Egy magyar nő ezeregyéjszakája 1. rész

Zizi története nem hétköznapi, és nem is kapcsolódik közvetlenül Törökországhoz. Iraki barátja, később férje oldalán mégis olyan tapasztalatokra tesz szert, amelyeket olvasva alászállunk önmagunkba, és feltesszük a kérdést: én vajon hogyan? Vegyes párkapcsolat, szerelem, elfogadás, alkalmazkodás, külföldi lét, beilleszkedés, másság, összetartás, küzdelem, háború. A helyszín: Budapest, Bagdad és Constantine, a történet főszereplője pedig Zizi, az akkor még egyetemre járó lány, és Omar, az iraki ösztöndíjas egyetemi hallgató. Zizi írásának első részét olvashatjátok:

A kezdetek

Budapest, egyetem, első évfolyam, 1969. A könyvtárban feltűnt nekem egy arab egyetemi hallgató, igen, megakadt rajta a szemem, mondjuk úgy, az esetem volt. Ő azonban rám se nézett, ez nagyon bosszantott, és nem tett jót a hiúságomnak. Aztán egy szép napon ebédeltünk a menzán, amikor a konyhás lány odajött hozzám, hogy az egyik arab srác szeretne velem találkozni. Melyik, kérdeztem tőle. És mit látok? Az, aki rám sem nézett addig, integet, hogy ő. Jó poénnak vettem, miért ne? Üzentem, hogy rendben, beszéljünk.

Az egyetem bejáratánál volt a találkozó, 17 órakor, de úgy gondoltam, hogy 5 percnél többet nem várok. Letelt, el is indultam. Hallom ám, hogy valaki szalad utánam. Ő volt az, Omar. „Pardon, pardon” – soha nem felejtem el, ahogy mondta – kiderült, hogy ő a kapunál várt rám.

Valamennyire már tudott magyarul, értettük egymást. Mivel Pesten laktam, hazáig kísért. Olyan volt, mintha már régóta ismerném, sokat nevettünk, ami nekem fontos, mert a citromba harapott pasikat nem szeretem. Csendben jegyzem meg, hogy én akkor már az eljegyzésemre készültem…

Ettől kezdve mindennap találkoztunk, és a 4. napon megkérte a kezem! Nem tévedés! Ti mit szóltatok volna? Mert én nevettem, nem is vettem komolyan, nem járt a fejem házasságon, de Omar közölte, hogy ő komolyan gondolja, ír az édesapjának, és engedélyt kér hozzá. Apa? Engedély? Csak hallgattam, itt azért már kaptam egy kis ízelítőt az ottani szokásokból, pláne amikor kiderült, hogy neki Bagdadban van egy távoli rokon menyasszonyjelöltje. Ez volt a második szokás, amelyet akkor megismertem.

Rögtön jött a következő kérdés, megkérdezte, hogy szűz vagyok-e. Na, ettől aztán kirobbant belőlem a nevetés, micsoda? Igen-igen, ez komoly! Mondtam, még igen, de lehet, hogy már nem sokáig! Ez amolyan fricska volt, akkor mesélte el, hogy csakis szűz lány lehet a felesége. Megismertetett a „rituáléval”, amely az első éjszakán történik, a család és a rokonok várják a lepedőt, ahol ott van a bizonyíték. Nagy a baj, ha a lepedő nem véres!

Ezzel akkor szembesülni nem volt egyszerű, de igazán nem is vettem komolyan. Aztán jött egy 4 napos tanulmányi kirándulás, ahol eldőlt a sorsom. Mindent elsöprően beleszerettem. A magyar srácnak mondtam, hogy vége, ami persze nem ment ilyen egyszerűen. És a bagdadi jelölt családja is kiakadt, arról nem is beszélve, hogy a szüleim sem repestek az örömtől. Az egyetemen szinte mindenki rossz szemmel nézte a kapcsolatunkat. Volt, aki azt mondta, majd elhagy, úgyse vesz feleségül, sokan óvtak, figyelmeztettek, gondoljam meg. Különösen amiatt, hogy házasságkötés esetén nekem kellett követnem Omart a hazájába, mivel ő nem magyar ösztöndíjas volt. Sokan elmondtak mindenféle rossz nőnek, aki úgyis el lesz hajítva. Nem érdekelt! Álltam a sarat! Már készültünk az eljegyzésre…

Az eddigiek margójára

Mielőtt az eljegyzésre rátérnék, szeretnék pár dolgot elmondani. Megismerkedésünk Omarral a „békésebb” években történt. Úgy gondolom, itt most nem is ez a lényeg, hanem az, hogyan köti, kötheti össze az életét két olyan fiatal, akik teljesen más kultúrából, más földrészről, és más vallási közegből származnak, ráadásul még egymás nyelvét se nagyon ismerik. Szerencsére mindketten tanultunk angolul, így a kommunikáció nem volt nagy gond. A huhogóknak ezt ki kellett pipálniuk – mosolygok, ha erre gondolok –, de akkor sem érdekelt a huhogás. A kívülállók nyilván nem rózsaszín szemüvegen keresztül néztek bennünket.

Mi akkor egymással voltunk elfoglalva. Más szokások? Más éghajlat? Más normák? Más vallás? Ezekkel mit sem törődtünk! Tapasztalatból mondhatom, hogy igenis létezik majdnem első látásra szerelem, bárhonnan is jött az a két ember! Nekem majdnem 3000 km-ről jött a szerelem. Ki gondolta volna akkoriban? Én biztosan nem. De ott volt, és helyet kért magának a szívemben, amit meg is talált.

Azt tudom üzenni azoknak a lányoknak, akik most vannak ebben a csodás állapotban, hogy ha őszintén szeretik egymást mindenféle érdek és előítélet nélkül, ne hátráljanak meg, álljanak ki magukért, és ne hagyják, hogy irigy emberek, ostoba pletykák, rosszindulatú barátok befolyása alá kerüljenek. Ezekben még most is ott van az előítélet, anélkül hogy ismernék az adott szituációt.

Az ilyen hozzáállásokkal nekem keményen meg kellett küzdenem. Még most is előfordul, ha valahol a hivatalos nevemet kell leírnom, hogy jön a megjegyzés. Bár az is igaz, hogy néha pozitív érdeklődőbe is belefutok. Szerencsére engem kemény fából faragtak, és mindig kiálltam magunkért. Később majd arról is írni fogok, hogy ugyanezt tettem Bagdadban is, amikor mint házasok ott éltünk.

Küzdeni és kompromisszumokat kötni mindig és mindenhol kell. Ha magyar férjem lett volna, akkor ezekre nincs szükség? Dehogynem! Ezért mielőtt ítélkeznénk, nézzünk szét a saját házunk tájékán!

Eljegyeztük egymást

Időközben az egyetemi élet zajlott, elmesélem az első évfolyami est történetét. Nagyon szép akartam lenni. Omar elsősorban a külsőmet értékelte, hosszú szőke haj, karcsú alak, büszke tartás, ez utóbbit ő mondogatta. Valljuk be, először én is a külsőt láttam: magas, vékony alkat, enyhén kreol bőr, fekete, kissé göndör haj, na és az orra, szép metszésű, enyhén hajlott, mindezekhez határozott fellépés társult. Az arabok és általában a keleti emberek nagyra értékelik a szépséget. Az az igazság, hogy még a lábfejem esetében is fontos volt, hogy szép legyen, nos, én átmentem a vizsgán.

