Egy „oszmán ágból” való brit kormányfő tragikus sorsú őse

A történelem homályából a közelmúltban felmerült egy név, amely a nagy nyilvánosság előtt éppoly ismeretlen volt egykori viselőjének hazájában, mint külföldön. Egészen addig, amíg brit miniszterelnök nem lett a korábbi londoni polgármester, illetve külügyminiszter Boris Johnsonból, aki családja tarka eredetéről szólva már korábban is többek között megpendítette kis-ázsiai oszmán-török származását is.

Kinevezésével azonban egy csapásra széles körben ismertté vált, hogy a londoni Downing Street 10. új lakójának dédnagyapja az az Ali Kemal volt, akinek vérségi gyökerei nyomon követhetők egészen a közép-törökországi Çankırı tartomány Orta kerületének kétezer lelket számláló Kalfat falváig. Itt a helybéliek számon tartják azokat a szőke társaikat, akiknek a hajszíne emlékeztet a kissé mindig furcsa-egyénien borzas Johnsonéra. Utóbbi családját az itteniek büszkén származtatják a magukétól, a kalfati „szőkék fiaitól”, törökül sarıoğlangiller-től. Némely lelkes újságíró „tősgyökeres töröknek” vagy „oszmán sarjadéknak”, esetleg „oszmánok unokájának” írta le a távoli londoni rokont. Sőt még az is előfordult, hogy Boris Johnson nevét egyenesen „visszatörökösítették”, és az otthoni jó hangzás kedvéért Bariş Cansın-ra (kiejtése: dszanszn) módosították. A Borist helyettesítő nem ritka Bariş név békét, egyetértést jelent.

Maga az érintett angol fél szerényen csak arra a megjegyzésre szorítkozott, hogy a török szál csak gyenge benne. Ez a tartózkodó megjegyzés arra vall, hogy a történelmi értékek iránt oly érzékeny Johnson, aki kitűnő könyvet írt az általa rajongásig tisztelt nagy hivatali elődjéről, Winston Churchillről, tompítani igyekszik az oszmán ősével kapcsolatos kritikátlanul pozitív egyoldalúságot. Tudatában van ugyanis annak, hogy Ali Kemal máig vitatott, tragikus személyiség, aki a XX. századi török történelem meghatározó, legdrámaibb éveiben félreismerte a török nemzeti mozgalom lényeges céljait, főképpen a külföldi, így a brit megszállókkal szembeni küzdelem felszabadító jellegét, s a britek által ellenőrzött isztambuli kormány tagjaként üldözte képviselőit, elsősorban vezetőjét, Mustafa Kemalt.

Kanyargós életútja bővelkedett váratlan és hirtelen fordulatokban, volt nyugati emigrációban és keleti száműzetésben. Apja tekintélyes gyertyakészítő iparos, anyja az Oszmán Birodalom népes cserkesz kisebbségének tagja, rabszolgák ivadéka. Fegyelmezetlensége miatt korán kicsapták a katonaiskolából, de felvették a közszolgálati egyetemre. Pályája ezután a Párizs-Aleppó-Isztambul háromszögében folytatódott. A francia fővárosban franciatudását tökéletesítette. Közben már verselt is, és szervezkedett Abdülhamid szultán rendszere ellen. Később emiatt otthon több hónapi elzárásra ítélték, majd „kényszerkihelyezésre” a szíriai Aleppóba küldték hivatalnoknak. Sivatagi élményeiről ott regényt is írt, mielőtt visszaszökött volna Isztambulba. Onnan pedig a folytatódó üldözés elől újra Párizsba vezetett az útja, amely akkorra már a forradalmi ifjútörökök központjának számított. Az emigrációban megismerkedett e forradalmárok Egység és Haladás, törökül İttihat ve Terakki Bizottságával, vagyis röviden az ittihadistákkal.

