Egyszavas bűvös ígéret járta be a török médiát – ám a szó fénye hamar megkopott 

           

            Isztambuli és ankarai újságírók kimutatták, hogy a Török Köztársaság elnöke az utóbbi nyolc évben soha nem szakított időt arra, hogy tárgyaljon az ellenzék vezérével. A napokban azonban váratlanul mégis rászánta magát erre. Recep Tayyip Erdoğan találkozott a Köztársasági Néppárt (CHP) elnökével, Özgür Özellel, nem is akárhol: az AKP ankarai székházában, ahová utóbbit meghívta. Az államfőnek ez a nemes gesztusa annak ellenére is méltánylandó, hogy vendégének pártja a márciusi önkormányzati választásokon először utasította maga mögé a második helyre az elnök pártját, a kormányzó AKP-t, amely ezzel elszenvedte első súlyos vereségét. A másfél órás négyszemközti megbeszélés légkörét a CHP-elnöke kedvezőnek értékelte. Derűlátón nyilatkozott politikai érintkezésük várható jövőbeni eredményeiről is, és köszönetet mondott az államfőnek a vendéglátásért.

            Erdoğan személyi titkára, Hasan Doğan útján reményét fejezte ki, hogy a közeljövőben már a CHP főhadiszállásán folytathatják eszmecseréiket. Úgy tudni, hogy erre még június hónapban sor kerül. A Sözcü és a Dünya című napilapok jelentése szerint a találkozó légköri minőségét az is mutatta, hogy az ellenzéki párt vezére államfő vendéglátóját megajándékozta a híres paşabahçei üvegművészeti műhely egyik szép alkotásával, amely a Köztársaság tüze címet viseli. Az elnevezés eredete még a köztársaság kikiáltása utáni első évekre nyúlik vissza. Akkor döntöttek arról, hogy tehetséges ifjakat küldenek tanulni nyugati országokba. Az 1925-ben meghirdetett pályázatra 150-en jelentkeztek, közülük választották ki a 11 legjobbat. Ezek egyike volt a későbbi orvosprofesszor, Sadi Irmak, akit a felszabadító háború addigra már államelnök hőse, Mustafa Kemal pasa indulásakor így búcsúztatott: „Szikraként küldünk benneteket, és azt várjuk, hogy lobogó tűzként térjetek haza!” Irmak Berlinben vehette át diplomáját. Később hazai egyetemi működése közben a hetvenes években rövid ideig elnöke volt egy úgynevezett szakértői kormánynak.

            A kormány és az ellenzék fenti „közeledése” láttán némelyeket a bizakodás érzése töltötte el a jövőt illetően. Már-már az első halvány jeleit vélték felfedezni annak, hogy annyi év után talán némi változás következhet be a törökországi belső politikai viszonyokban, szembenállásban. Mindenekelőtt abban, ahogy a Fehér Palota mindenkor és mindenütt kérlelhetetlenül fellép minden olyan társadalmi mozgalommal és megnyilvánulással szemben, amely tényleges demokráciát és a kisebbségeknek valódi jogegyenlőséget követel. A változásokban reménykedőket közben valóban megerősíteni látszott Recep Tayyip Erdoğan nagy nyilvánosság előtt elhangzott kijelentése is. A várakozásoktól messze elmaradt választási eredmények értékelésére és a feladatok kijelölésére hivatott AKP-gyűlésen, amelyet a hőforrásokban és gyógyvizekben gazdag észak-törökországi vadregényes vidék Kızılcahamam fürdő- és üdülővárosának előkelő szállodájában tartottak, az államfő elismerte: „Tudatában vagyunk annak, hogy a választások eredményeiben testet öltöttek a társadalmi változásra és megújulásra vágyó népünk velünk szembeni elvárásai. Ennek az üzenetnek megfelelően fogunk cselekedni!”

            Ekkor jelentette be, hogy mielőbb viszonozni fogja a CHP-elnök nála tett látogatását. A Török Köztársaság államfőjének szájából szintén ekkor hangzott el az a fontos ígéretbe öltöztetett bűvös szó is, amelyre újságírók különösképpen felfigyeltek: „Rögtön az elnök úr látogatását követően kinyilvánítottam, hogy a politikában enyhülést óhajtok. Ennek az enyhülésnek egyik része, szerzője a hatalom, másik az ellenzék. Ebben teljesen biztos vagyok. Mi sohasem pártfogoltunk polarizációt, ellenséges táborokra szakadást. Azt szeretnénk, ha a nemzetünk reményeit beteljesítő politikai enyhülés ez alkalommal nem bizonyulna kérészéletűnek.”

            Mindehhez mindamellett hozzáfűzte: „Az enyhülés nem jelentheti önazonosságunk, álláspontunk és általunk meghúzott vörös vonalaink kompromisszumos feladását. Politizálni általában, még kevésbé ellenzékből, nem lehet bomlasztással és kirekesztéssel, mert ez nem hogy használ, hanem egyenes árt Törökországnak.”