Végre elkezdődött a szórakozás, mivel ő muszlim, alkoholt nem fogyasztott, de én sem. Kezdődött a tánc, mi egymással táncoltunk. Omar Bagdadban nem járt táncolni, segítettem neki, mindezt úgy, hogy közben az önbizalmát se romboljam le – sok tapintat és türelem kell mindehhez. Jött egy ismerős srác, hogy lekérjen, ekkor kezdődtek a bajok: Omar nem engedett. Szó szót követett, hangos vita alakult ki, majd Omar dühösen megfogott, s kifelé cipelt, azt mondta, hogy most hazavisz, ennyi elég!

Már éreztette a birtoklási vágyát, de nekem akkor ez imponált, milyen harcias, hogy megvédett. Másnap aztán megtudtam, hogy Omar visszament a táncolók közé, kirángatta a srácot, nekiment, és csak a többiek közbelépése miatt nem durvult el jobban a helyzet. Kapott egy figyelmeztetést, én meg leültem vele, és elmondtam, hogy itt nem lehet így viselkedni, vannak szokások, amikhez alkalmazkodnia kell! Látszólag elfogadta…

Közeledett az eljegyzés dátuma, családi körben, néhány barát és barátnő társaságában tartottuk. Omar nem volt válogatós, ami az ennivalót illeti, de disznóhús nem lehetett az asztalon. Annyira izgatott volt, hogy a gyűrűmet beleejtette az üres leveses tányérba, a vendégek ezt baljós előjelnek tekintették.

Így teltek a hétköznapjaink

Innentől kezdve a „tulajdona” lettem, de én ezt nem bántam, úgysem érdekelt senki rajta kívül. Nem tudott ezzel mindenki azonosulni körülöttünk, gyülekeztek a sötét felhők. Omar kapott egy üzenetet Bagdadból, hogy a neki kiszemelt lány családja nagyon haragszik és fenyegetőznek – ez nem volt megnyugtató rám nézve sem. Ráadásul Omart gyötörte a honvágy, de a vizsgák miatt nem utazhatott haza. Nagyon nehezen viselte, az örök vidámság megszűnt, de én attól is tartottam, hogy a lány miatt is gondolkodóba esett. Sokat vitáztunk, és én mélypontra jutottam: a barátnőmmel felmentünk hozzá a kollégiumba, levettem a gyűrűt és vissza akartam adni. Ettől aztán teljesen kiakadt, a fejemhez vágta, hogy becsaptam, nem szeretem, sok minden elhangzott akkor. Ám szerettük egymást, s ez végül győzött. Az is sokat segített, hogy az édesapjától kapott egy értesítést, miszerint kibékültek a lány szüleivel. Hogy a lány mit érzett, csak akkor tudtam meg, amikor már kinn éltünk. Omar családja mellettem állt, ez nagyon fontos volt, különösen az apa engedélye. Rendeződött a kapcsolatunk, újra boldogok lehettünk.

Omart kértem, hogy tanítson az arab nyelvre, meséljen sokat a családjáról, szokásokról, éghajlatról, mindenről. Van itt még egy nagyon lényeges dolog, a vallás. A családnak, de Omarnak sem jelentett gondot, hogy én keresztény voltam. Ez nagyon nagy szó, és jó tisztázni a legelején. Tervezgettük az esküvőt, Omar sürgetett, de én kértem, hogy hagyjon időt arra is, hogy jobban megismerjük egymást, és mindenképp tavaszi vagy nyári esküvőt szerettem volna.

Azt már tudtam, hogy Omar okos, szorgalmas, vidám és közvetlen az emberekkel, de a zárkózottságom miatt sok mindent én azért másképp láttam. A közvetlenségét sokan félreértették, és úgy gondolták, hogy feljogosítja őket arra, hogy betelepedjenek az életünkbe. Nyilván a mi kapcsolatunk érdekesebb volt, mint egy átlagos párkapcsolat.

Omart, ha kérdezték, mesélt mindenről, amit természetesen kiszínezve adtak tovább. Ez engem nagyon zavart, meg kellett beszélnünk. Kérdeztem, hogy miért csinálja, hisz mindez csak ránk tartozik. Azt válaszolta, hogy neki nincs itt a családja, a rokonai, rajtam kívül senkije se, akitől ha kell, tanácsot kérhetne. Ezen el kellett gondolkodnom, és megértettem őt. Elmagyaráztam neki, hogy más a család és mások az idegenek, ráadásul ez itt nem is szokás, az emberek visszaéltek az infókkal, kibeszéltek bennünket. Főleg rajtam köszörülték a nyelvüket, és még azt nem is mondtam, hogy Omart kedvelték a lányok, sokan szerettek volna közénk állni. Már akkor szembesültem az irigységgel, a rosszakarókkal. De ez is jó volt arra, hogy felvértezzem magam ellenük és küzdjek. Soha nem adtam fel egykönnyen. Omar ezt látta, de később mégis ránk sütötték a bélyeget, hogy beképzeltek vagyunk…

Mindennap találkoztunk, hisz egy egyetemre jártunk, csak más szakra. A napi találkozás azért is kellett, mert mind jobban megismertük egymást. Omar egyre jobban beszélt magyarul, és én is ismerkedtem az arabbal. Omarnak volt egy szobatársa szintén Bagdadból, neki pedig egy magyar barátnője, az egyik évfolyamtársa. Ha tehettük, együtt mentünk kávézni, vagy táncolni valahová. Máig nem felejtettem el, amikor egy budai szálló teraszán ejtőztünk, és felcsendült a „Ja Mustafa…” című zeneszám. Omarral egyszerre ugrottunk fel, és keleti stílusban táncoltunk. Nekem ösztönösen jöttek a lépések a zenére, a sok a turista vendég közül a japánok még meg is tapsoltak bennünket.

Nem mindig ettünk az egyetem menzáján, néha az à la carte-ról választottunk ugyanott. Nem tudtunk mindig egy időben érkezni. Omar ezúttal korábban érkezett, és helyet foglalt nekem egy négyszemélyes asztalnál. De ez nem így működött, nem lehetett csak úgy helyet foglalni valakinek. Omar mindenkit elküldött, aki leült volna. Aztán a matek tanárnőt is elküldte el, hogy azt a helyet nekem foglalja. Szó szót követett, a tanárnő máshová ült. Amikor megérkeztem, hallottam mi történt, és elnézést kértem a tanárnőtől. Omarral újra el kellett beszélgetnem, féltettem a retorzióktól, de jó matekos volt, így megúszta.

