Egy magyar nő ezeregyéjszakája 2. rész

Zizi nem hétköznapi történetének első fejezeteit már megismerhettük – időutazásra hívott bennünket Budapestre, majd Bagdadba az 1970-es években. A vegyes párkapcsolat önmagában is sok kompromisszumot és türelmet igényel, de mi a helyzet akkor, ha közben kirobban egy háború? Olvassátok tovább a kalandos élettörténetet, és ami a legfontosabb, a csavaros befejezést követően, sok-sok év távlatából, hogyan értékeli Zizi életének ezen szakaszát?  

Vissza Bagdadba

Az orvos tanácsa ellenére utazni akartam, így a barátaink segítettek helyet foglalni a Budapest–Moszkva–Teherán járatra. Teheránban a terv szerint 2 napot hotelben töltöttünk, majd onnan utazás Bagdadba. Azért választottam ezt az útvonalat, mert kevesebb pénzbe került, ráadásul esély volt arra, hogy útközben beindul a szülés, és mind Moszkva, mind Teherán rendelkezett megfelelő egészségügyi ellátással.

Volt meg egy aprócska probléma, a repülőgépre maximum csak 5 hónapos terhességgel lehetett felszállni. Végül minden magától megoldódott, hisz a 8. hónapban sem látszódtam többnek 5 hónaposnál, mert a betegségem miatt alig híztam valamit.

Szerencsésen megérkeztünk Teheránba, ahol egy gyönyörű keleti stílusú hotelben szálltunk meg. Nagy tisztelettel bántak velünk, és angolul egész jól elboldogultam. Úgy tudtam, hogy két nap múlva indul a gép Bagdadba. Kicsit pihentünk Majiddal, majd elindultunk sétálni. Amit láttam Teheránból, az nagyon tetszett. Rengeteg üzlet, na és a bababoltok! Be kellett mennünk néhányba. Akkor Magyarországon még nagyon szegényes volt a választék babaholmikból. Azt nem tudtuk, hogy kislányt vagy kisfiút várok-e, ezért halványsárga és fehér holmikat vettem.

Vissza kellett indulnunk. Az étterembe mentünk, mert megéheztünk, bár nekem nagyon vigyáznom kellett a vízzel és egyebekkel is. A legtöbb ételen rózsaolaj vagy rózsavíz volt, ezt nem tudtuk megenni. Végül sült csirkét ettünk „rózsa” nélkül. Majid nagyon kedvelte a cake-et, ez egy piskótaszerű süti, csodás!

Vártuk a továbbutazást, de kiderült, hogy csak 4 nap múlva indul a gép Bagdadba. A rokonok már mind kinn vártak. Megérkezve a reptéren új fejleményekkel fogadott Omar: kapott egy szolgálati kertes házat Bagdad egyik külső kerületében, ahová a bátyja és a felesége is beköltözött. Nagy meglepetés és egyben öröm is volt, mert így a bérleti díjat megspórolhattuk. A nagy kertes házban bőven elfértünk. A berendezésünk csak a legszükségesebből állt, mert Omar takarékoskodott. Majid nagyon boldog volt a kert miatt, és bár télen érkeztünk meg, de ez ott 9–14 fok körüli hőmérsékletet jelentett, fűteni kellett. A fűtés egy speciális, ott használatos petróleummal működő alkalmatossággal történt.

Érkezik a második baba

Készülődtem a szülésre. Minden babaholmit nejlonzacskóban tettem be a szekrénybe, mivel sokszor csaptak le porviharok, és a sivatagi por mindenhová behatolt. A zárt ajtók és ablakok sem segítettek, az orrunkban, szánkban, mindenünkben ott volt.

Alig telt el 2 hét, amikor indulni kellett a kórházba. Éjjel indult be a szülés, azonnal kocsiba pattantunk, szerencsére nem kellett messze mennünk. Még éppen beértünk, mert olyan gyorsan és könnyen szültem, hogy mire az orvosom befutott, az én gyönyörű hajas babám már velem együtt pihent a szobában.

