Egy “nem diplomatikus” német államfő, akit Erdoğan még mindig “lelkipásztornak” tekint

A német államfő törökországi látogatása nagymértékben különbözött elődjének négy évvel korábbi látogatásától. Az eredeti hivatására nézve evangélikus lelkész Joachim Gauck, aki NDK-beli előélete folyamán harcos kiállásával bátran kivette részét a rendszerváltoztatásból, szókimondó “rendszerbírálóként” a muzulmán Törökországban is számos hívet szerzett magának a demokrácia hívei körében. “Tapintatlan” nyíltsága miatt azonban nem kevés ellenérzést is keltett legmagasabb szinten és a kormánypárti sajtóban. Ám törökországi fellépése a német sajtóban sem talált minden vonatkozásban teljesen egyöntetű és egyértelmű helyeslésre.

Megnyilatkozásainak tartalma ugyanis jelentős mértékben elütött a nemzetközi érintkezés szabályait mindenkor szigorúan szem előtt tartó Christian Wulff 2010 októberében elhangzott törökországi beszédeitől. Az akkori német elnök – aki egyébiránt később lemondásra kényszerült amiatt, hogy még tartományi miniszterelnökként állítólag “az üzleti szféra kedvezményében részesült” – nemhogy nem “bántott meg senkit ” török tárgyalópartnerei közül, hanem általában is igen kedvező benyomást keltett az országban. Elsősorban azzal a még otthoni nyilatkozatával, hogy az “iszlám is hozzátartozik Németországhoz”. Ezt törökországi útja idején, immáron a török törvényhozásban felszólalva kiegészítette még azzal, hogy “a kereszténység is kétségtelenül hozzátartozik Törökországhoz”, hiszen e világvallás “mélyen Kis-Ázsia földjében (Anatóliában) gyökerezik.”

Török hivatali párja, Abdullah Gül erre azzal a szintén emlékezetes mondattal válaszolt, hogy ő maga meg nemcsak a muzulmánoknak az elnöke, hanem a “törökországi keresztényeké és a zsidóké is”. A délkelet-törökországi Tarsusban Wulff ökumenikus istentiszteleten vett részt a város nagy szülöttje, Szent Pál apostol emlékének szentelt templomban, és sürgette, hogy Törökországban minden hátrányos megkülönböztetéstől mentesen szavatolják az összes hitfelekezet számára vallásuk szabad gyakorlását.

Ami Joachim Gauckot illeti, ő ugyan nem kapott lehetőséget arra, hogy beszédet mondhasson a török nagy nemzetgyűlésben, de hatását tekintve talán még nagyobb publicitást biztosított számára az a körülmény, hogy előadást tartott az ankarai Közel-Keleti Műszaki Egyetem (ODTÜ/METU) diákjainak. A tekintélyes török felsőoktatási intézményben, amely közismerten a törökországi demokratikus ellenzék egyik erősségének számít, hevesen bírálta a török kormánypolitikát. Mindenekelőtt felszólította a hivatalos Ankarát, hogy biztosítsa a jogrendszer és a média függetlenségét. Súlyos aggodalmának adott hangot amiatt, hogy vendéglátói országában korlátozzák a jogállamiságot, nem különítik el a hatalmi ágakat, vagyis csorbát szenved a hatalommegosztás.

“Itt és most felteszem a kérdést – jelentette ki –, vajon szavatolt-e még az igazságügy függetlensége, ha a kormány nagy számban egyszerűen áthelyezheti a számára kényelmetlen államügyészeket és rendőröket, és megakadályozhatja őket abban, hogy személyekre való tekintet nélkül feltárják a visszaéléseket.” Döbbenetét fejezte ki továbbá amiatt, hogy korlátozzák a vélemény- és sajtószabadságot, a internethez és a közösségi hálózatokhoz való hozzáférést, elbocsátanak, sőt elítélnek kritikus szellemű újságírókat, betiltással sújtanak újságokat, és jogi értelemben nyomás alá helyeznek kiadókat. Mindebből azt a következtetést vonta le, hogy “ahol megszorításokat alkalmaznak a szabad véleménynyilvánítással és az állampolgári részvétellel szemben, ott óhatatlanul erősödik az ingerültség, elburjánzik a durvaság és növekszik az erőszakra való hajlam”.