Egy Ali Kemallal szemben ellenérzéssel viseltető török Ki kicsoda? szerzője szerint közvetíteni akart a szultán és az ittihadisták között, majd – hogy mintegy jóvátegye a velük fenntartott kapcsolatokat és a hozzájuk való ideiglenes közelségét – a brüsszeli oszmán követségen másodattaséi feladatokat vállalt. Közben benyomásairól tudósításokat küldött az isztambuli İkdam (Kitartás) című lapnak.

Az alkotmányosság helyreállításáért vívott 1908-as forradalom előtt egy nappal tért haza. Az İkdam hasábjain támadta az ifjútörök bizottságot, amely szerinte egyeduralomra tör. Az egyetemen politikatörténeti előadásokat tartott. Ezeken nyugati tapasztalatai alapján követendő példaként mutatta be a francia politikai liberalizmust. Ellenzéki beállítottságát az egyetemen sem titkolta, ezért hallgatói állítólag tiltakoztak, s ezért elvesztette tanári állását.

Tagja lett a szabadelvű Szabadság és Egyetértés Pártjának (Hürriyet ve İtilâf Fırkası). Neve széles körben ismertté vált a párthoz közel álló Peyam (Hírek) című lap vezető publicistájaként. A szerkesztőségben egy ideig együtt dolgozhatott olyan irodalmi nagyságokkal, mint a költő Yahya Kemal Beyatlı és az író Yakup Kadri Karaosmanoğlu. Változatlanul vitriolos cikkeket írt a már említett İkdamban is. Az első világháborút közvetlenül megelőző és a háború alatti években kiváltképp hányatott sors jutott osztályrészéül: már nem a szultán, hanem az ifjútörök bizottság üldözte, letartóztatták, az İkdamot betiltották, lehetetlenné tették újságírói hivatásának gyakorlását. Megélhetését kénytelen volt óraadásból biztosítani.

Ez a helyzet az első világégés végéig, vagyis addig tartott, amíg a felelősségre vonás elől külföldre nem szökött az Oszmán Birodalmat háborús pusztulásba vivő három pasa, az ittihadista Enver, Talat és Cemal, akik az ifjútörök bizottság kormányának élén 1913-tól az 1918-as vereségig az országot diktatórikus eszközökkel irányították. Ali Kemal ezután nemcsak publicisztikai munkásságát folytatta, hanem aktív politikai tevékenységbe is kezdett: miniszterséget vállalt a britekkel együttműködő Damat Ferid nagyvezír kormányában, először az oktatási, később a belügyi tárca birtokosaként.

Ami újságcikkeit illeti, ezekben visszamenőleg követelte mindazoknak a leleplezését és felelősségre vonását, akik irányították az örmények körében 1915-től kezdve elkövetett tömeggyilkosságokat, de azokét is, akik ezekben a gaztettekben végrehajtóként vagy bűnsegédként tevőlegesen részt vettek. Vahakn N. Dadrian Amerikában élő örmény szociológus és népirtáskutató idéz Ali Kemalnak több ilyen akkori írásából. Például a Sabah című napilap 1919. január 28-i számában így érvelt: „Öt évvel ezelőtt egyedülálló bűncselekményt követtek el, olyat, amely az egész világot megrendítette. Ennek méreteit tekintve a kezdeményezők és végrehajtók körét nem lehet öt vagy tíz személyre leszűkíteni, hanem akár százezrekre is tehető. Eddig is már tényszerűen bebizonyosodott, hogy e tragédia kiindulópontja az ittihadista Egység és Haladás központi bizottságának döntése volt.”

A brit megszállás alatti Isztambulban török bíróságok valóban indítottak pereket a fenti bűncselekményekben elmarasztalható magas rangú állami tisztségviselők, volt ittihadisták ellen. Az első ilyen pert 1919 februárjában folytatták le egy magát ártatlannak valló tartományi kormányzó ellen, akit végül halálra ítéltek és nyilvánosan ki is végeztek. Vahdettin szultán azonban csak azután volt hajlandó jóváhagyni az ítéletet, hogy a legfőbb muzulmán vallási méltóság ezt összeegyeztethetőnek minősítette a saríával, törökül a seriattal, vagyis az igazhívők vallástörvényével.