A szülés alatt a sógornőm volt benn, természetesen Omar is ott várt. Nem ismerték a pólyát, így csak a betétre fektették a kislányunkat, és becsavarták egy kis lepedőbe, amit szorosan átkötöztek, mint egy kis csomagot, a kezei, lábai kinyújtva, csak a feje volt kinn. Gyorsan cselekedtem, megmutattam mire és hogyan kell a pólyát használni, s alig vártam, hogy a babánk mozogni tudjon. Ezen ők lepődtek meg, hisz ott mások a szokások, nekem viszont mindenben nem kellett alkalmazkodnom! Bár a kórházban győzködtek, hogy a múmiaszerű megoldás a jobb, nem hagytam magam.

A kislányunkat Nadiának neveztük el, a név orosz eredetű és annyit jelent, remény. Nadinak kezdtük hívni, úgy becéztük őt. Szerencsésnek mondhatom magam, mert másnap délelőtt saját lábamon hagyhattam el a kórházat. Babakocsink nem volt, babahordozó sem, sógornőm az abaja alatt boldogan vitte a kezében Nadit. Hazaértünk, jöttek a szülők, rokonok, szomszédok gratulálni, ilyenkor édességeket hoznak, sütiket, és mivel közeledett a péntek, ami munkaszüneti nap, tudtam, hogy sok vendég várható.

Igazam volt és nagyon sokan jöttek, rengeteg ajándékot hoztak. Anyósom megint nagy szeretettel ölelt át, őszintén, szívből jövően. Majid nagy örömére sok gyerek is érkezett, és tiszteletét tette az a család is, ahová Omarnak kellett volna beházasodnia. Megjegyzem, nagyon gazdag rokon család volt. A család összes tagja eljött, kivéve a kiválasztott lányt, biztosan mélységesen megbántódott és csalódott lehetett. Az ő családja hozta a legdrágább ajándékokat, arany ékszereket, a pici Nadinak karkötőket, fülbevalót, bokaláncot, Majidnak pénzt, nekem egy gyönyörű nyakláncot, kinyitható Korán könyvvel. Nadinak pénzt és Allah-szemet is tettek a pólyájába, Omar pénzt és ajándékot kapott. Anyósomtól szintén ékszereket kaptunk, apósom pedig pénzt adott Omarnak. A rokonság babaholmikat, parfümöt és sok hasznos dolgot ajándékozott nekünk.

A gazdag rokon család leplezetlenül bámult engem, összesúgtak, nevetgéltek, kielemezték minden porcikámat. A nők abajában jöttek, de azt a lakásban levették, és csak a fejükön maradt a sál, anyósomat kivéve, akinek a haja is el volt takarva, de az arca nem. Senki nem takarta el az arcát. Mindenki hosszú ujjú és földig érő ruhát viselt, a ruha színe kortól függően változott, lehetett színes vagy fekete. Sok rokon kezén és arcán hennával festett minták voltak, néhányan a hajukat is hennával festették vörösre.

Anyósom és a sógornőm is viselt arany bokaláncot, szerették az arany karkötőket, és kedvelt volt a Korán könyves nyaklánc is, hisz ott mindenki muszlim vallású. Az ékszerek a nők saját tulajdonát képezték, a házasságkötéskor vitték magukkal, de a férjtől is sokat kaptak. Minden az anyagi helyzettől függött, bár néha a családok erejükön felül is költöttek ékszerekre. Ha válásra került sor, a feleség vihette az ékszereket.

Az étkezés a földön történt, most is csak kanalat adtak, szóval mindenki úgy evett, ahogy kedve tartotta. Az étkezés előtt mindenki rövid imát mondott, megköszönve Allahnak az ételt és mindent, amit ad. Az étkezés után szintén imádkoztak. Az evés után aztán Nadit adták kézről kézre, kibontották a pólyából, mindent megnéztek rajta. Próbáltak meggyőzni a csomag-módszer helyességéről, de nem engedtem, és azt is nehezményezték, hogy Nadi tápszert is kap. Sajnos az anyatej nem volt elegendő, de ott azt tartják, hogy minden nőnek kell, hogy legyen elég anyateje. Omartól tudom, mert neki elmondták, hogy szerintük csak az alakomra vigyáztam, hisz egyáltalán nem látszott meg rajtam, hogy szültem.

