Élet és közélet a XVI. századi Oszmán Birodalomban: Az angórakecskéről (és más érdekességekről) 1555-ben

A pasa, akinek Bozüyük a felemelkedését köszönhette az 1525-öt követő időkben, nem más, mint Güzeldzse Kászim pasa (Güzelce Kasım Paşa), aki még I. Szelim idején kezdte nagyívű pályafutását, melynek során a későbbiekben anatóliai, ruméliai és egyiptomi beglerbég is volt. Isztambul egyik városrésze is az ő nevét viseli Beyoğlu kerületben, az Aranyszarv-öböl partján.

Dernschwam így folytatja leírását:

„A már említett, meglehetősen magas hegyen előző este jártunk. Szürkés és vöröses rideg szikla; egyenletesen mélyített és simára vájt két mély, négyszögletű üreggel, melyek már elromosodtak. Mélységük meghaladja a hosszú kopjáét, szélességük és hosszúságuk kilenc lépés. Valaha ciszternák lehettek, amelyekbe teherhordó szamarak szállították fel a vizet. De más építkezésnek nincs fenn nyoma; alighanem a lázadó nép tanyázott itt, amikor az első oszmán vagy török átvonulás zajlott le a nagy országúton.

E hegy alatt az országút mentén – ott, ahol beérkeztünk ebbe a mezővárosba – valaha mindkét oldalról város állt; hat évvel ezelőtt még (miként már említettem) talapzatokat és nagy kváderköveket ástak ki. Ugyanitt egy mély árokban – melyet könnyőszerrel át lehet ugratni – nem sok víz, benne ászkapókok és kövi csíkok. A törökök nem értenek a halfogáshoz, eszközük sincsen hozzá, de amúgy sem áll jogukban, mivelhogy egytől egyig rabszolgák. Mi azonban szerencsét próbáltunk és fogtunk rákot is, csíkot is.

A hegyről szép, de elvadult, alig megművelt völgyre és környékére nyílik kilátás.

A mostani mezőváros csupa nyomortanyából és koldushajlékból áll, amelyekbe bemenni nem, csak bemászni lehet; némileg emlékeztetnek a gátépítő parasztok földdel fedett kalyibáira.

Ha itt az említett mecsetet és a karavánszerájt Isten dicsőségére fel nem építették volna és nem osztogatnának mindennap csorbát és más könyöradományokat, itt ugyan nem állna semmiféle falu. Mivelhogy dolgozni senkinek sem akaródzik.

A mecsetet elég szépen felépítették, fogadókkal, paplakokkal, alamizsnástemplomokkal egymás hegyén-hátán. A mecset udvarán kerek márvány szökőkút áll; itt mosakszanak a törökök, mielőtt imádkozni mennének a templomukba. Ilyenkor azt hiszik, bensejük is megtisztult, ha kívülről megmosakodtak.

A mecset előtt az utcán egy közönséges csorgókút és itató áll, alatta fehér márványvályú, melyet egy ősi görög épületről szállítottak oda. Négyszögletű, nyolc arasz széles és nyolc arasz magas. Kereszt formára faragták ki, és belül mind a négy oldalon két grádics vezet lefelé; mindegyike olyan széles, hogy az ember oylan kényelmesen ülhet rajta, akár a padozaton.

Mi volt a rendeltetése, azt nem tudják. Jómagam úgy véltem, hogy egykoron egy előkelő hölgy fürdőházában volt, ahol tetszés szerint lehetett ülni vagy feküdni, akár a fürdőkádban, vagy mint egy keresztelőmedencében, amilyen Konstantinápolyban a vár előudvarán is található.

Miként korábban, úgy most is egy görög faluból hoztak bort estebédünkhöz.”

Dernschwam, ahogy azt leírásának korábbi részeiben is láthattuk, nem igazán van jó véleménnyel a terület megműveléséről, a dolgok általános állapotáról s általában a törökökről.

Néha egyenesen túlzásokba is esik: az alábbi részben – egyebek közt – pl. azt írja, hogy a törököknél „hat feleségnél többje senkinek sem lehet” – holott annyi sem.

