Egy örmény asszony útja oszmán börtönből a kemalisták földjére, majd Amerikába

Egy örmény asszony útja oszmán börtönből a kemalisták földjére, majd Amerikába

    Már-már végleg elfeledve és csupán szerencsés véletlen folytán került elő egy réges-régi örmény újság, amelynek egyik cikke 1920-ban beharangozta, hogy hamarosan folytatásokban naplójegyzeteket fog közölni egy rejtélyes fiatal szerző tollából. Így kezdődött egy izgalmas és egyedülálló életrajz megismerésének története, amely sokakat megejtett és azóta is foglalkoztat.

      Az említett szerencsés véletlen esemény helyszíne a távoli Amerika, egész pontosan a tengerentúli cambridge-i Massachusetts Institute of Technology (MIT) csendes levéltári szobája volt. Ennek a patinás, 1861-ben alapított tanintézetnek a kutatója, Lerna Ekmekçioğlu PhD még doktori disszertációjának készítése közben itt bukkant rá az örmény nyelvű Hay Gin, azaz Örmény Hölgy című magazinnak egy példányára.

            Lerna asszony Isztambul kis lélekszámú örmény közösségében nőtt fel, családja félig örmény, félig török, az isztambuli Boszporusz Egyetemen (Boğaziçi Üniversitesi) diplomázott, majd amerikai egyetemeken is folytatott tanulmányokat. Törökül és angolul publikál, történészi munkásságában nagy előnye a szakmájában manapság már ritkaságszámba menő kiváló örmény nyelvtudása. Jelenleg ő az MIT történeti tanszékének vezető professzora, egyben igazgatója a nőkkel és a társadalmi nemekkel (gender) foglalkozó tanulmányok intézetének. Éppen ez utóbbi funkciójából eredően tanúsított élénk érdeklődést az általa „újra felfedezett” Hay Gin magazin iránt, amelynek szerkesztői a feminizmus jegyében még a kihunyó fényű Oszmán Birodalom idején síkraszálltak a nők társadalmi egyenjogúsításáért.

      Az 1920-ban beharangozott naplójegyzeteket aztán a rákövetkező két évben valóban ki is nyomtatták a kéthetenként megjelenő Hay Gin hasábjain, méghozzá ezzel a mellbevágó címmel: A közbörtön női zárkájában 1920-1921. Ekkor derült ki, hogy börtönnaplóról volt szó, amelyet a korszak legmodernebb isztambuli fegyintézetében elviselt szenvedéseiről vetett papírra a szerző, Vartuhi Kalantar. Történészek szerint emlékiratai egyedülállók, mert ehhez fogható más munka nem született a kései oszmán kor börtönviszonyairól. De ki is volt ez a 25 éves örmény fiatalasszony?

            Vartuhi Kalantar Bursában született 1895-ben. A család 1908-ban Konstantinápolyba költözött. Szülei pedagógusok voltak. Apja, Tavit Kalantar filozófiai és pedagógiai tanulmányai után örmény iskolákban tanított. Nevéhez fűződik az első koedukált oszmán örmény iskola megalapítása. Vartuhi 16 évesen már a Lausanne-i Egyetemen világirodalmat és történelmet hallgatott. Örmény diáktársainak és ott megismert örmény emigránsoknak a hatása mély nyomot hagyott politikai gondolkodásában, s fogékonnyá tette az örmény nemzeti függetlenség és az ezt a célt ébren tartó forradalmi eszmék iránt. Tanulmányait Lipcsében folytatta ókori történelem és pedagógia szakon.

            Törökország 1914. novemberi első világháborús hadba lépése is még Konstantinápolyban érte, mert a nyári vakációra hazaérkező Vartuhi a júliusi európai háborúkezdet után nem akarta egyedül hagyni családját, ezért meghosszabbította otthoni látogatását. Otthon volt még 1915 májusában is, amikor egy névtelen feljelentő a hatóságoknál feladta őt némely levelének veszélyes tartalmára és politikai tevékenységére hivatkozva. A rendőrség razziát tartott a házukban, majd Vartuhit és hetvenes éveiben járó apját letartóztatták.

       A vád: örmény szeparatizmus. Ekkor szembesült először az örmény nemzetet fenyegető súlyos veszedelemmel. Az épület ugyanis, ahová elhurcolták őket, az az 1871-ben épült első modern oszmán közbörtön, törökül Hapishane-i Umumi volt, ahová összezsúfolták az országot háborúba vivő ifjútörök diktatúra utasítására 1915. április 24-e óta letartóztatott örmény értelmiségieket. Ez a dátum örökre beleégett a hazai és a világszerte szétszóratásban élő örmények emlékezetébe, akik úgy tartják számon, hogy tragédiájuk ezen a napon kezdődött. A népirtó intézkedések első hullámában lefogták a fővárosi örmény közösség 235 vezetőjét, majd rövidesen további hatszáz közéleti és szellemi kiválóságát.