A vendégek egy része több napra maradt, mert ez a szokás, úgyhogy zajos napokat éltünk. Szokatlannak találták például, hogy Nadit a mi hálónkban altattam és nem ott a nappaliban a földön, a lefektetett matracok valamelyikén. Ismerkedtünk egymás szokásaival.

A hétköznapok, beilleszkedés

Anyósom nagy szeretettel vette körül mindkét gyermekünket, én igyekeztem figyelni, tanulni, főleg az arab nyelvet. Nadi szépen fejlődött, Majid pedig egyre jobban beszélt arabul, én viszont mindig magyarul szóltam hozzá, nehogy elfelejtse. Nadinál féltem a hozzátáplálástól a bélférgesség miatt, amit bármikor összeszedhetett. Anyagilag megterhelő lett volna mindig mindent ásványvízben megmosni, ráadásul burokban sem nevelkedhettek.

Erről jut eszembe, hogy milyen tapasztalatban volt részem egy alkalommal. Az arab mama kétéves kislánya a kulcscsomóval játszott, ledobta a földre, a mama felvette, a kislány pedig benyomta a szájába, újra és újra – az anyja hagyta. A nő beszélt angolul, így megkérdeztem, miért engedi neki, hogy a szájába vegye. Azért, hogy a kicsi védettséget szerezzen – válaszolta.

Omar is azon az állásponton volt, hogy kell a védettség, ezen elég sokat vitáztunk. Kezdtem azt is megelégelni, hogy állandóan figyelnek, nevetgélnek rajtam, az én türelmem sem volt határtalan. Omar csitított, azt mondta, ez nem ellenem szól, csak kíváncsiak. Tulajdonképpen ő is két tűz között volt, próbált diplomatikus lenni.

A szalamandrák megőrjítettek, mindenütt ott voltak. Undorodtam tőlük, főleg amikor láttam, hogy a lepedőnkön hintáznak és a falon futkároznak. Papuccsal dobáltam őket, sógornőm viszont felhívta a figyelmem rá, hogy hasznos állatok, hisz a legyeket és szúnyogokat eszik. Aztán számolni kellett a skorpiókkal is, főleg tavasszal és nyáron, épp akkor, amikor általában mezítláb szaladgáltunk. Ezek a kis méregzsákok farkukat feltartva robogtak végig a kövön.

Közben kitavaszodott, jó meleg lett, de még nem hőség. Nadit végre ki tudtam tenni a kertbe a kiságyába, és Majid is boldogan futkározott. Egy nap hirtelen egy kígyóra lettem figyelmes. Ez már sok volt, sikítva rohantunk be Nadival a kezemben, felugrottunk az ágyra. Nagyon megijedtem. Sógornőm rohant a szomszédba erősítésért, mert megfogni ő sem merte. Igazi hajszát folytattak, míg végre elkapták és ráakasztották a kerítésre. Hívtak, hogy nézzem meg, kimúlt. Igen, az kimúlt, de fájón vettem tudomásul, hogy ahol egy van, ott több is lesz.

Rendbe kellett hozni a kertünket, ezt a sógornőmmel, Amirahhal csináltuk, de a férfiak is besegítettek, mert a talaj elég kötött volt, mindenhol kis árkokat kellett ásni, hogy árasztással tudjunk öntözni. A kert nagyon fontos szerepet töltött be az életünkben, mert amint meleg lett, az élet nagyrészt ott zajlott. Estére kiraktuk a műanyag kerti székeket, az alacsony kis asztalkákat, és teát, ritkán kávét, frissítőket, édességeket, különböző magvakat, pisztáciát, tökmagot, napraforgómagot, dinnyét ettünk. Sokszor tettük a fűre a matracokat is és ott ültünk, bár a kígyós eset után kicsit féltem, nem is beszélve a skorpiókról.