            Yumuşama – ez az a legutóbb legmagasabb szintről oly sokszor elismételt zenei csengésű bűvös török szó, amely enyhülést, vagy ha úgy tetszik, enyhítést, mérséklést, normalizálást jelent, a nemzetközi diplomácia nyelvén pedig a hidegháború után beköszöntött détente-ot jelenti. Ezt ízlelgették török hírmagyarázók, ki-ki meglepetéssel, ki-ki reménykedve, ki-ki politikai elégtétel érzésével, ám a még megmaradt ellenzéki sajtó térfelén többen erős kétkedéssel vagy akár bősz felháborodással fogadták. Közéjük tartozott a gazdag történelmi hagyományú Cumhuriyet (Köztársaság) című tekintélyes baloldali ellenzéki napilap szerzőgárdája. Ennek az újságnak az évek folyamán sokszor kellett durva gyanúsítgatást és erőszakot elszenvednie az AKP-kormányzattól. Emiatt a szerkesztőségéből többen külföldre menekültek, emigrációba kényszerültek. Belőlük Németországban valóságos kis pótszerkesztőség alakult, amely török nyelvű hírportált működtet. Most Emre Kongar, a lap egyik vezető „otthoni” tárcaírója-kommentátora, aki egyben szociológus és egyetemi tanár is, szenvedélyes hangvételű cikkben foglalt állást.            

            „Nem akarnak sem hatalmi enyhülést, sem normalizálást” című írásában kétségbe vonta Erdoğan „új politikai irányvonalának” őszinteségét. Szemére lobbantotta az államfőnek, hogy minden ígérgetése és ékesszólása ellenére lényegében ott akarja folytatni, ahol abbahagyta. Ennek bizonyítékaként hozta fel, hogy alig két nappal „enyhülést” hirdető híres kızılcahamami beszéde után a délkelet-törökországi Hakkâriban (kurdul Colemêrg) leváltották tisztéből, majd őrizetbe vették a március 31-i helyi választásokon győztes kurdbarát Népek Egyenlőségének és Demokráciájának Pártja (DEM Parti) polgármesterét, Mehmet Sıddık Akışt. Helyébe önkényesen kinevezett kormánymegbízottat ültettek. Mindezt annak a hatalmaskodó AKP-gyakorlatnak megfelelően, amelyet korábban a kurd vidékeken már mintegy ötven városban és településen alkalmaztak. Később bíróságon egy vele együtt 13 másik személy ellen is indított perben azzal vádolták meg, hogy a PKK terrorszervezet megbízásából „védelmi pénzt” zsarolt ki a lakosságtól, valamint terroristákat bújtatott otthonában. A perben, amelynek tárgyalásain összesen hat védőügyvéd volt jelen, a Takvim (Naptár) című napilap legfrissebb jelentése szerint a kurd politikust tizenkilenc és fél év szabadságvesztésre ítélték Az ítélethirdetés után Mehmet Sıddık Akışt páncélozott gépjárművön a Van városi börtönbe szállították A leszámolás jellegű rendőrségi és igazságügyi eljárást a helyi lakosság széles körű tiltakozó tüntetésein kívül Svájcban, Franciaországban és Németországban élő kurdok megmozdulásai is követték.

            „Ez lenne tehát a kurdok felé való nyitás, amit annak idején olyan harsány propagandával reklámoztak?” – kérdezi a publicista, emlékeztetve, hogy az elnök több más kérdésben is teljes hátra arcot hajtott végre. Továbbá tényleg hinni lehet egy olyan kormány enyhülési és normalizáló törekvésének, amely 22 éven át ellenségeskedésre és szembenállása alapozta politikáját? Emre Kongar éles bírálatában odáig ment, hogy szerinte voltaképpen nem is Erdoğan volt az enyhülési politikát kezdeményező török vezető, hanem az őt meglátogató Özel CHP-vezér. Szerinte utóbbi is a maga érdemének tudta be ezt a kezdeményezést, amely arra a pártstratégiára alapozva született, hogy a CHP a társadalom minden rétegével keresi a kölcsönös engedményeken alapuló megegyezést.

             A török publicista keserű kiábrándultságában ezzel a kemény megállapítással fejezi be eszmefuttatását: a kormány választások utáni magatartását valójában nem az enyhülés előmozdítására irányuló készség, hanem bekeményítés és normalizálás helyett inkább abnormalitás jellemzi.