Közép-Európa és Kis-Ázsia találkozása

Korábban már láttunk példát arra, hogy Dernschwam név szerint is megemlít olyan embereket, akik valahol a Kárpát-medencében fogságba kerülve utóbb Kis-Ázsia ezen vidékén kötöttek ki rabszolgaként – majd esetleg a későbbiekben szabaddá váltak. Az alábbi leírásban is talákozhatunk ilyen nevekkel:

„Itt egy bécsi német keresett fel bennünket, név szerint Augustin Poschinger, akinek édesatyja, Leo Poschinger a bécsi Burg kapuja előtt árulta az olajat. Augustin Poschinger az ifjú László inasa volt Budán és a mohácsi csatát követően ott esett fogságba. Most már szabad ember, munkaadójától egyezség szerint évi száz akcse, egy mocskos ruha és a napi csorba jár neki. Együgyű ember, aki kicsit megtanult törökül. Nőtlen, és gyűlöli a törököket.

Szívesen térne vissza hazájába, de bár szabad állapotnak örvend, mégis az első ember, aki beleköt, nyomban ismét eladhatja.

A törökök olyan szegények, hogy egyetlen feleséget sem képesek eltartani. De néhánynak mégis három, öt vagy hat felesége van, akik egytől egyig kurvák. Kolduskenyéren és alamizsnacsorbán élnek. Hat feleségnél többje senkinek sem lehet.

A selymák titokban mind borisszák, és éjnek idején hozatnak bort a görög falvakból. Baromhoz illően addig vedelnek, amíg csak össze nem esnek.

Egyetlen török faluban sem lehet borra szert tenni; az országúttól egy-két mérföldre fekvő görög falvakból azonban lehet hozatni.

Itt magyar nőkre találtunk, akikkel a kerítésen át szóba elegyedtünk. Győry Mihály megkérdezte, hogy a törökök miért őrzik és óvják annyira az ő fehérnépüket. Mire a magyar nőktől azt a választ kaptuk, hogy a fiúknak sokkal inkább szükségük lenne a vigyázásra, mert mihelyt felserdülnek, maguk adják rá fejüket a gazemberségre, a szodomaiak és gomorraiak módjára.”

E szinte senkire nézve nem túl hízelgő leírásban – melyben külön figyelmet érdemel a borivással kapcsolatos megjegyzés – Dernschwam megemlíti Győry Mihály nevét is, aki szintén a követség tagjaként utazott Amászia felé. Róla korábban is ír útleírásában:

„Rusztem hodzsája, vagyis papja magyaróvári magyar ember volt; most Pherónak hívják, azelőtt György volt a neve. Katzianer veresége idején, tehát 1537-ben szinte gyermekként került fogságba. Több nyelven beszél, németül, latinul, vendül, olaszul, magyarul és törökül. Minden hájjal megkent gonosz ember, akinek Győry Mihály nevű unokatestvére a mi útitársunk volt. Sokat és gyakran járt be hozzánk.”

A fenti idézetben megnevezett Rusztem természetesen nem más, mint Szulejmán szultán veje; Katzianer János pedig az a Bécs 1529-es ostrománál jeleskedő hadvezér, aki később a magyar hadak fővezére is volt, majd a Dernschwam által is jelzett időpontban, 1537-ben Eszéknél súlyos vereséget szenvedett – nem sokkal később bebörtönözték, és ki is végezték árulás címén.

A továbbiakban Dernschwam a Bursa felé tartó szállítmányokról ír, ahogy egy másik német származású fogolyról is:

„Az említett falu vagy mezőváros előtt az ugyancsak említett oszloppal szemben egy feltöltött zöld halom látható.

Egész napon át találkoztunk gabonát szállító tevékkel és öszvérekkel. Láttunk négy szamarat csupa kicsi, gyökerestől kiásott, egy bécsi rőfnyire lenyesett körtefákkal megrakodva; egy szamárnak kétkötegnyit kellett cipelnie. Bruszába igyekeztek, ahol újból elültetik őket, és miután három-négy éven át jól kifejlődtek, Konstantinápolyban egy-egy fáért hat vagy még több akcsét is kaphatnak.

Itt jó ízű kenyeret lehet venni; egy akcséért két kenyeret adnak.

Egy Hans von der Haydt nevű, Bécs alatt fogságba esett emberrel ismerkedtünk meg, aki korábban a Lajta melletti Bruckban töltött be főadószedői tisztséget. Még rabszolgasorban él: nős, családos, egy pasának a tiszttartója. A császári udvarban élő N. után érdeklődött, aki – mint elmondotta – az ő fia.”

Ilyen eseményekkel teli nap után a követség másnap ismét útra kél.