A kert egyik félreeső sarkában volt egy kemence, sógornőm itt sütötte a kenyeret a kemence belső forró falára tapasztva. Csoda finom volt forrón! Ezen felül is sokféle kenyeret lehetett kapni, de azokat nagy kemencékben sütötték, a környékünkön könnyen hozzá lehetett jutni.

Végre találtunk Nadinak babakocsit, így tudtam vele sétálni, illetve vásárolni is. Omart a bátyja, Ibrahim vitte kocsival munkába, ő helyben dolgozott egy nagy halgazdaságban. Halat tehát ehettünk sokat. Próbáltam kovászos uborkát készíteni, de a piacon nem kaptam kaprot. Épp a szomszédos üres telkeken nézelődtem, amikor rengeteg vadon növő kaprot találtam. Begyűjtöttem, és az uborka is sikerült, mindenkinek nagyon ízlett. Természetesen nem maradhatott el a magyaros csirkepörkölt sem, amelyhez a fűszerpaprikát itthonról vittük. Ott sajnos nem ismerték a sárga húsú TV-paprikát, csak egyféle, a kaliforniaihoz hasonló, sötétzöld paprika volt kapható. A tejfölt ne is említsem, hiába kerestem, nem ismerték. Sebaj, a pörköltem nagy sikert aratott, de nem nokedlival, mert azt utálták, hanem rizzsel.

Időközben kezdtem megbarátkozni az okrával, a sógornőm nagyon jó ételeket főzött belőle. Nem lett ugyan a kedvencem, de sokszor került az asztalunkra, mert olcsó volt.

Az egyik pénteki nap sok vendég érkezett, ilyenkor Majid mindig produkálta magát, nagyon élénk, mozgékony kisfiú volt. Anyósom akkor nálunk maradt egy hónapot, addig apósomat Omar nővére látta el, ő is férjezett volt egyébként, és 33 évesen nyolc gyermek édesanyja.  Nagyon örültem, hogy anyósom maradt, mert így közelebb kerülhettünk egymáshoz. A nyelvet már egészen jól beszéltem. Anyósom akkor is fekete ruhát viselt, a fejét, a haját és a homlokát mindig fekete kendő fedte. Az arcát azonban soha nem takarta el. Idős volt már, és ragaszkodott a hagyományokhoz. Az ott eltöltött idő alatt kétszer láttam a haját, amit hennával festett vörösre, befonta, majd erre jöttek a kendők.

Azt mondhatom, hogy szerencsém volt, mert befogadtak, lehetett volna másképpen is. Anyósom és a sógornőm is mindig szeretettel közeledtek felém. Azt azonban észrevettem, hogy anyósom egy hajszállal jobban kényeztette Majidot, mint Nadit. Igen, mert fiúgyerek volt! Egyszer Majid azzal játszott, hogy homokot hordott a kertből és ránk szórta. Elkaptam a karját és meglegyintettem a kezét, megdorgálva, hogy ezt nem szabad. Anyósom rögtön pártfogásába vette, ölelgette, simogatta a kezét, és azt mondta neki, hogy nem baj. Na, gondoltam magamban, most hogy legyek okos? Akkor nem szóltam, de este Majiddal próbáltam megértetni, hogy ilyet nem szabad többet csinálni, mert büntetés lesz a vége. Így viszont nagyon nehéz gyerekeket nevelni. Mégsem haragudhattam anyósomra, hisz ő a hagyományokat követte és szeretetből tette.

Anyósom végtelenül egyszerű asszony volt, nem tudott írni-olvasni, mégis volt benne egy veleszületett intelligencia, és ezt nagyon becsültem. Sokszor zavarba is hozott, mert nem elég, hogy mindenben maga elé helyezett bennünket, de ha le akartam ülni a kanapéra vagy székre, és ő épp ott üldögélt a földön, mindig megsimogatta a helyet, ahová le akartam ülni. Most is könnyes lesz a szemem, ha rá gondolok. Én nem igényeltem ezt a fajta bánásmódot, sőt, szégyelltem is magam miatta, de tudom, hogy azért tette, mert tisztelt, hisz a kedvenc fia felesége voltam, és két unokát is szültem nekik. Ez egy bizonyos státuszt jelent a nagy családokban.