Másodszor a fizika tanárnő akart leülni, de Omar nem engedte, csakhogy a nő mégis odaült. Omar vitázott vele, majd lekapta szegény tanárnő szemüvegét, és dühében az arcába dobta. Erre érkeztem, ismét sűrű bocsánatkérés, nagyon szégyenkeztem! Komoly dékáni figyelmeztetést kapott, aztán jöttem én, nagyon leszidtam Omart, és elmagyaráztam, ez nem kulturált viselkedés, ez egy közösség, vannak szabályok, amelyekhez alkalmazkodnia kell. Azt is mondtam, hogy többet nem ebédelek vele, nagyon dühös voltam! Valóban nem mentem le ebédelni, sőt másnap sem, nem is találkoztunk. Úgy gondoltam, hogy ezt az elején kell helyre tenni, meg kell tanulnia, hogy nem lehet első felindulásból cselekedni. Nem tudta elviselni, hogy nem láthat, és megígérte, hogy nem fordul elő többet. A válasz nem váratott magára sokáig a fizika tanárnő részéről, jött a vizsgaidőszak, és Omar megbukott fizikán.

Végre összeházasodunk!

A vizsgaidőszak után újra felmerült a házasság kérdése. A szüleim (nevelőapám volt) egyre jobban ellenezték a kapcsolatunkat; házasság, kiköltözés, nem akartak beleegyezni. Sajnálatos módon nem támasztották alá az ellenérzéseiket valódi érvekkel, hisz az eljegyzést nem ellenezték. Így aztán otthon elkezdődtek a viták. Sem jó szót, sem támogatást, sem magyarázatot, sem szeretetet nem kaptam többé.

Nagyon rossz légkör alakult ki ott, állandó feszültségben teltek a napjaim, Omar pedig emiatt előbbre akarta hozni az esküvőt. Két tűz között voltam. Már nem szívesen mentem haza, a szüleim a két testvéremet is ellenem hangolták, fekete bárány lettem. Szerencsére Omar mindenben mellettem állt, sőt voltak évfolyamtársak és barátok is, akik őszintén szurkoltak nekünk. Nehéz időszak volt ez mindkettőnknek.

Beadtuk a házasodási kérelmet az Igazságügyi Minisztériumba – akkor így ment –, majd Omarnak kellett kérnie egy igazolást Irakból, hogy nőtlen. Ez mind sok időbe telt. Nézegettük az albérleteket is.

Otthon megmondtam, hogy a házasság biztos, nem hátrálok meg. Hatalmas veszekedés lett a vége, nagyon megbántottak, és az is elhangzott, hogy kitagadnak. Ugyan miből? Ösztöndíjas voltam, azt válaszoltam, hogy tegyék. Mondtam, hogy Omar mellettem állt, és anyagilag is segít, ha kell. Iraki ösztöndíjasként nem kevés ösztöndíjat kapott, ami kettőnknek is elég volt. Szavaimmal mintha olajat öntöttem volna a tűzre. Közölték, hogy sem ők, sem a testvéreim nem lesznek ott az esküvőn.

Az igazság az, hogy nem egy szerető családban nőttem fel, mindketten sokat büntettek, vertek, amit soha nem bocsátok meg nekik. 16 éves voltam, amikor anyám megütött kézzel, aztán egy fejes vonalzóval, csak azért, mert szerettem volna elmenni egy táncos helyre. A tiltás ellenére csak azért is elkezdtem készülődni, ekkor kaptam az első pofont. Persze dolgozott bennem a dac, mondtam, hogy üssön csak, ahogy bír, egy könnycseppet sem fogok ejteni. Ekkor jött a fejes vonalzó, tovább nem is részletezném… Lelkileg romokban hevertem.

Otthon annyira elmérgesedett a helyzet a házasságkötési terveink miatt, hogy már egy szót sem szóltak hozzám. Egy hónapig bírtam. Omar is próbált velük szót érteni, de elzavarták. Beszélt a tanulmányi felelőssel, és lehetőséget kaptam kollégiumi elhelyezésre az esküvőig. Összepakoltam azt a kevéske holmimat, a könyveimet nagyon sajnáltam, mert nem engedték elhozni, tudták, milyen nagyon szeretek olvasni. A sivár, szeretet nélküli fiatal éveimben a könyvek voltak a társaim. Mély sebeket ejtettek rajtam.

Omar értem jött, de csak a kapuig, segített, és beköltöztem a kollégiumba. Önfeledten boldog voltam, a felhők felett lebegtem! Kaptunk még egy jó hírt: mivel egyikünk részéről sem lesznek jelen az esküvőn a szülők, az egyetem illetékesei segítenek, és megkapjuk az ebédlő egyik különtermét, plusz a vacsorát, a tortát és az anyakönyvvezetőről is gondoskodnak. Ennyi jót? Kárpótlás volt mindenért! A szüleim megfosztottak minden örömtől, de voltak, akik segítettek. A ruhámat egy barátnőm varrta, a csokromat és a fátylat szintén barátnők hozták.

Elérkezett a nagy nap, a lelki sebeket mélyre temettem. A terem feldíszítve, az asztalok pedig megterítve vártak, addigra az anyakönyvvezető is megérkezett. Az évfolyamtársak virággal a kezükben álltak sorfalat, megható és boldog pillanatok voltak, most is könnyeket csal a szemembe az emlékezés. Néhány rokonom is eljött, és részt vett a ceremónián az összes ott tanuló külföldi diák, a tanárok és a dolgozók is. Sok ajándékot kaptunk, és volt még egy meglepi: kaptunk egy zuhanyzós kollégiumi szobát az egyetem befejezéséig, és lehetőséget arra, hogy főzhessek a közös kollégiumi konyhán. Kívánhattunk volna ettől többet? Nem! A sok bántás után felragyogott a nap.

Az a bizonyos nászéjszaka

Bennem azért ott feszült az is, hogy hogy lesz a nászéjszakánk. Mi lesz, ha nem úgy alakul, ahogy Omar elvárja? Nagyon fontos volt neki és a családjának is a szüzességem bizonyítottsága. De hogyan mutassuk ezt meg Omar családjának? Mert ha Bagdadban vagyunk, akkor minden egyértelmű. Mialatt a vendégek ott vannak, elvonulunk az előkészített hófehér ágyneműs, virágokkal borított szobába, s miután megtörténtek a dolgok, az erre a célra előkészített kis fehér lepedőt, rajta a vérrel, a férj „győztesen” viszi ki megmutatni. Elsősorban a szülőknek, testvéreknek, rokonoknak, de bárki más is láthatja. Így mindenki tisztelni fogja az ifjú feleséget, hisz nem hozott szégyent a családra. Az én esetemben még jobban kellett a bizonyíték, hisz nem voltak túl jó véleménnyel az európai nőkről.

Őszintén szólva nem nagyon örültem ennek a procedúrának, de Omart választottam, alkalmazkodnom kellett az ő szokásaikhoz. Ezért hát úgy terveztük, hogy a kis lepedőt négyen láthatják, egy Budapesten élő iraki házaspár, valamint Omar két iraki barátja, akik, ha kell, tanúsíthatják, hogy a szüzesség elvétele megtörtént. A kis lepedőt eltesszük, és mivel Omar kb. fél év múlva tervezett egy utazást, gondoltuk, akkor majd elviszi magával. Okosabb megoldást nem tudtunk kitalálni.

