek meg rajta: a kodzsa jemis.

Bal kézre kőből készült csőkút, márványvályúval. Mellette három alacsony viskó. A helységet Indzse Iszkelének nevezik, a tenger összeszűkülése miatt.

Ezután egy kis patakocskán keltünk át; itt igen magasan, az országút felett, egy falu látható.

Majd a hegyekből leszakadó feletti fahídon átkeltünk, és egy bozóttal benőtt régi temetőt pillantottunk meg.

A hegyről útleágazás vezet a tengerhez. Feljebb falvak fekszenek, de ezek az országútról nem láthatók.

Az országúton továbbhaladva csőkutat láttunk, márványvályúval, majd két kis patak következik, mindkettő felett fahíd emelkedik.”

A Dernschwam által fentebb, Herekével átellenben elhelyezkedő sziget, melyet ő Karamuszának nevez, valójában nem is sziget, de Dernschwam még a település nevére sem jól emlékszik: a ma Karamürsel néven ismert település valójában az İzmiti-öböl Herekével szemben levő partján helyezkedik el – s nem mellesleg kosárfonó hagyományairól is híres.

Bruszáról [Bursa], bár ő maga sem járt ott, korábban már Busbecq is megemlékezett Musztafa fiának halála kapcsán.

A Dernschwam által kodzsa jemisnek [koca yemiş] nevezett nyugati szamócafa [Arbutus unedo] széles körben elterjedt növény a Mediterráneumban – olyannyira, hogy pl. ez a növény látható Madrid címerében is.

A Dernschwam által Indzse Iszkele néven említett helyről ma már nem megállapítható, hol volt. A folytatásban Dernschwam egészen személyes hangvételű megjegyzéssel folytatja:

„Az út Gebzétől Nicomédiáig hegyes-völgyes volt és Erdélyre emlékeztetett. Fel és le a kis, kopár hegyekre és hegyekről, melyeket olykor szántóföldek szakítanak meg. Egy ideig a tengerparton, majd a hegyekben vezetett az utunk.

Az utak és az országutak mind kövezettek; olyan szélesek, hogy két kocsi elhaladhat egymás mellett. Ahol a talaj nem kemény, ott – úgy vélem – nemrégen fairtást végezhettek, amikor a császár két évvel ezelőtt hadba indult a perzsák ellen.”

Dernschwam hosszú útleírásában többször is előfordul, hogy az általa látott tájakat Erdélyhez és Magyarországhoz hasonlítja. Talán nem is olyan meglepő ez a csehországi születésű Dernschwam részéről, hiszen – ahogy azt sorozatunk korábbi részében már olvashattuk – élete nagy részét Magyarországon és Erdélyben töltötte.

Azt is tudjuk, hogy Szulejmán valóban 1553-ban indult személyesen is hadba a perzsák ellen – nem utolsó sorban pontosan ezért tette táborát Amásziába, ahova 1555-ben a követség tagjai is sietnek.

Nicomedia

Fentebb Busbecq leírásában már láthattuk, hogy ő is megemlíti: Nicomedia, az ősi és egykoron híres város a 16. század közepére már csak halványan emlékezik egykori fényére. Jobbára csak a fellegvára maradt meg, az egykori paloták, épületek csekély romjai mellett az ókori épületek jó részét a kései utódok újrahasznosították.

A Gebzétől mintegy 30 km-re levő Nicomediát egy ősibb település romjaira építették I. Nikomedész bithyniai uralkodó utasítására i. e. 263 körül, aki szerényen saját magáról nevezte el a várost. Utóda, IV. Nikomedész i. e. 74-ben országával együtt a várost is a Római Birodalomra hagyta örökségül. Később természeti csapások is jócskán sújtották a várost, de Diocletianus uralkodása (284–305) alatt még egy nagy fellendülése volt Nicomediának –Diocletianus székhelyeként az általa kialakított tetrarchia idején egy ideig nem csupán a császár által személyesen is igazgatott keleti tartományok, de egyben az egész Birodalom központja is volt átmenetileg.

Itt kezdte uralkodásra való felkészülését az a Constantinus, akiről korábban Busbecq is megemlékezett akkor, amikor megcsodálta Konstantinápoly oszlopait. Történetesen pontosan Constantinus volt az, akinek aztán Nicomedia későbbi hanyatlását köszönheti: 330-ban ugyanis Constantinus Bizáncba tette át székhelyét.

358-ban a várost földrengés és tűzvész is sújtotta, ám Jusztinianusz még újjáépítteti a várost; ki is bővítteti azt.