Por, sör, forróság

Eljött az idő, hogy felkészüljünk az olykor 42–48 fokos nyári forróságra. A tetőt rendbe kellett hozni: bekészítettük az ott használatos ágyneműket, vaságyakat, volt fenn erre a célra egy kis helység. Nagy segítség volt a sógornőm, sok mindent tanultam tőle, bár az első időkben nem túlzottan örültem az együttlakásnak. Jó pár dologban nem értettünk egyet, főleg a gyereknevelésben. Szerettem volna, ha Nadi és Omar valamilyen rendhez hozzászoknak, pl. a fürdés, vacsora, lefekvés, délutáni alvás rendje. Csakhogy ilyen ott nem létezik, kivéve a délutáni alvást, mert az az időjárás miatt is szükséges. Viszont így minden tolódott, de mivel ott soha senki nem sietett, nem kapkodott, ez nem is volt probléma. Be kellett látnom, hogy az otthoni szokásokat ide átültetni nem lehet. Mi akkor ott éltünk, s ahhoz kellett alkalmazkodni. Logikus is volt, hogy ha valaki délután 5-ig alszik, nem fog újra aludni 9-kor. Amúgy is éjfélnél előbb a tetőn sem lehetett volna aludni. Addig a kertben hűsöltünk, minden belocsolva, itt nem voltak szúnyogok.

Omar egyik nap jó hírrel érkezett. Magyar cigány zenekar vendégszerepel Bagdadban, a Hotel Baghdadban. Nagy volt az izgalom, mert az egy drága hotel, s a jegy is sokba kerül. Nehezen, de kiszorítottuk, s ott ültünk az első sorban. Csodálatos élmény volt. A műsor végén a prímás az első sorhoz odajött, angolul szólt, mi magyarul válaszoltunk. Megdöbbent. Meghívott bennünket a barátainkkal együtt az asztalukhoz. Gyönyörű estét töltöttünk együtt.

Szeretnék írni a Tigris-partról (Abu-Noász), mert érdemes. A Tigris Irak egyik nagy folyója, Bagdad a két partján fekszik. (A másik az Eufrátesz folyó, e két folyó közti terület Mezopotámia.) A Tigris-part amolyan sétánya volt Bagdadnak, az emberek főleg pénteken töltötték ott a szabadnapjukat. Ott a hétvége csütörtök délutántól péntek estig tart, szombat munkanap. Nagyon sokszor mentünk mi is oda. Vettünk egy használt autót – így könnyebbé vált minden. Az is fontos, hogy én mint nő vezethettem, ott a helyi nők is vezettek. A part hosszan kiépített betonjárda volt közvetlenül a folyóparton, majd beljebb teázók, éttermek, sütödék sorakoztak. Kétféle étterem van errefelé, mindig kerthelyiséggel, virágokkal, vastag zöld fűvel. Az egyikbe csak férfiak ülhettek be, míg a másikba a családok. Nők ott magányosan (csak ha külföldiek voltak, legfeljebb akkor) nem sétálgattak. Ott ettünk először életünkben hamburgert, itthon még nem volt akkor. A gyerekeknek ott voltak a játszóterek, az éttermekben a hinták, amelytől a kicsi Nadi először félt, Omar bezzeg vadul hajtotta. A halsütők csak még emlékezetesebbé tették a partot. Kisebb medencékben a Tigrisből kifogott halak úszkáltak, onnan választottunk, majd fűszerezve a nyílt tűzön vagy faszénen, ahogy kértük, megsütötték. A készre sütés előtt még megrakták friss paradicsommal, vöröshagymával, s még kicsit azzal tovább sült a hal. Mellé friss saláta meg savanyúság (torsi) is járt, csoda finom volt. Emlékezetes. Aztán frissítők, Fanta, Krash és társai, friss narancslé, majd a finom édes tea, de kávé is volt, a bedu kávé olyan, mint a törökös kávé. A legjobb akkor volt, amikor faszénen, ott előttünk készült.