            Az oszmán hatóságok bürokratikus pontossággal vezetett feljegyzései szerint május 24-ig egyedül Konstantinápolyban 2345 örményt vettek őrizetbe, egyidejűleg bezárták az örmény szervezetek központjait, okmányaikat elkobozták. A birodalom több más tartományában azonban már április 19-én megkezdődtek a letartóztatások. Május és augusztus között elhurcolták a keleti tartományok örmény lakosságát. Ezután a nyugat-anatóliai és trákiai deportálások következtek. Az Oszmán Birodalom örmény közösségét megfosztották elitjétől. Legnagyobb részük elpusztult. A tömeggyilkosságoknak városi vezetők és nemzetgyűlési képviselők mellett áldozatul estek módosabb, tekintélyes és befolyásos értelmiségiek, művészek, ügyvédek és orvosok is.

            Az első oszmán hadszíntéri kudarcok és a cári haderőnek a birodalom területére nagy mélységben történt betörése után az oszmán vezetés igyekezett az örménységre hárítani a felelősséget az elszenvedett vereségekért. Az egész birodalomnak a szultán által eddig is elismerten „leghűségesebb alattvalóit”, vagyis az örmények egész népcsoportját vádolták meg hirtelen azzal, hogy megtagadták a trónhoz való hűséget, s az ellenséghez állva „muszkavezetőkké” aljasodtak. Holott az oroszokhoz oszmán területen csatlakozó örmény lázadók, illetve a velük Oroszországból érkező örmény fegyveresek korlátozott száma történészek szerint mindenképpen jelentéktelennek bizonyult az események bármiféle tényleges befolyásolására. Az ifjútörök minisztertanács május 27-én „ideiglenes törvényt” fogadott el a katonai hatóságok által a „kormány ellenségeivel szemben kényszerűségből meghozott intézkedésekről”. Ezt június 1-jén ismertették a hivatalos közlönyben, majd másnap a külföld tájékoztatását szolgáló La Turquie című lapban. A közlemény kulcsmondatának bizonyult az a kitétel, amely szerint „ha kémtevékenység vagy hazaárulás gyanúja merül fel, a hadsereg közegei egyénileg vagy tömegesen eredeti helyükről elszállíthatják és máshová helyezhetik át városok és falvak lakosságát”.

            Az „elszállítás” és „áthelyezés” fogalmakat a hivatalos oszmán-török nyelven az ártalmatlannak tetsző tehcir szóval jelölték, amelynek oszmán eredetét a mai török szótárak is feltüntetik. A gyakorlatban azonban hamar kiderült, hogy ez itt színtiszta eufemizmus, mert a szó igazi tartalma durva elhurcolás, kegyetlen deportálás volt. Sokszor pedig a hatóságok által sivatagi végcéllal megszervezett örmény halálmenetek kegyetlen valóságának leplezésére szolgált… Ám ez nem maradt rejtve külföldi diplomaták előtt sem. Elsősorban az ifjútörökök háborús szövetségese, a Német Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia konstantinápolyi nagykövetei adtak hangot mélységes döbbenetüknek a központjuknak küldött jelentéseikben. Márpedig ők konzuljaik sűrű hálózatának pontos értesüléseire támaszkodhattak. Először Paul Wolff-Metternich gróf, majd leváltása utána Ernst zu Hohenlohe-Langenburg herceg is eredménytelenül szorgalmazta, hogy Berlin bizalmasan vagy már nyílt sajtóközleményben is tiltakozzon. Erre őt is menesztették. Johann von Pallavicini őrgróf pedig Bécsbe küldött levelében szintén a „török kormány örök szégyenének” nevezte a gyilkos örményüldözést. 

Közben hősnőnk életét is közvetlenül veszély fenyegette. 1915 júniusától ugyanis már politikai fogoly volt, s halálbüntetés kiszabását kérték reá és apjára rögtönítélő hadbírósági tárgyaláson. A hadbíróság azonban nem követte a katonai ügyész indítványát, s másképp döntött. Kettőjüket meglepetésre csupán öt év szabadságvesztésre ítélte. Vartuhi anyját, Tahukit ellenben felmentették. Utóbbi egyébiránt mindent megtett, hogy leánya és férje mellett lehessen. Ehhez egy „önként” bevallott, de kitalált bűncselekményért elítéltette magát. A legrosszabbtól való megmenekülésüket a sors különös kegyének köszönhették: ebben az életveszélyes helyzetben is akadtak ugyanis befolyásos emberek, részben külföldi diplomaták, részben otthoni oszmán örmények, akik önfeláldozóan összefogtak megmentésükért, s bármilyen hihetetlenül hangzik, a színfalak mögött valamiképp még a hadbíróságra is hatást tudtak gyakorolni. Utóbbiak közé tartozott Zábel Jeszaján, az egész birodalomban nagy tekintélyt élvező híres örmény írónő. A nyugati műveltségű, a Sorbonne-on végzett művész kiterjedt külföldi kapcsolatokkal is rendelkezett. Minthogy azonban maga is üldözött volt, rejtély, miként tudott mások, így Vatuhi Kalantar családjának segítségére sietni.