Mint mondta, nem kíván beavatkozni Törökország belügyeibe, de demokrataként, aki egykor olyan totalitárius államban szerzett tapasztalatokat, mint amilyen annak idején az NDK volt, mindannyiszor felemeli intő szavát, még ha nem a saját hazájáról van is szó. Szerinte Németország is elfogadta a Törökországból érkező bírálatokat a földalatti náci terrorosztag idegengyűlöletből elkövetett németországi gyilkosságai nyomán. A német államfő mindamellett – ha röviden is – méltatta vendéglátóinak a gazdaság területén elért kimagasló eredményeit, a haderő befolyásának a közéletben való visszaszorítását, nemkülönben a feszültség enyhülését a kurdokkal való viszonyban. Megemlítette még a török kormány együttérzésének kinyilvánítását azoknak az örményeknek a leszármazottai iránt, akiknek az oszmán önkényuralom idején tömeges emberveszteséget és megpróbáltatást kellett elszenvedniük. Üdvözölte, hogy Törökország nagy erőfeszítéseket tesz a szíriai polgárháború menekültjeinek befogadása érdekében. Ellátogatott Kahramanmaraşban az ottani menekülttáborba, ahol tizenhatezer szíriai talált menedékre, és ugyancsak megszemlélte a közelben lévő német katonai őrállomást, ahol 300 német NATO-katona Patriot-rakétákat előkészítve gondoskodik a török légtér biztonságáról. Isztambulban pedig Güllel közösen felavatta a Német–Török Egyetemet.

Az akadozó török európai uniós csatlakozási tárgyalásokról szólva kijelentette: „Semmilyen lehetőséget sem szabad hagyni azoknak, akik a kölcsönös elidegenítés politikájának a szószólói. Mert az állampolgárok egymás iránti érdeklődése töretlen, sőt még növekszik is!”

Német részről is elismerték, hogy korábban jobbak voltak a török–német államközi kapcsolatok. Wulff idejében az elnököt nagy létszámú gazdasági küldöttség kísérte el, kedvező üzleti megoldások sorát remélve egy büszke öntudatot sugárzó olyan országban, amely éppen arra készült, hogy vezető szerepre tegyen szert a Közel- és Közép-Keleten. Ezeket a reményeket azonban részben semmissé tette a török határok közelében dúló kegyetlen szíriai polgárháború. Ennek következményeként és más tényezőkkel való együtthatásként – mint Berlinben hivatalosan hangsúlyozzák – a legmagasabb német közjogi méltóságot fogadó Törökország Gauck érkezésekor olyan ország képét mutatta, amely ugyan számos területen változatlanul sikeres, mindazonáltal mélyen megosztott és nemzetközileg elszigetelt.

A vendég nagy reményeket fűzött az első számú tárgyalópartnerével, Ahmed Gül török köztársasági elnökkel folytatandó tárgyalásaihoz, aki mindenkor a mértéktartás és a kiegyenlítődés eszméjét követte, s aki még kiélezett politikai helyzetben, heves hatalmi harcok közepette is a szükséges józan ész és az Európai Unióhoz való közeledés hívének bizonyult. Még márciusban például kritikával illette az állítólag Törökország ellen irányuló nyugati összeesküvés elméleteit, amelyek meglehetősen divatosak voltak a miniszterelnöki hivatalban és a kormányfő közvetlen környezetében. Gül ezekről megállapította, hogy jellegzetesen a “harmadik világból származó magyarázatok”. Ezek közé sorolta azt a teóriát is, amely szerint a Gezi parkban tavaly kirobbant tiltakozó tömegmozgalmat voltaképpen a háttérből a Lufthansa irányította, mert a német légitársaság attól tartott, hogy az Isztambulban tervezett harmadik légikikötő a maga várható élénk nemzetközi forgalmával erős konkurenciaharccal fenyegeti a frankfurti létesítményt.

Gauck látogatására azonban kétségtelenül árnyékot vetett, hogy közvetve vitába keveredett Erdoğannal. Utóbbi ugyanis nemcsak hogy nem hagyta szó nélkül a vendég ankarai egyetemi előadását, lényegében a török miniszterelnök politikai rendszerének leplezetlen és szokatlanul éles nyilvános bírálatát, hanem erős ellentámadásba lendült. A kormánypárti sajtó ebben azonnal követte. Maga Gül sem hagyta teljesen megválaszolatlanul berlini vendége szavait. “Ha nyíltan és becsületesen kell szólnunk, akkor meg kell említenünk – jelentette ki közös sajtóértekezletükön – , hogy Törökország az utóbbi tíz évben rendkívüli politikai, demokratikus és jogi reformokat hajtott végre. Hozzáfogott sok probléma megoldásához, számos fontos politikai döntést hozott, tabukat döntött le, s az országot – kiragadva a múlt praktikái közül – elindította a reformok útján.” Majd így folytatta: “Európának is becsületesen kell hozzáállnia a negatív jelenségek témájához, ezek felszámolásához. Németországban a szélsőjobb embereket mészárol le, és az EU-ban és sok európai országban tapasztalható rasszizmus és az iszlámgyűlölet sem illik a demokrácia, a jogállamiság ás a pluralizmus eszméjéhez”.