Azokban a hónapokban kezdődött Ali Kemal életének tragikus utolsó szakasza, a Kelet-Anatóliában zászlót bontó török nemzeti felszabadító mozgalom elleni miniszteri tevékenysége. Ekkor már üldözője – vagy miként a kiváló német Atatürk-kutató, Klaus Kreiser jellemzi – „elkeseredett ellensége” volt a mozgalom vezetőjének, Mustafa Kemalnak, a későbbi Atatürknek.

Maga Atatürk az 1927-ben elmondott és könyvalakban is kiadott híres kongresszusi beszédében, a Nutukban összesen 16 alkalommal említi Ali Kemal bejt, aki őt és társait írásban és szóban oly sokszor becsmérelte, hol csavargónak, hol banditának minősítve.

A szónok felelevenítette, hogy Ali Kemal bej egyik alapítója volt az Angolbarátok Társaságának (İngiliz Muhipleri Cemiyeti), amelynek tagjai – első helyen maga az oszmán padisah és kalifa, Vahdettin, valamint Damat Ferid pasa és belügyminisztere, Ali Kemal bej és mások – teljesen alárendelték magukat a brit akaratnak és érdekeknek, angol oltalmat remélve.

Szintén ebben a sokat idézett beszédben olvasható, hogy a belügyminiszter Kemal Ali bej rejtjelzett távíró-körüzenetben tájékoztatta kelet-anatóliai tartományi alárendeltjeit arról, hogy a brit főmegbízott szándékával egyetértésben leváltotta Mustafa Kemal dandártábornokot, a 9. hadsereg felügyelőjét tisztségéből, és ennek megfelelően felszólította a címzetteket, hogy szakítsanak meg vele minden kapcsolatot, és ne engedelmeskedjenek parancsainak. A tábornok-felügyelőt még a szultán küldte ki a térségbe rendcsinálás, a nemzetiségek közötti viszályok tompítása céljából, de a főváros brit köreiben és a szultáni udvarban megneszelték, hogy a tekintélyes főtiszt ellenük fordult, és hazafias szándékait kívánja érvényesíteni. A kongresszusi előadó szó szerint felolvasta ezt az 1919. június 23-án kelt, megfejtett 84. számú körüzenetet, amelynek szövege, mielőtt a fent idézett lényegre rátért volna, némi behízelgő tényszerű elismerést is tartalmazott a gallipoli diadalt kivívó győztes oszmán hadvezér tagadhatatlan érdemeire vonatkozólag: „Ámbátor Mustafa Kemal pasa kiváló katona, napjaink politikájában képtelen eligazodni, s ezért rendkívülinek mondható hazaszeretete és ügybuzgalma ellenére új posztján egyáltalán nem is lehetett sikeres”. Mindebből már tudni lehetett, hogy a Fényes Porta valamire készül ellene, és sem őrizetbe vételétől, sem pedig még a vele való végleges leszámolástól sem fog visszariadni.

Ez a sejtés be is igazolódott, a köztársaság elnökének szájából hangzott el, hogy Ali Kemal valóban le akarta őt fogatni. Ez pedig közvetlenül a felszabadító mozgalom programadó kongresszusa előtt történt Sivas városában azzal a céllal, hogy csírájában elfojtsák a „törvénytelen földalatti szervezkedést”. „A belügyminiszter ugyanis újabb távíró-körüzenetet küldött, amelyben propagandaszólamokkal „össze akarta zavarni a helybéliek, a tisztviselők és a lakosság fejét” – mondta az 1927-es kongresszusi szószékről Mustafa Kemal köztársasági elnök. „Engem pedig le akartak tartóztatni” – jelentette ki.