            Méghozzá annak ellenére, hogy – mint később kiderült – ő volt az egyetlen nő, akinek a neve rajta volt a letartóztatásra kiszemelt örmény értelmiségiek listáján, amellyel az ifjútörök hatóságok 1915. április 24-én Konstantinápolyban házról házra jártak… Bujkálva mégis sikerült átjutnia üldözői egyre szorosabbra vont gyűrűjén. A Kaukázuson keresztül, Bulgárián át eljutott Nyugatra. Onnan azonban a háború után, 1919-ben hazatért, s a délkelet-törökországi Ciliciában örmény árvák és menekültek gondozásának szentelte magát. 1926-ban Szovjet-Örményországba látogatott, majd 1933-ban ott végleg letelepedett gyermekeivel. A Jereváni Állami Egyetemen francia és örmény irodalmat oktatott. A következő évben részt vett Moszkvában a szovjet írók első kongresszusán. 1937-ben azonban a nagy sztálini „tisztogatások” idején reá is lecsapott az önkény. Megvádolták nacionalizmus terjesztésével. Szovjet források szerint száműzték, s „Jereván és Baku között börtönről börtönre hurcolták”, nyugati források szerint Szibériában halt meg.

            Otthon viszont a bebörtönzött Kalantar családot némi történelmi szerencse is érte. Minthogy felmenőik között igazolhatóan voltak oroszországi örmények, két és fél évre csökkentették eredetileg ötéves büntetési tételüket, méghozzá a még 1918 márciusában megkötött breszt-litovszki békeszerződés hadifoglyokra vonatkozó egyik pontja kedvező értelmezésének köszönhetően. Miután Vartuhi szabadult, megkezdte börtönjegyzeteinek letisztázását. Írását szenvedély és harag jellemezte, főleg amiatt, ahogyan a börtönben szüleivel bántak. A saját zárkájáról szóló fejezetnek azt a címet adta, hogy Úri kisasszony a tetvesek között. De beszámolt a „leprások cellájáról” is, s természetesen jellemezte a különböző nemzetiségű börtönőröket. Csak egyvalakiről írt rokonszenvvel: a börtönorvosról, aki egyszer megkérte arra, hogy fordítson le neki egy német szöveget. A doktor ezt azzal honorálta, hogy időről időre megszervezte zárkájából való eltávozását, s többszöri találkozását édesapjával. Mint írta, neki köszönhette, hogy az ottani szörnyű körülmények között is meg tudta őrizni épelméjűségét.

Szabadulása és édesanyja halála után, 1921-ben, vagyis a kemalisták ellen az antant támogatásával indított görög hadjárat idején, az Egyesült Államokba költözött. Új hazájában számos politikai és történelmi tárgyú újságcikket írt örmény és angol nyelven. 1923-ban férjhez ment a délkelet-törökországi Antakyából származó örmény Záven Nalbantjánhoz, akivel később több közös munkát jelentettek meg. 1978-ban hunyt el. De majd száz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az először az örmény Hay Gin oldalain folytatásokban közölt börtönnaplója könyv alakban is megjelenhessen 2022-ben az Aras kiadó gondozásában. A munka viszont török nyelven már azután két év múlva, a közelmúltban napvilágot látott Artun Gebenlioğlu fordításában és Lerna Ekmekçioğlu professzor asszony előszavával, akit a legnagyobb elismerésre méltó tudományos elsőbbség illet meg a Hay Gin történetének és Vartuhi Kalantar életrajzának feltárásáért.                                       

      Ám mi lett a sorsa magának az örmény lapnak, amely a művet először jelentette meg a húszas évek elején? Az 1919-ben alapított újság a győztes antant hatalmak Konstantinápoly katonai megszállásakor cikkeiben még az örmény nemzeti mozgalom korábbi céljait követte. Az Oszmán Császárság megszűnte, a köztársaság kikiáltása után, főként pedig a török nemzeti célokat és a győztes felszabadító háború eredményeit elismerő lausanne-i békekonferencia idején – mint a professzor asszony emlékeztet – a lap hangsúlyozni kezdte Mustafa Kemal pasa iránti feltétlen hűségét. A szerkesztőség ebben a szellemben dolgozott a következő években is.  A kemalista köztársaság tizedik esztendejében, 1933-ban azonban váratlanul beszüntette munkáját.

Ennek oka nem tisztázott. Külföldi sajtójelentések szerint a lapot a török kormány kényszerítette a bezárásra, mégpedig azzal az állítólagos indokkal, hogy 1919-es alapítását, vagyis az első világháborút követően „egy gyékényen árult a törökség ellenségeivel”. Más szóval Konstantinápoly idegen megszállása alatt együttműködött elsősorban a brit megszállókkal. Ez a vád mindenképpen furcsán hangzik, ha meggondoljuk, hogy az említett események után tíz évvel hangzott el először. A kérdés mindenesetre alkalmas arra, hogy török, örmény és angol történészek tanulmányozzák és levonják a szükséges tudományos következtetéseket.                                            

Flesch István – Türkinfo