Az ifjú pár

Az esküvő után kaptunk pár nap felmentést az előadások alól, s ettől kezdve a huhogók is hallgattak. Tudtuk, hogy jön az első próbatétel, az együttélés, a hétköznapok, a tanulás, a vizsgák, a gyakorlat. Omarnak a gyakorlatok miatt sokszor vidékre is kellett mennie, ezt nehezen viselte, hisz akkor én egyedül maradtam. Megbízta egy iraki barátját, hogy felügyeljen rám. Nem örültem neki, kezdett a féltékenység előtérbe kerülni. Később, amikor már kinn éltem, megtudtam, hogy a felügyelet természetes, akkor azonban még nem értettem. Azt a bizonyos felügyelőt kicikiztem, aki végül megsértődött és elment. Amikor Omar visszajött, azonnal beárult. Ezután Omarral újabb beszélgetés következett, türelmes ember voltam szerencsére, kiselőadást tartottam a bizalomról. Omar mindig meghallgatott, de nem voltam biztos benne, hogy érti-e. Abban a kultúrkörben többnyire a szülők rendezik el a házasságokat, aztán vagy sikerül, vagy nem. Nagyon ritka a szerelmi házasság, hisz a feltételek is korlátozottak, nincs vagy ritka az együtt járás, ahol a párok megismerhetnék egymást.

Tudtam, hogy mindig melegében kell kezelni a problémákat és nem szabad a szőnyeg alá söpörni. A féltékenység is szóba került, mondtam, hogy van egy határ, amíg ezt elfogadom, és ismét hangsúlyoztam, hogy itt neki kell alkalmazkodnia a helyi szokásokhoz. Nehéz volt megtanulnia.

Az első házas hónapok nem voltak éppen felhőtlenek, sokat vitáztunk. Egyik alkalommal egyikünk sem akart békülni, ezért Omar meghívta két legjobb barátját, akkor még azt hittem, hogy vendégségbe. Kiderült, hogy azért jöttek, hogy kibékítsenek bennünket. Ha mindez Bagadban történik, akkor a szülők vagy a legidősebb fiútestvér jött volna el. Na, ez nálam olaj volt a tűzre. Ezt nem! Még dühösebb lettem! Nem fogom kiteregetni az életünket, nekünk kell megoldani! Európai gondolkodás, igaz?

Mellékesen jegyzem meg, hogy ezt a bizonyos európai gondolkodást sutba kell dobni, főleg ha az ember kiutazik. A vitánk végül elrendeződött közreműködés nélkül, s kértem Omart, ilyen ne legyen többet. Látszólag megértette, de ő másképp nevelkedett, mást szokott meg.

Messze a haza

A napjaink boldogan teltek, de sajna Omar megint kezdett szótlan, rosszkedvű, ingerült lenni, nagyon rossz lelkiállapotba került. Honvágy gyötörte. Én időközben terhes lettem, ami tovább bonyolította a helyzetet. Így utazzon el? Hagyjon itt? Anyagi gondjaink is felmerültek, Irak minden második évben fizette a hazalátogatást, ha ennél többször akart utazni, saját zsebből kellett megoldania. Más körülmények között a terhesség híre nagy öröm, de most ez sem változtatott semmin, tudtam, hogy nagy a baj, mennie kell. Nekünk csak vonatjegyekre futotta, ami 5-6 nap utazást jelentett. Omar egy hónap engedélyt kapott az egyetemtől, nagyon bánatos voltam én is, hisz épp hogy megesküdtünk, el kellett mennie.

Elérkezett az indulás napja, a barátokkal kikísértük a pályaudvarra, és reméltem, minden rendbe jön majd. Szomorúan ballagtam vissza a garzonba, hirtelen nagyon üres lett minden. Nem telt el egy hét sem, a huhogók ismét felébredtek. „Mit képzelsz, majd visszajön? Ugyan dehogy, biztosan várja ott egy másik feleség, jól itt hagyott terhesen!” Sok bántás ért, röpködtek a mérgezett nyilak. Az idők folyamán már megedződtem, az epés megjegyzések lepattantak rólam. Bíztam Omarban, és ez volt a legfontosabb.

Hogy ne unatkozzak, megjelent Omar legjobb barátja, Ahmed, őt bízta meg Omar, hogy vigyázzon rám. Nagyon dühös lettem, mintha nem magyaráztam volna el, hogy mit jelent a bizalom. Ahmeddel jól összevesztünk, és elviharzott. A terhességgel szerencsés voltam, lassan ugyan, de eltelt a hat hét, és már vártuk is vissza Omart. Amikor leszállt, azonnal láttam, hogy visszakaptam őt, boldogan, vidáman, hatalmas csomagokkal érkezett. Nem hittem a szememnek, egy nagy kosár gránátalmát és egy hálóba csomagolt datolyaágat hozott, tele friss datolyával! Hihetetlen volt! Ezt mind az édesanyja küldte nekem, különösen a terhesség miatt. Végre újra boldogok voltunk! Omar természetesen elvitte a kis fehér lepedőt a szülőknek, rokonságnak, és aki akarta, megnézhette. Ez nekünk nagyon szokatlan, de Omart én választottam, el kellett nekem is fogadnom az ő szokásait. A huhogók ismét elcsendesedtek, lassan közeledett a szülés ideje.

A világra jön Majid

Az idő gyorsan telt, és eljött a szülés napja. Délben mentünk a kórházba, de a kisfiunk csak másnap reggel volt hajlandó megjelenni. Csodaszép, fekete gyűrűs hajú babánk született, akit Majidnak neveztünk el. Omar már serdülőkorában kiválasztotta ezt a nevet a leendő fiának, ez is egy szokás. Őt ettől kezdve „Abu Majid”-nak szólították, ami annyit jelent, hogy „Majid apja”. Engem a szülés után „Om Majid”-nak, vagyis „Majid anyjának” hívtak, ezzel fejezték ki tiszteletüket.

Tehát fiunk született. Omar soha sem említette, hogy fiúra vár, ennek ellenére elhalmozott ajándékokkal, virágokkal. Ha fiú születik, a feleség kap egy értékesebb ajándékot is, általában egy ékszert, ahogy én is azt kaptam. Nagy volt az öröm Bagdadban is.

Pár nap után hazamehettünk, nekem semmi tapasztalatom sem volt, de az anyai ösztönök csodákra képesek. A szüleimre továbbra sem számíthattam. Otthon aztán megint vitáztunk, mi legyen éjjel, ha felsír Majid. Omar szerint mindig fel kell venni. Jó, és mikor alszunk? Hogy tanulunk és vizsgázunk? Eleinte felvettem én, miközben Omar békésen aludt, de ennek véget kellett vetni, mert a szabadságom lejárt, és Májid elhelyezését is meg kellett oldani. Végül úgy döntöttünk, hogy én levelezőn folytatom a tanulmányaimat.

Majid szépen fejlődött, barátságos, nyílt kisfiú volt, igazi örökmozgó. A család alig várta a kiutazásunkat, ami lassan közeledett is. Majid kétéves lett, s addigra a haja világosszőkére váltott.