            Egy még keményebb jogi-politikai leszámolással azonban a hatalom a Mehmet Sıddık Akış meghurcoltatásán is túltett; a török bíróság összesítve negyvenkét év szabadságvesztésre ítélte a már 2016 óta raboskodó Selahattin Demirtaşt, a Népek Demokratikus Pártjának ( HDP) volt társelnökét. A kurdok zaza ágából származó 51 éves korábbi jogvédő ügyvédet a bíróság felelőssé tette azért, hogy a 2014-ben a szír–török Kobanê határvárosban állítólag az ő izgatására kirobbant zavargások emberéleteket követeltek. Akkoriban a város kurd lakossága fegyvert fogva hősiesen védelmezte otthonát és szülőföldjét az Iszlám Állam terrorszervezetének kegyetlen ostromával szemben. A török és a nemzetközi közvélemény tekintélyes része úgy érzékelte, hogy a közelben állomásozó török katonai alakulatok tétlenül szemlélték a védők áldozatos küzdelmét. Emiatt akkor a HDP élén Selahattin Demirtaş tiltakozásra buzdította a török tartományok népét. Hívó szavára tömeges megmozdulások kezdődtek. A rendőrségi beavatkozást követő zavargások erőszakhullámában mintegy negyvenen életüket vesztették.

            Selahattin Demirtaş a demokratikus kurd mozgalom nagy reménysége, egyben kiemelkedő vezéregyénisége volt. Az emberek a nevét kedveskedve, rövidítve Selocanként emlegették, ami megközelítőleg annyit tesz, mint a mi drága Selónk. Ő vezette a HDP-t nagy történelmi sikerére: a kurdbarát párt 13 százalékot meghaladó szavazataránnyal – átugorva a tízszázalékos “kurdküszöböt” – 2015-ben először jutott be a nagy török nemzetgyűlésbe. A parlament 550 helyéből 80-at kurd képviselők foglalhattak el, akikre hatmillió állampolgár adta szavazatát. A pártot demokratikus politikája – kurd hívein túl – népszerűvé tette más nemzetiségek, munkások, fiatal értelmiségi városlakók körében is. De az is, hogy felkarolta az elnyomott nemi kisebbségek ügyét. Ezenközben Selahattin Demirtaş egyike volt azoknak az ügyvédeknek, akik akkor még a török államvezetéssel és hírszerzéssel együttműködve évekig jól haladó közös titkos tárgyalásokat folytattak a bebörtönzött Abdullah Öcalan PKK-vezérrel az úgynevezett török–kurd megbékélési folyamat keretében.

            A HDP meglepő sikereit, váratlan és erős parlamenti előretörését azonban Erdoğan kezdte veszélyesnek vélni a kormánypárt nemzetgyűlési egyeduralmára nézve. Ekkor többségének jövőbeni biztosítása végett összefogott a szélsőjobboldali-nacionalista és kurdellenes MHP párttal. Önkényesen megszüntette a megbékélési folyamatot, s élesen szembefordult a HDP-vel, valamint személyesen Selahattin Demirtaşsal. A PKK-val való összejátszás, a vele való „szerves összenövés” vádjával börtönbe juttatta, s nem is titkolta, hogy végleg ki akarja iktatni a politikai életből. Mert – mint egy hírmagyarázó megjegyezte – Recep Tayyip Erdoğan vetélytársát, „valóságos kurd nemezisét, fenyegető büntető igazságát” látta Selahattin Demirtaşban. A mostani ítélettel lényegében sikerült is neki „örökre megszabadulni” tőle, annak ellenére, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága többször elítélte a kurd politikus ellen tényleges jogalap nélkül indított bírósági eljárások sorozatát, folyamatosan követelve szabadlábra helyezését.

            A népszerű kurd vezető a börtönben töltött hosszú évek alatt hivatást váltott: meghurcoltatása közben politikusból író lett. Több regény és novella szerzőjeként ezen a művészi területen is nevet szerzett magának. Műveit nemcsak hazájában adták ki sikerrel, hanem külföldön is megjelentették, kitűnő fordításban, főleg angol nyelvterületen. 

            A történetnek ez a része tehát lezárulni látszik. Egy ismert szabadúszó török újságíró, Bünyamin Tekin szomorúan állapította meg, hogy azok, akik korábban az Iszlám Állam terrorszervezete elleni szíriai és iraki küzdelem hőseiként is ünnepelték, mostanra cserbenhagyták a kurdokat. Franciaországból és Svédországból a napokban kiadott Törökországnak egy-egy köztörvényes bűnözőnek nyilvánított, de a valóságban PKK-tagságuk miatt üldözött menedékkérőt. Otthon azonnal letartóztatták őket. Újabban Nyugat-Európában megszaporodtak az ott élő kurdok elleni fenyegetések, sőt merényletek is. Amit korábban elnéztek, megtűrtek, most tiltanak, például Belgiumban nem engedélyezik tiltakozó politikai megmozdulásokon, tüntetéseken PKK-zászlók lobogtatását. Az újságíró szerint Európa behódolt Erdoğannak, s az ő kedvéért elengedte a kurd kezet…

Flesch István – Türkinfo