A város később, a negyedik keresztes hadjárat eredményeként a Latin Császárság (1204–1261) része is lett, majd ismét bizánci kézbe került, mígnem végül 1337-ben meghódították az oszmán-törökök.

Dernschwam a folytatásban igen részletes leírást ad arról, hogyan is pusztulnak (ill. hasznosulnak újra) Nicomedia ókori romjai – s közben, míg a város általános helyzetéről ír, ismét csak magyarországi emlékeivel veti össze az itt látottakat:

„Március 13-án Nicomediában időztünk egészen délig. Jártunk-keltünk a részben elpusztított városban, de jószerével még ezredrészét sem járhattuk be és tekinthettük meg. Szép ódon görög város volt, a szárazföldbe hosszú tengernyelv mentén és egészen a tengerpartig lehúzódott. A tengernyelv végén emelkedő vár a magaslattól egészen a partig és az országútig terjedt.

A városban hét hegy emelkedik, mind a hét beépítve, akárcsak Konstantinápolyban. A várost fal övezte, romjai mai is arról tanúskodnak, hogy szántszándékkal rombolták le. A faldarabok akkorák, hogy azt lehetne hinni, természetes szikladarabok. De ha az ember közelebbről szemügyre veszi, kitűnik, hogy tégla és kő elegyével készült faldarabok, melyek egymástól már nem választhatók széjjel. A nagy köveket és kvádereket az idők folyamán Konstantinápolyba és más nagyvárosokba szállították el. Most saját szemünkkel láthattuk, miként ássák ki a városfalak alapjait, ezeket a szép, nagy, mívesen vésett négyszegű köveket. Ahol egykoron az óváros állt, ott egyetlen ház sem maradt, csak a helyük. Imitt-amott üres foltok vallanak arra, hogy ott, ahol valaha díszkertek pompáztak, most gabona terem.

A várromok területén még ma is láthatók a körfalak és a tornyok. Hegyen épült, Budánál valamivel magasabban. Az egész hegyet körbefogják a törökök lakóházai, melyek olyanok, akár a disznóólak – közöttük emelkedik a mecset. Helyén valaha keresztény templom állt, mely lesüppedt a talajba; erre építették mecsetüket a törökök. A város külső formáját tekintve olyan, mintha fecskefészkek egymásra rakott halmazata lenne.

A vár alatt a tenger felé egykor hatalmas paloták emelkedtek. A kváderes falakat hegyhez hasonlítható nagy magasságig húzták fel, fent pedig szépen, művészi módon kifaragott hatalmas márványkövek változatos formájú koszorúja díszíti. E márványkövek egyike-másika három-négy selmeci öl hosszú és egy selmeci öl vastag, akárcsak a szép párkányzat, amelyről kilátás nyílt a tengerre. Sok ilyen szép töredékdarab hever itt, melyeket nemrég ástak ki és ásnak ki most is. A nagyobb darabokat méretük miatt nem lehet a Konstantinápolyba tartó hajókba berakni, ezért itt Nicomediában fűrészmalmot állítottak fel s ennek segítségével akkora darabokra szabják a márványt, amekkorákra azt az építőmester kívánja. Ezeket aztán a császári mecsetekhez és épületekhez használják fel.

Ez a palota lenyúlik egészen a tengerpart mentén húzódó országútig. Előtte széles és tágas, egykor kváderkövekkel burkolt tér; ezeket a köveket is széthordták. Helyükön most konyhakertek és szántóföldek láthatók.

Kiássák a paloták talapzatának minden töredékét, megannyi vésett-faragott műremeket; egyebek között láttam egy fundamentumba ágyazott kerek oszlopdarabot is.

Ugyanitt egy kis ajtón keresztül be lehet menni a hegy belsejébe. Erre akkor bukkantak rá, mikor a falakat lerombolták. Jómagam is bementem, s mindkét oldalt terjedelmes boltíveket és kőkoporsókat láttam, de annyi volt, hogy nem tudtam mindent megtekinteni. Valaha titkos tömlöc lehetett, mivel felett a hegyen a palota emelkedett.

Az említett várhegyen két pogány kori fürdőt találtunk, ugyanolyanokat, mint amilyenek most Konstantinápolyban vannak, vagyis alulról fűtötteket. Csak az első fürdő kamaramaradványait láttuk; a szép márványköveket már mind kitördelték és kiásták. Az egymás melletti kamrák egyike a nőké, másika a férfiaké lehetett.

Hogy honnan vezették ide a vizet, a városon és a váron keresztül egy ilyen magas hegyre, ahhoz előbb meg kell találni a forráshelyet.