Írnom kell még az emberek reakciójáról is. Babakocsiban tologattam az egyetem közelében, sokszor mentünk el Omar elé. Amikor benéztek a babakocsiba, meglepődtek, hogy nem fekete. Nem értettem. Ugyan mitől vagy kitől, hisz a férjem csak minimálisan volt kreol.

Egy szép napon úgy gondoltuk Omarral, hogy hármasban elmegyünk a szüleimhez, talán kibékülhetünk. Nem várt szívélyes fogadtatás, kaptunk hideget és meleget, hogy micsoda felelőtlenség ilyen gyorsan szülni, és a többi, amit kár említeni is. Azt éreztük, hogy felesleges volt eljönnünk.

Az új életünk színhelye: Bagdad

Lassan jött a szakdolgozat és a záróvizsgák ideje, ami azt is jelentette, hogy közelgett az utazás időpontja. Ezt az utunkat repülővel tettük meg, nagy izgalommal és várakozással, bennem azért volt némi szorongás és félelem is. Omar viszont túláradó örömmel, diplomás emberként, elsőszülött fiával és a feleségével várta az utazást, értettem őt, hiszen hazakészült.

Tudtam, hogy a július a legmelegebb hónap ott 45-50 fokkal. Omar ellátott öltözködési tanácsokkal: a ruhám ne legyen átlátszó, kivágott, ujjatlan és rövid, így egy kétrészes lenge selyemruhában utaztam. Nagyon izgultam és feszült voltam, teljesen idegenbe mentem!

Megérkeztünk a bagdadi reptérre, és amikor kiértünk a váróba, nagy sokaság fogadott bennünket, Omar szülei, testvérei, rokonai, barátai. Abáját, vagyis a fejtetőtől a földig érő fekete ruhadarabot nem kellett viselnem, annak ellenére, hogy a család nőtagjain az volt a reptéren. Túláradó örömmel fogadtak bennünket, hatalmas virágkosarat és egy kosár gyümölcsöt kaptam, színes szalagokkal díszítve. Majidot kézről kézre adták, puszilgatták – ott a szájra puszi ment –, megcsipkedték az arcát, ami az öröm egyik kifejezési módja. Indultunk a taxihoz, illetve a kocsikhoz. Kilépve a légkondicionált reptérről szembesültünk a forró, arcot perzselő levegővel, most is megborzongok, mikor felidézem. Az volt a kőkemény valóság! Én csak kapkodtam a fejem, Majidot figyeltem, hogy nincs-e vele probléma, féltettem őt. A kocsikban aztán újra feléledtünk a légkondi miatt.

Omarék háza nem Bagdad centrumában volt, hanem egy külső kertes övezetben. Ami nagyon meglepett, hogy az utcákon sok „pizsamás” férfi mászkált, és nem tudtam a dolgot hová tenni. Omar mondta, hogy vannak, akik nappal a városban is így járnak.

Sok szépet is láttam útközben, az utak mentén rengeteg virágágyást, pálmafákat, cserjéket és sok szökőkutat, ami üdítően hatott abban a forróságban. Bagdadra egyébként a kertes házak voltak a jellemzőek, de a városközpontban emeletes házak sorakoztak egymás mellett, és piros emeletes buszok jártak.

Végül megérkeztünk. Azt az érzést nem feledem, amíg élek, pedig régen volt! Egyszerű kertes házak sorakoztak, egy-, kettő- vagy háromszintesek. Omaréké egyszintes volt, nem voltak gazdag emberek. A házuk barátságos; ápolt kert, virágok és fű fogadott bennünket. Itt laktak Omar szülei, egyik testvére a feleségével és a gyerekükkel, s jöttünk mi hárman. Ez ott nem probléma, ha több generáció lakik is együtt, sőt szokás.

Mi is kaptunk egy szobát, a többi mind közös. Guggolós vécé a mellékhelyiségben, és a fürdőszobáról muszáj többet írnom. Tulajdonképpen egy lebetonozott helyiség volt két fali csappal, a csap mellett kisebb-nagyobb lavórok, tálkák, 2-3 sámliszerű ülőke, a falon fogasok. A meleg vizet úgy oldották meg, hogy az egyik sarokba építettek egy betontartályt nyílással a tetején, amit lefedtek. Télen ebbe jött a meleg víz. Nyáron egyenesen a csapból folyt a forró víz, kintről vezették be. Mint később megtudtam, az már nagy szó volt ott, hogy csővezetéken keresztül jött a víz. A fürdést meg kellett tanulni, a kis sámlikon ülve a tálkákba engedtük a vizet, majd azt locsoltuk magunkra, Májidnak nagyon tetszett, mert pancsolhatott, imádta a vizet.

A vezetékes vizet nem ihattuk meg, csak palackos vizet vagy szűrt vizet fogyaszthattunk. A szűrő egy hatalmas agyagedény volt, amelybe beleöntötték a vizet, majd az átszűrődött a pórusokon. Májidnak inkább mindig palackos vizet adtunk. A víz nagyon fontos kérdés, mert a legtöbb fertőzést az okozza.

A szobánkban a hűs levegőt a „mubarrida”, vagyis a vizes ventilátor szolgáltatta. Minden szoba a kertre nyílt, illetve egy gangra, ami árnyékot adott. Kellett is! A házat kerítés vette körül, amin sehol nem lehetett belátni. A kert nagyon fontos volt, mivel a hideg beálltáig itt jött össze a család. Itt étkeztünk a fűre terített szőnyegen, az alacsony kis asztalkák mellé matracokat tettünk, itt folyt a teázás, kávézás. Irakban inkább az erős tea járja, sok-sok cukorral, s néha a teát a kistányérba öntik, s onnan szürcsölik fel. A tea keserű, de ott a mokkacukor, amelyből egyet a szájba vesznek, s lassan kortyolgatják mellé a teát. A legjobb azonban, amikor a tea faszénen készül. Nagyon szerettem, és érdekes módon nem éreztem idegennek.

Kipakoltunk, Májid gyorsan feltalálta magát, gyerekből nem volt hiány. Omar mondta, hogy nemsokára vacsora, kezdtek is jönni a szomszédok, rokonok, mindenki, aki kíváncsi volt ránk. Nem mindennapos arrafelé egy európai feleség, aki olyan messzire elutazik! Nagy volt a nyüzsgés, Majid játszott, nem volt gond, hogy nem beszél arabul, a gyerekek rugalmasak. Én kinn ültem egy padon egy csodaszép bougainvillea bokor mellett, azóta is a kedvenc virágaim egyike. És jöttek megnézni! Végigsimítottak a hosszú szőke hajamon, megsimogatták az arcom, mert piros volt, kérdezték, hogy természetes-e, az volt. Csak pár szót tudtam még arabul, de néhányan beszéltek angolul, így azért ment a kommunikáció. Természetesen a fiunkat is szemrevételezték, de mindez nem tolakodó módon történt.

Most visszagondolva úgy hiszem, kevesen tudták volna ezt bevállalni. Szerencsésnek mondom magam, hogy nekem nem okozott gondot, talán azért, mert szeretet áradt felénk. Anyósom csak távolról figyelt, én is őt, de már akkor melegséget éreztem iránta. Egy kicsi, vékony asszonyt láttam, nagyon szerényen, talpig feketében, a feje pedig az ottani viselet szerint befedve.