Az út Bozüyük után

Másnap a követség elindul Bözüyükből a következő állomáshely felé. Dernschwam így ír:

„Március 20-án, szerdán reggel útra keltünk Bozüjükből, és hat mérföldes utazás után megérkeztünk egy Czomschuran nevű, töröklakta faluba, melyet egyesek Czaus Sadannak neveznek.

Az egész nap folyamán sík gabonaföldön haladtunk; mindkét oldalról hegyek, melyek alatt szintén oldalt földdel fedett és földbe vájt, éppen csak embermagasságú viskókból álló kicsi falvak mutatkoznak. A törököknek errefelé nincsenek magasabb, jobb házaik.

Mindkét oldalt dús szántóföldek. Mindenfelé két, igába fogott ökörrel szántó emberek láthatók.

Az országúttól balra török temető. Mellette fából készült, kimagasló teknő, benne víz, amelyet az isteni irgalom nevében szállítanak ide az utasemberek számára; a törökök nagyra vannak ezzel. Balról az országút mentén egy dombon viskókból, kicsi házakból álló kis falu. Mellette egy földdel borított, hosszával a dombnak támaszkodó karavánszeráj, mely olyan alacsony, hogy akár át is lehet hajtani felette. Mint mondják, Kászim pasa építtette. Vele szemben török temető; görög betűs alabástromkőre bukkantunk, melynek felirata olvasható. Minthogy azonban sietnünk kellett, még csak a felét sem tudtuk lejegyezni.

Ugyancsak a temetőben egy alabástromkő, melyen nem található felirat, hanem néhány sértetlen, szép vésett figura; egyes helyeken ugyan törött, mivel a törökök minden régi helységből a legjobb sírköveket és oszlopokat saját temetőikbe hordják, ahol az egyik követ az elhunyt fejénél, a másikat a lábánál állítják fel.

Ezen az említett kövön voltak láthatóak azok a figurák, melyeket sietve s csak részben tudtam lemásolni.

Először is két, egymás mellett igába fogott ökör, mögöttük ekével – úgy, ahogy Ázsiában még mind a mai napig szántanak.”

Ennél a pontnál Dernschwam megjegyzi, hogy bizonyos, a kövön látható tárgyakról gyors vázlatokat is készített, így egy vincellérkésről, egy kapáról, egy lóvakaróról stb. Ezt követően így folytatja elbeszélését:

„Ezen a napon két ökör vonta ázsiai kordé került az utunkba, mely szeneskosárhoz hasonló fonott kasban takarmányszénát szállított; nálunk a bányavárosokban egy nő is megbírkózott volna a súlyával.

Ugyanezen a napon sok, Brusza felé tartó takarmányhordó tevét és szamarat is láttunk.

Az út mindkét oldalán a hegyek lábánál távolról falvak tűnnek az utas szemébe.

Az országúton jobb kéz felől régi temető, benne hosszúkás márványkőbe vésett sas keltette fel a figyelmemet.”

Az antik relikviák iránt lelkes Dernschwam itt is készít egy gyors vázlatot a márványba vésett sasról, majd az alábbiakat írja, ismét megemlítve a földbe vájt házakat és a Busbecq által is látott juhnyájakat:

„Egy jókora, magas domb előtt haladtunk el, tövében falucska húzódik meg, olyan alacsony, földdel borított házakkal, hogy az ember egyszerűen csak áthalad felettük.

Mellette, az út jobb oldalán régi temető.

Ezen a napon gabonatermő vidéken, jó sima úton haladtunk, oldalt kisebb, kopár hegyekkel. Egy szép kis dombot is láttunk, melyet valaha nyilván szőlőskertek borítottak.

A hegyek mind kopaszak, bozótosak; fának nyoma sincs.

Mindkét oldalt juhnyájak tűntek fel. Ökrök és tehenek legeltetésére alkalmas rétet, magas füvet nem láttunk.

Persze lenne itt is jó aratás, jó szüret, ha errefelé jóravaló, tisztességes népek lakoznának. De Oszmán és a nyughatatlan parasztok mindent feldúltak és elpusztítottak.

A szőlőskerteket ősszel egyszerűen leeszik. Amit mégis kitaposnak, abból melikratont és lepárolt édes italokat készítenek.

Ezen a vidéken egy Oszmán nevű semmiházi paraszt más pártütőkkel együtt fellázadt és fosztogatásra adta a fejét. Először azokat a környező mezővárosokat és kastélyokat dúlta fel, amelyek egy részét mi útközben a hegyek alatt láthattuk.”

