Egyszer csak vége lett a 40 éve tartó harcoknak, de a törökök sem értik, mi jöhet ezután

Miközben a nemzetközi diplomácia vért izzad azért, hogy legalább korlátok közé lehessen szorítani a gázai, az ukrajnai, vagy a kasmíri konfliktust, addig az elmúlt hónapokban szép csendben, különösebb külső nyomásgyakorlás nélkül elkezdett megoldódni a Közel-Kelet egyik, korábban meg- és feloldhatatlannak tartott válsága.

A Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) hétfőn bejelentette, hogy leteszik a fegyvert, nem harcolnak tovább Törökországgal, és feloszlatják a szervezetet. A PKK 40 éve küzd az állam ellen az ország délkeleti részén, a szervezetet a török kormány, valamint az Európai Unió és az Egyesült Államok is terrorszervezetként tartja nyilván.

Nemrég a bebörtönzött vezetője, Abdullah Öcalan is arra kérte a csoportot, hogy tegyék le a fegyvert, hogy a kormány el tudja kezdeni a régió fejlesztését. A PKK közleménye szerint sikeresen addig képviselték a kurdok ügyét, hogy a problémákat már demokratikus módszerekkel is meg lehet oldani, így végrehajtották a küldetésüket. Elvileg a lefegyverzési folyamatot Öcalan vezényli majd le, és a török parlament segítségét is kérték.

Az elvi bejelentés mellett azonban a PKK gyakorlati feloszlatásáról még keveset tudni. A háttérben pedig Recep Tayyip Erdoğan török elnök politikai érdekei mellett a nemzetközi helyzet változása is erősen közrejátszhatott.
Évtizedek óta húzódó konfliktus

A kurd etnikum 25-30 milliós lélekszámával a világ legnagyobb állam-nemalkotó népének számít, melynek etnikai-nyelvi tömbjét jelenleg négy állam, Törökország, Szíria, Irak és Irán határai darabolják fel. Ugyan az elmúlt bő száz évben időről időre – például a Török Birodalom felbomlása, Szaddám Huszein diktatúrájának bukása vagy az Arab Tavasz – után rövid időre mindig felcsillan a kurd függetlenség reménye, azonban az állami szuverenitást az elmúlt években egyetlen kurd entitás sem tudta kiharcolni.

A legnagyobb, 15-20 milliós kurd kisebbség Törökország déli-délkeleti részén él; azonban az I. világháború után Mustafa Kemal Atatürk rendszere a szárba szökkenő modernizációs nacionalizmustól fűtve igyekezett az etnikailag-vallásilag tiritarka helyi közösségeket „felrobbantani” és egy homogén, iparosodó török nemzetté formálni. Az 1915-ös örmény népirtás, majd az 1919-22-es görög háború mészárlásai/kitelepítései/lakosságcseréi után az atatürki nacionalizmus első számú célpontjai a kurdok voltak, akiket a nyelvi-kulturális jogok direkt korlátozásától a gazdasági ösztönzőkig számos eszközzel igyekeztek beolvasztani.

A kurdok a diszkrimináció ellenére parlamenti képviselettel is rendelkeznek; ezzel párhuzamosan azonban az 1978-ban alapított marxista Kurdisztáni Munkáspárt 1984-től a rendkívül hegyes délkeleti határvidéken kezdett gerillaháborúba, melyet a török katonai létesítmények elleni merényletekkel egészített ki. A 4-5000 méteres magasságot is elérő hegyláncok által tagolt vidék az ókortól kezdve megnehezíti az összes birodalom dolgát, és a törökök is sokat kínlódtak a PKK bázisainak felderítésével, a gerillák észlelésével, de a Torosz-hegység magasában előforduló kétméteres hóban még a török ellenőrzőpontok ellátásával is (ezek a nehézségek jelentették az ösztönzést a török drónipar felfuttatására). A természeti viszonyok miatt a gerillák ráadásul könnyedén átjárhattak az iraki vagy iráni határon is.

A gerillaháború több tízezernyi áldozattal járt, és a helyi lakosságra rótt terhek miatt a kulturálisan, gazdaságilag és társadalmi pozícióját tekintve is rendkívül tagolt kurd közösségben sem élvezett egyértelmű támogatást. Török nyomásra a PKK-t az Európai Unió és az Egyesült Államok is terrorszervezetként tartja nyilván, de a harcokat sem a nemzetközi elszigeteltség, sem pedig a szervezet óriási tekintéllyel bíró főtitkárának, a szíriai és európai száműzetésben élő Abdullah Öcalannak 1999-es elfogása és elítélése nem tudta véglegesen lezárni.

Folytatás

Forrás: telex.hu