Elérkezett a vacsora ideje. A kertben a fűre egy szőnyegen terítettek meg. Omart alig láttam, lefoglalták, érthető volt. Majid játszott, úgyhogy én maradtam a sokasággal, sodródtam. Kezdték lepakolni a tányérokat, poharakat, kanalakat, egy nagy kancsó vizet az étkezés utáni kézmosáshoz annak, aki kézzel akart enni. Jöttek a nagy kerek tálcák, rajtuk sült csirke mazsolás mandulás rizzsel, dolma (szőlőlevélbe, paradicsomba, paprikába, hagymába, zsenge tökbe csomagolt fűszeres darált hús), merge (bab és rizs kissé savanykás paradicsomos lében, benne főtt hússal, jó fokhagymásan), mindezek mellé rizs, külön tálon, aztán okra (szintén paradicsomos-fokhagymás lében, hússal). A bab és az okra olyan se leves, se főzelék állagú, amit kanállal lehetett enni. A kanállal szedtünk a mergéből, rátettük a nagy tálca rizsre, majd onnan ettük. A csirkét kézzel ettük, és volt, aki a rizst is úgy.

Omar boldogan falatozott mindenből. Az okra külön szót érdemel, annyira ehetetlennek találtam, hogy nem is kommentálnám. Mégis meg kellett kóstolnom mindent, pedig a birkahúst is utáltam, máig sem eszem. Alig vártam a gyümölcsöket és a teát, de még előtte volt egy próbatételem. A leben majdnem olyan, mint a török ayran, jégkockákkal, kancsókban szervírozva. Veszélyes lehet, mert ki tudja, hogy milyen vízből készülnek a jégkockák, és akár hasmenést is okozhat. Nem volt mit tenni, nem finnyáskodhattam mindjárt a család előtt, túlestünk az első próbán.

Nagyon fáradt voltam már, Májid is kókadozott, aludni szerettem volna, de hol? Hát a kert egyik sarkában felállított széles vaságyon, ami szúnyoghálóval védett a vérszívók ellen. Nagyon szép, hímzett ágyneműnk volt, egy hosszú hengerpárna, kőkemény, nyakficamító, és takarónak lepedő, hisz meleg volt. A többiek a háztetőn aludtak, szúnyogháló nélkül. Sose értettem, hogy csinálják, mert minket zabáltak a szúnyogok. Majid és én már első este ettől szenvedtünk, még a ruha ujja alá is bementek a kis dögök.

Majid és Omar már aludtak, csak én sírdogáltam csendesen a szúnyogháló alatt. Minden feszültség kijött belőlem, a gondolataim ide-oda csapongtak, fájt a hasam, véresre vakartam a szúnyogcsípéseket. Hát igen. Kezdtem szembesülni a valósággal, mostani szóval kultúrsokkot kaptam. A hasmenés is elkapott, irány a guggolós. Felemelő élmény volt, ezt bizton állíthatom!

Megérkezésünkkel három dologtól tartottam. Egyrészt a családi befolyástól, hisz nem lehettem benne biztos, hogy mindenki örült nekem. Másrészt attól, hogy Omar teljesen visszaveszi a helyi szokásokat. Harmadrészt nem tudhattam, hogy az én helyzetem nőként hogyan alakul. Közlekedhetünk-e Majiddal a városban? Kapok-e munkát? Igaz, ezekről Omarral beszélgettünk Budapesten, de biztossá csak Bagdadban váltak. Azt tudtam, hogy a családi kötelék és a befolyásolás nagyon erős, és én ott csak Omarra, valamint az ösztöneimre támaszkodhatom.

Valahogy eljött a reggel, és csak én voltam, aki elgyötörten ébredt, talán ha egy-két órát aludtam. Péntekre ébredtünk, ami ott a szünnap, következett a közös reggeli a kertben. Én tovább vakaróztam, szegény Majid is, hoztak valami kámforos, mentolos bedörzsölőt.

A reggeli tükörtojás, sajt, paradicsom, uborka, leben és finom, kemencében sütött arab lepénykenyér, amely csoda finom, de csak frissen, melegen. Volt még sűrített tej, Majid miatt ez biztonságos volt. Én csak teát ittam cukor nélkül, mellé kenyeret ettem. Pláne, hogy aznap este mi mentünk vendégségbe, hisz a nagy rokonságból sokan szintén arra laktak, már alig várták, hogy lássanak bennünket. Igyekeztem romjaimból felépülni, Omar Majiddal elment ajándékokat venni, így illett, addig én pihentem. Nagy volt a hőség.

A vendégség intézménye

Gyalogosan mentünk a vendégségbe. Élveztem, mert kíváncsi voltam, hogy hol is vagyunk. Sok házból kijöttek bennünket üdvözölni, olyankor meg kellett állnunk egy kicsit. Sok-sok fa, növény, virág mindenfelé az amúgy agyagos, száraz talajban, mindez csakis árasztásos öntözéssel maradt meg. Erre nem voltak az utak lebetonozva, porzott is rendesen. Egy szélesebb vizes árkot láttam végig az út mentén, ahol az asszonyok edényeket mosogattak. Nem mindenki jutott akkor még vezetékes vízhez. És vajon a vécék? Egyébként a guggolós vécékben volt egy fali csap, ráhúzva egy gumicső, valamint alatta egy hosszú csőrű kanna, abba engedtük a hideg vizet télen-nyáron. Miután a csővel megmostuk a hátsónkat, a kannában levő vízzel meg a kezünket, egyben a vécé öblítését is megoldottuk. Vécépapír nuku, a csőhálózat se bírta volna. Hát, télen nem volt egy leányálom, a nyárit még úgy-ahogy megszoktuk.

Szóval megérkeztünk a vendégségbe. Nagy sokaság várt bennünket kurjongatva, ez ott egy speciális trillázás, nem tudok jobb magyar szót erre. Jöttek az ölelések, puszik, arcra 3-szor és szájra is. Örömmel láttam, hogy nagy a kert, árnyat adó pálmákkal, szép füves és virágos. Először a házba mentünk, itt is a női részbe. Szandál, cipő, papucs, kinek mije volt, kinn kellett hogy maradjon, a házba csak anélkül léphettünk be. A férfiak nagyon sok esetben letaposott sarkú cipőkben jöttek, abból ugyanis könnyű volt kibújni. Na, itt aztán ment a nagy csodálkozás! Mindent megnéztek rajtam, még az alsóruhát is! Nekik én voltam a kuriózum, nekem pedig ők. A legtöbb nő fején fekete vagy színes sál volt, a haj látszódott, az arc is, a ruhakivágás viszont nem. Mindenki földig érő, színes, hosszú ujjú ruhát viselt, de az utcán majd mindenki abajával takarta el magát. Ez tetőtől talpig elfedte a ruhájukat, és elöl fogták össze. A vastag ripszselyem anyagból készült hagyományos fekete viselet neve országonként változik, és súlyánál fogva szinte lehúzza a fejet, kipróbáltam. Nemcsak ilyen létezik, van sokkal vékonyabb anyagból is, nagyon szép ezüstös vagy aranyszínű, ezekben akár valódi ezüst, illetve aranyszál is lehet.