Korábban már láthattunk példát arra, ahogy Dernschwam a dolgok kis-ázsiai helyzete miatt elégedetlenkedik: szidja a lakosokat, panaszkodik az igénytelenségre és a szervezetlenségre stb. Érdekes az Oszmán nevű „lázadó” említése a szövegben: ahogy láthattuk, Busbecq megjegyezte saját leírásában, hogy ez a vidék volt a dinasztia bölcsője. Dernschwam, amennyiben I. Oszmánra utal, nagyon nem diplomatikusan és válogatottan finom szavakkal teszi ezt; Oszmán nevű lázadóról ugyanakkor e korban és e vidéken nem tud a történetírás.

A folytatásban Dernschwam ad néhány további támpontot arra nézve, merre is halad a követség útja Amászia felé:

„Jobb felől egy Eszkisehir – vagyis Óváros – nevű város terül el. Majd balról a Biledzsik nevű – szintén romos várkastély és mezőváros következett; itt állítólag még most is foglalkoznak selyemszövéssel.

Ezután jobbról a szintén romos Egri Jüz, kastély és mezőváros. ugyancsak jobbról Karadzsa Sehir, egy sivár mezőváros, melyet, mint mondják, törökök és örmények laknak.

Czomschuran faluban, ahol éjszakára a temető mellett, szabad ég alatt letáboroztunk, nincsen karavánszeráj, csak disznóólak. A temető szomszédságában mély merítőkút; ilyen több is akad ezen a sivár helyen. A falu határában nincs sem folyó, sem patak, de kutak vannak. Földbe vájt, kőfalú, gerendával fedett, fenn és oldalt földdel takart karavánszerája felett járni-kelni lehet, akárcsak a többi, földbe vájt s földdel borított ház felett. Jómagam is lépkedtem rajtuk, ezt tették a kutyák meg a többi állatok is.

A temetőben sok a jó öreg márványkő, melyeket a földig rontott városokból hoztak ide.

A faluban mecset és papok.”

Eskişehir, a ma mintegy 800 ezres nagyváros története legalább a frígekig nyúlik vissza; a város római kori neve pedig Doryleaum volt; török neve (Eskişehir ’régi város’) vélhetőleg nem véletlenül keletkezett. Bilecik,melynek selyemszövése a település mai napig meghatározó gazdasági ágazatai közé tartozik, a bizánci időkben valóban bírt egy Belekoma nevű erődítménnyel – mára ennek alig maradtak romjai. A Dernschwam által említett két kisebb település (Eğriöz és Karacaşehir) is azonosíthatóak Eskişehir térségében – de hogy hol is lehetett Csausada (Czomschuran vagy Czaus Sadan), ahol 1555. március 20-án este a csapat megszállt, nem tudjuk.

A folytatásban a követség tovább közeledik Ankara felé.

Források:

Augerii Gislenii Busbequii Legationis Turcicae Epistolae quatuor. Frankfurt, 1595

Augerius Gislenius Busbequius: Legationis Turcicae Epistolae quattuor – Oghier Giselin van Boesbeeck: Vier brieven over het gezantschap naar Turkije

Békési B. István: Törökország. Panoráma, Budapest, 1983

Bernard Lewis: Isztambul és az oszmán civilizáció. Gondolat, Budapest, 1981

Etimológiai szótár. Magyar szavak és toldalékok eredete (Főszerkesztő: Zaicz Gábor). Tinta, Budapest, 2006

Ferenczy Endre – Maróti Egon – Hahn István: Az ókori Róma története. Tankönyvkiadó, Budapest, 1992

Georg Ostrogorsky: A bizánci állam története. Osiris, Budapest, 2003

Hans Dernschwam: Erdély. Besztercebánya. Törökországi útinapló. (Közreadja: Tardy Lajos) Európa, Budapest, 1984

Idősebb Plinius: Természetrajz VII-VIII. Az emberről és a szárazföld élőlényeiről. Kalligram, Budapest, 2014

Káldy-Nagy Gyula: Szulejmán. Gondolat, Budapest, 1974

Lettres de Baron du Busbecq. Paris, 1748

Marco Polo utazásai. Budapest, Gondolat, 1984

Matuz József: Az Oszmán Birodalom története. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990

Tardy Lajos: Régi magyar követjárások Keleten. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971

The Turkish letters of Ogier Ghiselin de Busbecq. Transleted by Edward Seymour Forster with a foreword by Karl A. Roider. LSU Press, 2005

Horváth Krisztián – Türkinfo