Mégpedig oly módon, hogy Isztambulból a nyakára küldtek egy nyugállományú volt tartományi kormányzót, Ali Galipot, hogy tüzelje fel ellene a népet. Ez az ügynök falragaszokat helyezett ki Mustafa Kemalt veszélyes lázadónak és árulónak minősítő felirattal. Ezzel a próbálkozással azonban kudarcot vallottak, s a belügyminiszter le is mondott.

A Cumhuriyet című baloldali napilap ismert kolumnistája, Mustafa Balbay azt írta, hogy Ali Kemal tagadhatatlanul élesen szembehelyezkedett a felszabadító háború céljaival, „tapssal fogadta” a sèvres-i békediktátumot, és szorgalmazta brit mandátumterület létrehozását Törökországban, mert ezt a kibontakozás elengedhetetlen feltételének tartotta. Mindezek tetejébe gúnyt űzött Mustafa Kemalból. A nemzeti-hazafias erőket „őrültek gyülekezetének” nevezte, mert szerinte egyenesen őrültség ujjat húzni a britekkel. De rosszul ítélte meg a területrabló görögök elleni török honvédő háború kimenetelének esélyeit is. Még röviddel az 1922. augusztus 26-án hajnalban indított török általános támadás előtt is, amely bevezette a görög haderő megsemmisítő vereségét és az országból való végleges kiűzését, kételkedett Mustafa Kemal pasa és fegyveres erői győzelmében. Véleményét arra a hamis feltevésre alapozta, hogy a görögök fölényben vannak mind ember- és hadianyag, mind pedig felszerelés tekintetében, főleg pedig számíthatnak a britek hatékony segítségére. A kemalisták viszont – állította cikkében – „nyomorult rablók és szemforgató hitetlenek, az anatóliai nép ellenben szereti istenét és vallását”. A  Szmirna, vagyis Izmir elfoglalása azonban arra késztette, hogy részben felülvizsgálja korábbi nézeteit, és feltegye magának a kérdést, vajon a célok tekintetében valóban áthidalhatatlan ellentétetek feszülnek-e közte és az idegen megszállókat kiűző nemzeti erők között.

Ami azonban ezután következett, elborzasztotta a közvéleményt. Nem utolsósorban Mustafa Kemal pasát. Mert Ali Kemal bűnös és véres bosszúállás áldozata lett. A beteges bosszúálló nem más volt, mint Nureddin pasa, akinek a kezdeményezésére vagy parancsnoksága alatt kurdok, görögök és örmények ellen már korábban is szörnyű kegyetlenségeket követtek el lázadásokat megtorló hadműveletek címén. Most 1922 késő őszén arra utasította embereit, hogy kerítsék hatalmukba Ali Kemalt,

Ez meg is történt egy isztambuli borbélyműhelyben, ahol az ismert vendégen rajtaütöttek, száját betömték, megkötözték, s hajón a közei Izmitben Nureddin pasa elé vitték. Azt mondták, hogy hazaárulás vádjával szabályszerűen hadbíróság elé fogják állítani Ankarában. Nem ez történt, mindez csak ürügyül szolgált: Nureddin pasa megparancsolta egyik hadnagyának, hogy „a nagy városkapu előtti utcáról fogdosson össze találomra néhány száz embert, s ezek, amikor a fogoly áthalad a kapun, rövid úton végezzenek vele. A pasa a „rövid utat” szó szerint lincselésként határozta meg. Ebben ő már szakértőnek számított, Izmirben muzulmán fanatikusok közé dobatta és meggyilkoltatta Krizosztom görög ortodox püspököt, akit azzal vádolt, hogy a város görög katonai megszállása idején az ellenséggel cimborált. Ali Kemal esetében minden Nureddin pasa „előírásainak” megfelelően ment végbe: a összeverbuvált csőcselék az eléje vetett áldozatot ütötte-verte, majd megkövezte és késsel agyonszurkálta. Holttestét lábánál fogva végigvonszolták a városon, s egy vasúti alagút előtt, jól láthatóan fellógatták.