Ami a férfiakat illeti, majd mindenki a hagyományos, földig érő, hosszú ujjú, lenge anyagból készült, hálóingszerű fehér öltözéket viselte, ami alatt atléta vagy rövid ujjú trikó volt egy térdig érő, bő alsóval. Hozzá szandál, papucs, félcipő, zokni. Ez az öltözék bagdadi tájszóval a „disdáse”. A sok papucs (ott bábúcs) meg cipő mind kinn maradt. Egyébként a papucsokkal szeretnek dobálózni, ha valakire megharagudnak, és ez igen nagy sértésnek számít. Ma is élő szokás, a papucs vagy cipődobálás veszekedéskor, néha még hivatalos helyen is.

Az biztos, hogy a vendégszeretetük határtalan, a vendég Allah ajándéka és meg kell becsülni, még a szegényebb családok is úgy fogadják a vendéget, mintha király lenne. Inkább kölcsönkérnek a szomszédtól, csak a vendég jól érezze magát. Miközben engem elemezgettek a nők, tudtam, hogy nekem az anyósomat és a sógornőmet kell megnyernem. Persze apósom és Omar bátyja is fontosak voltak. Ismét csak sodródtam az eseményekkel, sokat mosolyogtam, hisz ilyen a természetem, úgy éreztem, ebből baj nem lehet.

Külön említést érdemel az ott kapható finom grillezett hal, ami a Tigris-folyóból frissen fogott hal faszénen megsütve. Ketté kell hajtani, jól befűszerezni, majd mielőtt készre sülne, meg kell rakni friss paradicsommal és hagymakarikákkal, visszatenni a parázsra, majd pár perc és kész. Fenséges! Mivel engem soványnak találtak, mindig etetni akartak, most is valaki halfalatot nyomott a számba, majd rögtön jött is a következő! Nyeltem és nyeltem, aztán kértem Omart, hogy mentsen ki, mert ismét járhatok a guggolósba, nem győztem vizet inni. Féltettem Majidot is, mert mindenbe belekóstolt, de Omar is elszokott már ezektől az ételektől. Csak ezt ússzuk meg! Nem bántam, hogy hazaindultunk, a gondolataim ide-oda cikáztak, hisz egy csomó dolgot el kellett intéznünk: Omar állását, bejelentkezésünket a hivatalos szerveknél, még hivatalosan házasságot is kellett kötnünk Irakban.

Nézzünk körül Bagdadban!

A következő napon Omar azt javasolta, hogy menjünk be a városba, szeretné megmutatni nekünk Bagdadot. Nagyon örültem! Elkérte a bátyja kocsiját, és elindultunk hármasban. Először is a Rashid utcát néztük meg, ez az egyik legrégebbi főút, tele üzletekkel, teázókkal. Alig kezdtünk sétálni, amikor elénk állt egy hófehér szakállas bácsi bottal, amivel felénk suhintott, kiabált, verte a földet, iszonyú dühös volt. Mint kiderült, engem szidalmazott a ruhám miatt. Egy szolidan kivágott, de ujjatlan, térd alatti nyári ruha volt rajtam, szidta Omart is, hogy hogyan sétálhat ilyen nőszeméllyel, aki ilyen szemérmetlen. Jó kis csődület kerekedett. Visszamentünk a kocsihoz, ahol volt egy könyékig érő kis boleróm, gyorsan magamra vettem. Igaz, ami igaz, Omar figyelmeztetett, hogy ez a ruha gond lesz, de én akkor még azt mondtam, hogy meleg van és ebbe megyek, kész. Hallgatnom kellett volna rá. Felöltözve végre nyugodtan továbbmehettünk.

A Rashid utcát csodálatosnak találtam a faoszlopos árkádokkal, a gyönyörűen megmunkált farácsos ablakaival és az erkélyekkel. Májid meglátta, hogy valaki fagyit nyalogat, azonnal kellett neki is. Kerestünk egy fagyizót, ahol leülhettünk, be is mentünk, de ott közölték, hogy lenn ülnek a férfiak, fenn a galérián a nők. Így hát Omar lenn ült le, mi felmentünk, s onnan integettünk neki. Persze azt nem lett volna szabad, de megúsztuk. Erre most mit mondjak? Csak azt, hogy ott nekem kellett alkalmazkodnom, én választottam, vendég voltam. Még elmentünk az „aranyosok” (Saar-el Nahar) utcájába is, ahol szinte csak aranyat áruló üzletek voltak, majd betértünk egy étterembe, ahol grillcsirkét ettünk. Végül visszamentünk a kocsihoz, de útközben megláttunk egy gránátalma szörpöt áruló utcai árust, aki kétkerekű kocsiján tolta a portékáját. Muszáj volt megkóstolnom. Omar óvott, hogy ne igyak, mert baj lesz, de nem hallgattam rá, mert nagyon szomjas voltam. Majid szerencsére nem ivott belőle, mert este aztán megtudtam miért is óvott Omar: alvás helyett a guggolósra jártam. A makacsságom volt a tanulópénz, nem érte meg…

Ideje mindent hivatalossá tenni

A következő nagy feladat Omar munkahelye volt, elindult intézkedni. Majiddal otthon maradtunk, igazából itt, a konyhában kezdődött az arab nyelv elsajátítása a sógornőm és az anyósom mellett. Központi gáz nem volt, csak gázpalack, de ennél is elterjedtebb volt a petróleumfőző. Most mosolygok, mert eszembe jut „Abu-nafot”: a nafot petróleum, az abu apa, tehát a „petróleum apja”. Abu-nafot egy szamaras kordéval járta az utcákat, s egy vasat ütögetve jelezte a jöttét. Nála vettük a petróleumot.

Szerencsére anyósom és a sógornőm végtelen türelemmel tanítgattak beszélni és főzni is, közben szólt az arab zene, és érdekes, de nem volt nekem idegen. Majid a gyerekekkel pancsolt az udvaron egy lavórban. Éreztem, hogy anyósom őszinte szeretettel terelget engem, és én is igyekeztem. Már akkor tudtam, hogy nagyon fogom őt szeretni. Közben sógornőmmel mostunk, kézzel, mert gép nem volt.

Omar jó hírrel érkezett, másnap realizálódhat a munkája, hisz iraki ösztöndíjas volt,  gépészmérnök. Több intéznivalónk akadt a hivatalos szerveknél, és várt még ránk egy házasságkötés is az ottani kádinál. Az nem jelentett akadályt, hogy én keresztény voltam, Majidot az én útlevelemben tüntették fel. Magyarországon természetesen magyar állampolgárként anyakönyvezték, Irakban viszont mást mond a törvény. Ott az apa után iraki állampolgárnak számított, ezért kapott egy betétlapot. Kettős állampolgárok nem lehettünk, mivel nem volt ilyen egyezmény a két ország között.