Ugyanitt egy hosszúkás, négyszögletű, alul és felül faragott követ találtunk, latin felirattal. Először nem tudtuk elolvasni, csak miután egy tégladarabbal ledörzsöltük róla a meszet.”

 

Ennél a pontnál Dernschwam még a töredékes latin feliratot is feljegyzi, de a folytatásban fájó szívvel így folytatja:

„Ezt a táblát éppen most, ottlétünk során ásták ki, s ezt is felszabdalják és Konstantinápolyba szállítják, az ördög templomának építéséhez.

Mind a mai napig az a vezetett víz, amely a váron keresztül a hegyről ömlik alá, egy fűrészmalmot táplál, amiben két fűrész azokat a márványköveket szabdalja, amelyeket az itteni régi palotákból és egyéb épületekből termeltek ki.

A fűrészek nem reszelt fogazatúak, három-négy lépés hosszúak, egy arasz szélesek és másfél ujjnyi vastagok.

A köveket alul leteszik, a fűrészt fent ráhelyezik; mindkét oldalról egy-egy vájatban halad, hogy ne csússzon el, s mindaddig hatol előre, egyre beljebb, míg csak szét nem fűrészelte. A repedésbe egy kis homokot szór, míg fentről víz csöpög bele; ilyképpen fürgén és pontosan halad keresztül.

A vizet egy hegyről vezetik ide, olyan távolságból, mint egy lovas ember másfél napi útja.

A hegyet, amelyen valaha a szép vár és a sok palota emelkedett, most kutyaólak és fecskefészkek övezik. Minden arra vall, hogy egykoron itt roppant nagyságú, sőt óriási kőépületek és paloták álltak, olyanok, amilyeneket csak hatalmas királyok építhettek a világ csodájára, hiszen az épületkehez felhasznált gyönyörű, nagy faragott márványdarabokkal manapság nem tudnak bánni, és megemelésükhöz vagy akár megmozdításukhoz is sok száz emberre van szükség. Tehát inkább szétverték – miként azt ottlétünk során tapasztaltuk.”

Az epigráfia iránt különösen fogékony Dernschwam szinte apokaliptikusnak festi le a város ókori emlékei között 1555-ben általa látott és megtapasztalt pusztítást: a múlt nagysága iránt teljesen közönyösnek és közömbösnek, tökéletesen értetlennek és érzéketlennek ábrázolt 16. századi kései utódok Dernschwam ábrázolásában valósággal barbár módon szabályosan felszeletelik a város (és az egyetemes kultúrkincs) e kőbe vésett maradványait.

Dernschwam drámai erejű, szinte tragikus leírását olvasva talán az sem érthetetlen immár, ha Busbecq leírásában csak egész egyszerűen annyit ír Nicomediáról: „Itt semmi érdekes látnivalót nem láttunk …”.

 

Magyar szempontból talán még annyit érdemes hozzáfűzni a város történetének egy későbbi fejezetéhez, hogy felkelésének bukása után itt töltötte száműzetését, és itt is halt meg 1705-ben Thököly Imre és felesége, Zrínyi Ilona is – utóbbi 1703-ban.

A folytatásban a követség továbbhalad Nicaea, a mai İznik felé.

Források:

Augerii Gislenii Busbequii Legationis Turcicae Epistolae quatuor. Frankfurt, 1595

Augerius Gislenius Busbequius: Legationis Turcicae Epistolae quattuor – Oghier Giselin van Boesbeeck: Vier brieven over het gezantschap naar Turkije

Bernard Lewis: Isztambul és az oszmán civilizáció. Gondolat, Budapest, 1981

Ferenczy Endre – Maróti Egon – Hahn István: Az ókori Róma története. Tankönyvkiadó, Budapest, 1992

Georg Ostrogorsky: A bizánci állam története. Osiris, Budapest, 2003

Hans Dernschwam: Erdély. Besztercebánya. Törökországi útinapló. (Közreadja: Tardy Lajos) Európa, Budapest, 1984

Káldy-Nagy Gyula: Szulejmán. Gondolat, Budapest, 1974

Lettres de Baron du Busbecq. Paris, 1748

Matuz József: Az Oszmán Birodalom története. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990

Tardy Lajos: Régi magyar követjárások Keleten. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971

The Turkish letters of Ogier Ghiselin de Busbecq. Transleted by Edward Seymour Forster with a foreword by Karl A. Roider. LSU Press, 2005

Képek forrása: wikimedia.org

Horváth Krisztián – Türkinfo