Amikor Mustafa Kemal pasát az esetről tájékoztatták, felháborodva azt mondta, hogy ez az aljas bűncselekmény mélységes undorral tölti el. Később kiderült, hogy Nureddin pasa keze volt benne abban is, hogy a holttestet a vasúton utazók számára közszemlére tették. Így ugyanis láthatta Ismet pasa miniszterelnök, a későbbi Inönü.

A korszak egyik legismertebb publicistája és a köztársaság kezdeteinek megbízható krónikása, Falih Rıfkı Atay beszámolója szerint ugyanis a kormányfő vonaton éppen a lausanne-i békeszerződés aláírására utazott Svájcba, a határig Nureddin pasa kíséretében, amikor szemébe ötlött a borzasztó látvány. Először lehorgadt fejjel magába roskadt, majd éktelen harag kerítette hatalmába, nyakon ragadta feltételezése szerint vétkes útitársát, betuszkolta a vasúti fülke szögletébe, és hangosan szidalmazta.

Nureddin pasa mindennek ellenére soha nem került hadbíróság elé, noha ezt szorgalmazta és sorozatos bűncselekményei, kegyetlenkedései miatt a pasát el is ítélte a török nagy nemzetgyűlés. Atatürk azonban bírósági eljárást nem támogatott. Ettől megóvta a régi katonacsaládból származó tisztjét, akinek már az apja is híres tábornagy volt, ő maga pedig bátran és eredményesen harcolt a birodalom minden háborús frontján, és kitüntette magát a függetlenségi háborúban is. Később azonban a köztársaság elnöke megrótta azért, mert érdemtelenül magának igényelt harci dicsőséget olyan győzelmekért is, amelyeket lényegében mások vívtak ki. Közöttük például ő maga, Atatürk, és elmarasztalta amiatt is, mivel bírálta a fez viselésének tilalmát, az úgynevezett köztársasági kalaptörvényt.

A liberális újságíróként és nyugatbarát politikusként ismert Ali Kemal meggyilkolásáról hírt adott a korabeli külföldi sajtó is.

A The New York Times 1922. november 7-i számában konstantinápolyi keltezéssel Nők ölték meg Ali Kemalt cím alatt az Associated Press hírügynökség jelentése alapján számolt be az esetről. Szó szerint idézzük, mert eltér a török történetírás megállapításaitól.

»Az antinacionalista Sabah című lap szerkesztőjét, Ali Kemal bejt, akit felfogató tevékenység vádjával Izmitben letartóztattak, csőcselék ölte meg, miután hivatalosan halálra ítélték. Először elébe vitték Nureddin pasa tábornoknak, aki Szmirna katonai kormányzójaként éppen a nemzeti erőknél tett szemleutat Izmitben, s aki a halálos ítéletet drámai módon hirdette ki: „Az iszlám nevében és a török nemzet nevében halálra ítéllek az ország elárulásáért”.

Ali Kemal nem mozdult, egy szóval sem tiltakozott. Összekötözött kézzel vitték a vesztőhelyre. Mielőtt azonban odaért volna, dühödt nőkből álló csőcselék vettette rá magát, késekkel, kövekkel, husángokkal támadta meg, tépdeste-szaggatta a ruháját, vadászkésekkel vágásokat ejtett a testén. E kínzó gyötrelem néhány perce után az áldozat kilehelte a lelkét. Az őrjöngő tömeg a holttestet végigvonszolta az utcákon, majd több órán át tartó közszemlére tette az akasztófára.