Omar tehát munkát kapott, de kocsi híján bejárni csak busszal vagy iránytaxival tudott Bagdad központjába. Lakást kellett találnunk, ami végül a város új építésű részén sikerült. Bagdadban nemigen vannak kis lakások, hisz a családok népesek, és sokszor lakik több generáció együtt. A mi lakásunk kétszobás volt, tágas nappalival, konyhával, és amit alig akartam elhinni, európai fürdőszobával, káddal, angol vécével, mosdóval, nagy erkéllyel. A bérleti díj nem volt kevés, Omar fizetésének nagy részét elvitte.

Okosan kellett kalkulálnom a maradékkal, hisz alig volt valamink, ráadásul idegen pénz és idegen árak útvesztőjében kellett eligazodnom. Omar segített ugyan, de neki elsősorban az új munkahelyén kellett helyt állnia, ezért ez az én feladatom lett. Füzetet vezettem a bevételekről, a kiadásokról és a megtakarításokról, eleinte inkább csak kiadások voltak. A rezsiért nem fizettünk sokat, pedig központi légkondit is működtettünk.

Be kellett szereznünk néhány alapvető berendezést, nem beszélve az élelmiszerekről, mosó- és tisztálkodó szerekről. Mindezeket a közeli abc-ben vettem, ahol létezett a heti hitel (mivel még újak voltunk, nekünk csak ezt engedélyezték) és a havi hitel is. Ez ott bevett szokás. Az „Abu-nafot” erre is járt, én is tőle vettem a petróleumot. Kellemes emlékeim vannak a helyi kenyérárusról, akinek a fején lévő kosarából vehettük a friss, forró kenyeret, akár naponta háromszor is. Finomakat ettünk belőle reggelire – tea, forró kenyér, dzsem és „gémár”, ami egy sűrű, kenhető tejszínfajta.

A diagnózis: honvágy

Akkor azonban valami történt velem. Olyan érzés, amit ha valaki nem él át, nem tudja elképzelni sem. Hirtelen jött, egyszer csak nem volt kedvem felkelni, a mosolyom eltűnt, közömbös lett minden és mindenki. Nem érdekelt sem Majid, sem Omar, nagyon rosszul éreztem magam, leginkább a depresszióhoz lehetne hasonlítani. Próbáltam kimenni az erkélyre, de a szemben lévő fák egyre közelebb jöttek, úgy éreztem, hogy betemetnek! Másnap irány az orvos, aki azonnali hazautazást javasolt, diagnózis: honvágy. Szerencsére Omar mellettem állt, tudta, hogy azonnal cselekedni kell. Intézkedni kezdett, érdeklődött, hogy mikor van repülőgép, szervezte az utazásom. Majiddal egy 8 nap múlva induló járatra foglalt helyet nekünk, az a 8 nap maga volt az örökkévalóság! Szerencsére Majid jól viselte, de engem gyötört a lelkiismeret-furdalás, hiszen a repülőjegy nem kevés pénzbe került, ráadásul Omart is ott kellett hagyni, mert éppen csak dolgozni kezdett. A rokonság is megdöbbent, azt gondolták, nem megyek vissza, hiába mondtam, hogy ez szóba sem jöhet. Lassan eltelt a 8 nap, és útban voltunk a repülőtérre.

A rokonság szomorúan búcsúztatott a reptéren. Iraki géppel utaztunk: Bagdad–Bejrút–Damaszkusz–Prága, Prágában eltöltöttünk egy éjszakát, majd Malév géppel mentünk Budapestre. Sajnos már a gépen rosszul lettem, minden le- és felszállás kínszenvedés volt. Majid nagyon jól viselte. Alig vártam, hogy Prágában a hotelben legyünk, pihennem kellett, intenzív gyomor- és bélpanaszaim voltak. Történt viszont valami velem, amit máig nem értek, a honvágyam egy csapásra elmúlt, mintha egy álomból ébredtem volna. Még a napot is fényesebbnek láttam, az ég is kékebb volt! Az is örömet okozott, hogy puha párnán aludhattam, ilyenkor a pici dolgok is felértékelődnek. Azt viszont tudtam, hogy Budapestre érve azonnal orvoshoz kell mennem, két okból is. Egyrészt a rossz közérzetem miatt, másrészt pedig gyanítottam, hogy ismét terhes vagyok.

Nagyon régi jó barátaink vártak Budapesten, nyoma sem volt a honvágynak, sőt! Azt éreztem, hogy mennék vissza! Nem értettem. Barátaink őszinte szeretettel fogadtak, akkor még sem én, sem ők nem sejthették, hogy mi következik. Az orvosi diagnózis: vérhas. Utána irány a nőgyógyász, aki valószínűsítette, hogy terhes vagyok. A kettő együtt sokkolt, aggasztott a terhesség emellett a súlyos fertőzés. Majidot is ellenőriztettem, hogy nincs-e benne bélféreg, de szerencsére rendben találták. Omarnak gyorsan telefonáltam, de a terhességről még nem szóltam, hisz nem volt biztos. Az orvos lassú gyógyulást jósolt, hisz nem szedhettem erős gyógyszereket. Peregtek a hetek, már két hónapja otthon voltam, Omar nagyon aggódott. A rokonság pedig meg volt róla győződve, hogy soha nem megyünk vissza.

Lassan, de javultam, így elmentünk Majiddal meglátogatni a szüleimet, bízva az enyhülésükben.  A fogadtatás hideg volt, sőt jöttek a negatív megjegyzések, és egy szóval sem marasztaltak. Távoztunk, mondtam nekik, hogy a visszautazás előtt még eljövünk elköszönni. Teltek a hetek, jobban lettem, ismét elmentem a nőgyógyászhoz, aki ezúttal biztos volt a terhességemben. Azonnal telefonáltam Omarnak, nagy lett a boldogság! Aggódott a betegségem miatt és kérdezgetett, hogy mikor megyünk vissza. Megígértem neki, hogy igyekszünk.

Telt az idő, és ismét nagyon rosszul lettem, de tudtam, hogy ez már a terhességgel kapcsolatos. Megijedtem, rohantam az orvoshoz, amikor újabb sokkoló hír ért. Az orvos közölte, hogy veszélyeztetett a terhességem, és bár csak 6 és fél hónapos voltam, fennállt a veszélye a koraszülésnek. Nem! – kiáltottam fel, vissza akartam utazni Omarhoz. Az orvos azonban értésemre adta, hogy felejtsem el, sokat kell pihennem.

Már nagyon türelmetlenek voltunk, és a barátainkat sem akartam tovább terhelni az ottlétünkkel. Mindenképp utazni akartam, így ismét elmentünk a szüleimhez, elmondtam, hogy lesz még egy unokájuk, bár Májid se nagyon érdekelte őket. Elmeséltem azt is, hogy az orvos nem enged bennünket utazni. Erre megijedtek – leginkább anyám –, hogy mi lesz? Az volt a válasza, hogy mégis jobb lenne minél előbb visszaindulnunk, mert  – idézem – „ide nem szülhetsz”! Megijedtek, hogy majd tőlük kérek segítséget! Ezt a három szót soha nem felejtem el. Egy anyától! Lánykoromban is kaptam eleget, de mégis ez volt a legnagyobb pofon. Ugyanakkor ez adta az erőt az elkövetkezőkhöz, beláttam, hogy menni kell….

A cikk második része ITT.