Szóval felejthetetlenek ezek az átélt élmények. Akkor még nyugalom volt ott. Egyszer átéltünk ott egy nagy porvihart. Csak az tudja igazán, hogy ez milyen félelmetes tud lenni, aki átélte. Pár méterre is alig látni, nemhogy a napot. Az orrunk, szemünk, szánk tele lett a sivatagi homokkal, a gyerekek köhögtek, fulladoztunk, irány a kocsi, de közben meg eleredt az eső. Az jó is volt meg nem is, a pálmafák ágairól folyt a sár – s mindenütt a sárban gázoltunk. Végre beültünk az autóba, de elindulni veszélyes lett volna, nem ragozom, végül hazaértünk, de ott aztán elő a slag, jött a takarítás. Nem lehettünk biztosak abban, hogy akár pár órán belül nem jön-e újabb porvihar. A takarításhoz egy pálmából fonott széles seprű volt ott használatos, de ennek rövid volt a nyele, úgyhogy inkább guggolva mostuk fel a port.

Szerencsére újabb porvihar akkor nem jött. Az elkövetkező pénteken magyar vendégeket vártunk. Megemlítem, hogy abban az időben, amikor én is Bagdadban éltem (1970-től), még három magyar feleség élt ott, akikről tudtam. Nos, az egyik ilyen vegyes pár jött el akkor. Nevezzük a feleséget Évának. Éva tele volt panasszal, a férje bántotta – fizikálisan és lelkileg is.

Azokban az években igen élénk volt Magyarország és Irak között a kapcsolat, sok magyar szakember dolgozott Bagdadban. Az arab nyelvben addigra már eljutottam arra a szintre, hogy tudtam nekik segíteni a hivatalos ügyeik intézésében. Már a várost is elég jól ismertem, persze még sok tanulnivalóm volt. Egy-egy ügyintézés után lazítottunk kicsit, elmentünk városnézésre. A főutcán volt a Baghdad Cafe, mely még az angol gyarmati stílus jegyeit őrizte. Vörösréz csillogó-villogó nagy kávéfőzőgép, szintén vörösréz csilingelő pénztárgép, s a pult is ez a stílus. A vendégtérben kicsi, kocka alakú fa asztalkák voltak, régi típusú fa karosszékekkel. Volt főzött kávé, arab, illetve török zaccos kávé is, amelyet fületlen csészékben szolgáltak fel, de természetesen a tea és a vízipipa sem maradhatott el. Ide mentünk be a sok-sok férfi közé, talán ha 1-2 család volt ott. De nem volt gond, nyugodtan kávézhattunk.

Egy másik történet: szintén kinn dolgozó magyar hölgy, a szituáció hasonló az előzőhöz, de mikor végeztünk, azt mondja nekem: olyan jó lenne egy pohár sör. Micsoda? Sör?? Ez nem Magyarország. Aztán eszembe jutott egy kicsi étterem, teázó, keresztény tulajjal, bementünk, s minő véletlen, volt sör is, persze nem nyíltan. Mi grillcsirkét ettünk, s a sör jéghidegen egy teáskannában érkezett. Jót nevettünk, a magyar hölgy boldog volt. Én Fantát ittam, alkoholt nem iszom, itthon sem. Utána finom erős, édes teát fogyasztottunk még.