A török miniszterelnök azonban maró gúnnyal vágott vissza Gaucknak. Szemére vetette, hogy beavatkozott Törökország belügyeibe, márpedig ez tűrhetetlen. “Ez így nem megy, ez csúf dolog” – mondta. Nehezményezte továbbá, hogy vendége – miután barátságosan, kedélyesen elbeszélgetett, majd tárgyalt vele – , az egyetemi katedráról kemény támadásba lendült. Azzal vádolta állami vendégét, hogy Törökországban elhangzott bírálataiban lényegében Németországban élő “török ateisták”, közelebbről olyan ottani személyek véleményére támaszkodott, akiket “egy Ali nélküli alevitaság képviselőinek” nevezett. “Ezek az emberek istentagadó meggyőződésüket az alevitaság leple alá rejtik” – állította Erdoğan, hozzáfűzve, hogy ilyen alevizmus nem létezik Törökországban. “Gauck talán még mindig azt hiszi, hogy lelkész, pedig neki inkább olyan magatartást kellene tanúsítania. mint egy igazi államférfinak, nem pedig prédikátorként, hitszónokként kellene fellépnie.” A török kormányfő azonban azt nem magyarázta meg, hogy egy keresztyén papi személynek miért kellene pártfogolnia az ateizmust vagy egy ilyesfajta alevizmust.

A törökországi alevik közössége vagy az aleviták többsége mindig is a kemalista állam támogatója volt. Kisebbségi anatóliai hitvallásuknak megfelelően Alit, a próféta unokatestvérét és vejét, a negyedik kalifát tisztelik. Ezért sok török többségi szunnita az alevizmust úgy érzékeli, mint egyfajta síizmust, amelynek hívei Mohamed prófétának csak vér szerinti leszármazottait ismerik el kalifának. Némelyek úgy fogják fel az alevizmust, mint az iszlám liberális és humanista szempontból értelmezett egyik válfaját. Az alevik között sok az értelmiségi, művész, író, énekes. Sok kurd is alevi. Gyakran voltak vallási fanatikusok áldozatai.

Több kormánypárti újság szintén élesen támadta Gauckot. A Haber (Hír) című internetes portál egyenesen úgy tüntette fel a német elnököt, mint aki voltaképpen a török kormánypárt ellen áskálódó “tiszteletreméltó vallástudós”, Fethullah Gülen hocaefendi mozgalmának megbízott imámja. “Nincs benne semmi tisztesség, nem ismer határokat, és különben is csupa sületlenség, amit állít – így a portál cikke. A Takvim (Naptár) című lap, amely már szalagcímében arra szólította fel Gauckot, hogy ne fecsegjen mindent összevissza, szemére vetette az egykori polgárjogi aktivistának, hogy úgy viselkedik, mint egy gyarmattartó uraság, aki demokráciából akarja kioktatni Törökországot. Ennek alapján a szintén a kormányhoz közel álló Yeni Akittal (Új Szövetség) összhangban tömören “rendőrállamnak” nyilvánította a Német Szövetségi Köztársaságot. Az AKP-t támogató Sabah (Reggel) és a Star nagy teret biztosított a Gauck beszédén felháborodott török kormányfő válaszának, annak, hogy az ankarai egyetemen a szónok “igen fura dolgokat” mondogatott, s Gauck jobban tette volna, ha “tanácsait megtartja önmagának”.

Gauck még Isztambulban visszautasította a török miniszterelnök kritikáját, és arra hivatkozott, hogy olyan témákat hozott fel, amelyekkel maga a török társadalom is foglalkozik. Előtte pedig véleményt cserélt a “török civil társadalom számos szereplőjével”. “Azt tettem, amit tennem kötelesség. Még mérsékletet is tanúsítottam” – jelentette ki. Egy németországi hírportál kommentátora viszont feltette a kérdést: mi lett volna, ha nem lett volna “ennyire mérsékelt”.