A szerkesztő halála mélységes felháborodást és érzelemhullámzást keltett Konstantinápolyban, mert ott úgy ismerték, mint Törökország egyik legfelvilágosultabb és legpártatlanabb, legkevésbé részrehajló polgárát.«

Az amerikai tudósításnak ehhez a majdnem száz évvel ezelőtti utolsó mondatához tartalmilag szinte pontosan illeszkedhetne egy mostani törökországi ellenzéki politikus írása is. Szerzője az örmény Garo Paylan, aki a Népek Demokratikus Pártja, a HDP képviselői között foglal helyet a török nagy nemzetgyűlésben, ahol 2015 óta következetesen védelmezi a nemzeti kisebbségek jogait. Cikkét törökül fogalmazta, de nem hazájában, a Török Köztársaságban jelent meg, hanem török eredetiben a harcosan demokrata The Independent című londoni napilap internetes kiadásában.

„Boris Johnson dédapja, Ali Kemal nem hazaáruló, hanem ellenzéki újságíró és politikus volt – olvasható felütésként az angol szerkesztőségnek twitteren eljuttatott szövegben. Ali Kemal azt hirdette, hogy az ifjútörök ittihadisták döntötték katasztrófába Törökországot, és ebben neki volt igaza.” A továbbiakban az örmény nemzetiségű törökországi parlamenti képviselő emlékeztet arra, hogy »Ali Kemal szót emelt a tehcir, az örmények erőszakos „áttelepítése” ellen, s belügyminiszterként mindent megtett azért, hogy az örmény népirtás elkövetőit bíróság elé állítsák. Az isztambuli perek eredményeként több tettest el is ítéltek.« Garo Paylan szerint azonban az ankarai nemzeti kormány „titkos megállapodást kötött a britekkel, aminek alapján azok az ittihadisták, akiket az angolok az örmény népirtásban való bűnrészesség vádjával Máltán fogva tartottak, bírósági eljárás lefolytatása nélkül Ankarába távozhattak. Ali Kemalt árulónak kiáltották ki és meglincselték. A valóságban azonban ő lelkiismeretére hallgató politikus volt, aki elszámoltatást követelt egy nagyon nagy bűnért.”

Ám a nemzetgyűlési képviselő úgy látja, hogy a bűn lényegében megtorlatlan maradt. „Ali Kemal, nyugodj békében!” – fejezi be Garo Paylan.

Erre viszont jól rímel a Cumhuriyet cikkírójának megállapítása, amely szerint ajánlatos történelmi alakokat és családjaikat nem egy, hanem több szempontból is értékelni. Példaként felhozza Ali Kemal egyik fiának történetét. Zeki Kuneralp apja erőszakos halála után a családdal külföldre ment, kiváló képzésben részesült, Svájcban jogot tanult. Hét nyelven beszélt. İsmet İnönü köztársasági elnök külön engedélyével hazatérhetett. Amikor azonban felvételre jelentkezett a külügyminisztériumban, az ottani hivatalnokoknak apja tevékenysége miatt kételyeik támadtak alkalmasságával kapcsolatban. Arra hivatkoztak, hogy ez nem egyszerűen közszolgálat. Az ügy fülébe jutott a köztársaság elnöknek, aki a felhozott kifogásokat illetően értetlenségének adott hangot, és kijelentette, ha a vizsgán megfelel, azonnal fel kell venni. Így indult a tehetséges fiatalember gyorsan felívelő, sikerekben gazdag diplomáciai pályája.

Volt beosztott diplomata Bukarestben, Prágában és a NATO-nál, később nagykövet Párizsban, Bernben, Londonban és Madridban. Két alkalommal betöltötte a külügyminisztérium helyettes főtitkári tisztét. Felesége 1978-ban a spanyol fővárosban az ASALA örmény terrorszervezet gyilkos merényletének áldozatává vált.

Fia, a prágai születésű Selim Kuneralp a legutóbbi időkig szintén hivatásos diplomataként magas beosztásokban szolgálta a Török Köztársaságot.

Flesch István – Türkinfo

.