A gyerekekre ezalatt a sógornőm vigyázott, persze mindent megengedett nekik. Omarral többször szóba került ez a dolog, s volt itt még egy nagyobb probléma. Az arab családokban már kicsi koruktól úgy nevelik a gyerekeket, hogy a „fiú” mindenekelőtt. Neki mindent szabad, nem egy esetben történt, hogy Majid verekedett a többiekkel – ez nem a világ vége –, de amikor már Nadit is megütötte vagy homokot szórt a fejére, szemébe, aztán ezen a többi fiúval nevettek, azt már nem tartottam viccesnek, pláne hogy ilyenkor a család a fiúknak adott igazat erősítve az önbizalmukat. Ezt nem tartottam helyesnek, nem szerettem volna Majidból egy erőszakos, önző felnőttet, s nagyon haragudtam a többiekre, hogy Nadit csak én védem meg. Mindig hozzám szaladt sírva, amikoris én látványosan megszidtam Majidot, s próbáltam az ő szintjén elmagyarázni neki, hogy ez mennyire helytelen. De hát milyenek a gyerekek? A könnyebb, lazább dolgok felé hajlanak, s én egymagam álltam szemben a családdal – két tűz között. A családdal sem veszhettem össze, hiszen szerettem őket, ők is engem, s ők is így nevelkedtek, ez volt a megszokott, ezt én nem változtathattam meg, elvégre én mentem oda, alkalmazkodni nekem kellett. Így próbáltam lavírozni, ami elég fárasztó volt. Omarral fontolgattuk, hogy külön költözünk, de ennek jelentős anyagi vonzata volt, úgyhogy még várnunk kellett. Adódott viszont egy lehetőség, Majid mehetett oviba a kiscsoportba. Ez egy francia érdekeltségű magánovi volt, nem kevés pénzbe került. Az ovis busz háztól házig szállította, kapott mindenki egyenruhát és kis egyenbőröndöt, és minden nap francia nyelvoktatás zajlott. Mi egyelőre csak fél napra írattuk be Majidot. Otthon velük magyarul csak én beszéltem, így anyanyelvi szinten beszélik az arabot és a magyart is. Szerencsére Majid élvezte az ovit.

Volt még egy problémás dolog, a rengeteg vendégeskedés. Sógornőmék már révbe értek, de nekünk még nagyon sok mindenünk hiányzott, kezdők voltunk, spórolnunk kellett volna, de a sok vendégség vitte a pénzt. Ez ott megint egy évszázados hagyomány, a vendég Allah ajándéka, ezt én nem írhatom felül. Ha anyagi helyzetünk megengedte volna, semmi gond ezzel, csakhogy az arabok ezt nem így gondolják: ott a vendégek fogadása nem függ az anyagi helyzetüktől. Lehetnek bármilyen szegények, inkább a szomszédtól is kölcsönkérnek, csak a vendég megkapjon minden. Itt is ütközik az európai és a keleti gondolkodásmód. Történt egyszer, hogy a vidéki rokonok jelezték, hogy szerdán jönnek legalább hatan. Készültünk, sütöttünk-főztünk, de senki nem jött. Végül két nap múlva megérkeztek. Hoztak sok édességet, és maradtak 4 napig. Mikor elmentek, a sógornőmmel beszélgetve kicsúszott a számon, hogy annak, amit hoztak, a háromszorosát fogyasztották. Ezt nem kellett volna. Ezután ez el is terjedt a rokonságban. Persze azért továbbra is jöttek, de mindig az orrom alá dörgölték, hogy mit mondtam – még ha viccesen is adták elő. Ez így nehéz dió volt, hisz ott a családi összefogás összetartás nagyon erős, ami nagyon pozitív dolog. Sokat őrlődtem, nem tudtam, hogyan lehetne ezt jobban kezelni. Az szóba sem jöhetett, hogy őket változtassam meg. Nagy butaság lett volna s nagy tapintatlanság is, hisz ők befogadtak. Egyébként is, én ott „vendég” voltam, saját akaratomból mentem oda, így hát maradt az alkalmazkodás, a kompromisszum. Természetesen akkor még az elején voltam, európai gondolkodásmóddal, de ha az ember ott hosszú távon akar élni, el kell felejtenie.