A német sajtó általában kiállt Joachim Gauck törökországi megnyilatkozásainak védelmében. A Der Spiegel azonban felvetette, hogy a német elnök valószínűleg lebecsülte bírálatának várható hatását. “Gauck nagyobb visszatetszést kelt, mint amennyire ez jó ” – című kommentárjában a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung című német hetilap felelős politikai szerkesztője, Volker Zastrow egyebek között megállapítja: “Gauck szövetségi elnök más szomszédainál is gondoskodik arról, hogy sistergés, ropogás legyen észlelhető a kétoldalú kapcsolatokban. Ez nem csak dicsérendő. Meg kell adni, az elnök igencsak ért ahhoz, hogy mozgásba hozza Németország külpolitikai kapcsolatait. A szerző ezzel kapcsolatban megemlíti, hogy Gauck a téli olimpia idején demonstratív módon vonakodott elutazni Szocsiba, amit rossz néven vettek Moszkvában, de Németeországban sem fogadták lelkesen ezt a döntést. Aztán itt van a közelben Svájc, és a távolban Törökország esete – folytatja Zastrow. A svájciaknak Gauck alaposan megmosta a fejét amiatt, hogy kis többséggel eldőlt népszavazás alapján szigorúbban szabályozták a bevándorlást. És ez esetben még úgy sem mérsékelte magát, hogy ne utalt volna a hitleri idők svájci gyakorlatára. Dicsérőleg azt mondta, hogy Svájc az európai eszmét már jóval korábban a lehető legcsodálatosabb módon elővételezte, jóllehet nem mindig tudott befogadni menekülteket és üldözötteket. “Mindenekelőtt nem mindig volt eléggé nyitott a német nemzetiszocialista diktatúra idején.” A szerző emlékeztet arra, hogy Gauck ezt a megjegyzését olyan ügyesen bevonta a dicséret édes karamellrétegével, hogy a közvetlen demokráciára vonatkozó utalásai által keltett svájci felháborodás eleinte szinte észrevétlen maradt.

Mindaddig, amíg a Weltwoche című lapban Roger Jörg Koeppel főszerkesztő tollhegyre nem tűzte a német elnök beszédét, s azt aztán az “arcátlanság”, a “történelmi vakság” és a “megalapozatlanság” megnyilvánulásának minősítésével ízekre szedve megsemmisítő kritikának nem vetette alá. Ami egyébként nem is igen volt nehéz. Koeppelnek ugyanis csak annyit kellett tennie, hogy olvasóinak szeme elé tárja mindazt, amit a Német Birodalom azokban az években cselekedett, amikor Svájc a német elnök felfogása szerint “nem volt eléggé nyitott”…

Aztán a törökországi példa – folytatja Zastrow, aki szerint a minta ugyanaz, mint Svájcban. Gauck itt is olyan témákat ragadott ki, amelyekben az adott ország önmagával is viaskodik. Az vélemények eltérnek, némelyeknek Gauck a szívükből szól, másoknál azonban intelmei éppen ellenkező hatást keltettek. “A belügyekbe való beavatkozás” – így nevezték ezt Törökországban, s a kormányfő és a kormányhű sajtó teljes erővel és teljesen aránytalanul vágott vissza. Erdoğan esetében ez olyan formákat öltött, hogy egyenesen Berlusconira emlékeztettek. Valójában azonban ezt Gauck maga provokálta ki. Ő ezt úgy mondja, hogy az ő kenyere az őszinte kritika. Ezért a jellemvonásáért kedvelik is őt otthon. Csakhogy az egykori ellenálló NDK-polgár most német államfőként utazik külföldre. És ott mindenütt ugyanaz érvényes: ha valaki egy vitában állást foglal, az több, mintha csak egyszerűen megmondaná a maga véleményét. Ily módon az illető egy küzdelemben az egyik párt oldalára áll, és ez ellenállásra készteti azokat, akiknek – még ha a legjobb szándékkal is – a lelkére akar beszélni. Így a köztársasági elnök kitűnő lehetőséget kínált azoknak, akikhez fordult, hogy maguk mögött szorosra zárják a sorokat.

De hiszen ez nem stíluskérdés: Koeppel svájci lapjában ünnepelte a népszavazást, Gauck pedig Törökországban Erdoğan jelenlegi politikáját kifogásolta. Minthogy Gauck országa képviseletében szólal meg, ellenfelei ezt németellenes érzelmek szítására használhatják fel. Márpedig egy ilyen mechanizmus beindítása egész biztosan nem tartozik egy német szövetségi elnök nemes feladatai közé. De éppenúgy az sem, hogy mindenütt érzelgősködjön, és akár jó képet vágjon gonosz játékokhoz. Ez valóban nagyon nehéz és veszélyes kötéltánc, s Gaucknak még meg kell szereznie a biztonságos lépkedéshez szükséges képességet.

Flesch István – Turkinfo

id.flesch.istvan@me.com
2014.május 6.