Nehézségek

Egyelőre maradtunk hát a közös házban. Omar egy napon nagyon jó hírt hozott. Pályázati kiírásról olvasott a szakmájában, a kandidátusi fokozat megszerzésére. Aspirantúra 3 év, többek között Magyarországra is lehetett pályázni. Nagyon izgatottak lettünk, megbeszéltük, hogy jelentkezni fog, szerencsére a tanulás neki nem okozott gondot. Addig is éltük az életünket, de észrevettem, hogy Nadi étvágytalan, sovány, sápadt, tudtam, hogy van valami baj. Egyik nap hallom, amint Nadi fuldokolva köhög, odarohantam, s amit láttam, az sokkolt. Egy hosszú „férget” köhögött ki, még most is megborzongok. Azonnal papírba raktam, kicsit vártunk, nehogy újabb is kijöjjön, aztán be a kocsiba, s irány az orvos. Persze a férget vittem. Az orvost nem lepte meg, mondta, hogy ez itt gyakori, különösen gyerekeknél, s szinte kivédhetetlen. Sem karanténban, sem burokban nem élhettünk. Jöttek a vizsgálatok, a gyógyszerek, féltettem Nadit nagyon, hisz törékeny alkatú kislány volt. Természetesen Majidot is kivizsgáltattuk, szerencsére rendben volt. Sajnos ezzel a problémával máskor is szembesültem, borjúmájat vettem, frissnek látszott, de amint felvágtam, hemzsegtek benne a férgek. Gyorsan becsomagoltam, s visszavittem a húsboltba. Nem veszekedni akartam, csak megmutatni. A sógornőm mondta, hogy ez előfordul, de én soha többet nem vettem májat. Ezek után még jobban figyeltem mindenre. Időközben Nadi jobban lett, szerencsére megvoltak a megfelelő gyógyszerek.

Egyik nap a sógornőm kisírt szemekkel, szomorúan járt-kelt, kérdeztem, mi a probléma. A házassága. Elege van. Az övék is elrendezett házasság volt, ráadásul unokatestvérek első fokon. Sohase szerette, sőt utálja, mégis vele kell élnie, a válás szóba sem jöhet. Nagyon boldogtalan volt. Amirah arra kért, még Omarnak se említsem, hogy ezt elmondta. Betartottam. Amirah hosszú betegség után meghalt, majd a férje is.

A családon belül volt még egy nehéz döntésem. Omar nővére, Amal, nem akart már többet szülni, volt már 8 gyerekük. Engem kért meg, hogy vegyek neki fogamzásgátló tablettát. Sok gyógyszertárban kapható volt, nagy választékban, recept nélkül, én is ott vettem. Amalnak szégyen lett volna ott venni. Sokat gondolkodtam rajta. Sajnáltam őt, mégis meg kellett tagadnom, nem vehettem neki. Ez egy nagyon kényes belső családi ügy, amelybe én nem avatkozhattam bele. Amal férje nagyon vallásos muszlim apa volt, s ha én segítenék, s ezt megtudná, ki tudja, mit tett volna… Biztos voltam abban, hogy ha ebben én segítek, azt Amal férje Allah elleni cselekedetnek fogja ítélni. Omarnak elmondtam, s szerinte is így volt helyes. Omar vallásos volt, de nem elvakultan, minden pénteken a család, a rokonság együtt ment a mecsetbe, a ramadánt is mindig betartotta. Nekem nem kellett tartanom, de arról szó sem lehetett, hogy napközben én vagy a gyerekek előttük együnk-igyunk. Ez nagy sértés, de tiszteletlenség is lett volna. A napi böjt végén együtt étkeztünk, éjjel együtt főztünk. A ramadán alatt sálat viseltem a fejemen, ha elhagytam a házat, ezt a sógornőm javasolta, s valóban tiszteltek érte. Miért ne tettem volna? – Egy másik esetben abájába öltöztem, mert a szomszédban haláleset történt, s részvétnyilvánításra úgy illett átmenni. Ilyenkor az abáját az áll alatt kell összefogni, az arc szabadon marad. Bármennyire is hihetetlen ez másoknak, engem soha senki nem kényszerített arra, hogy akár abáját, akár kendőt viseljek, mint ahogy arra sem, hogy térjek át a muszlim hitre.

Vártuk a híreket a pályázattal kapcsolatban. 3 hónap kellett ahhoz, hogy realizálódjon. Omar iraki ösztöndíjat kapott, amely ismét azzal járt, hogy vissza kellett térnie Irakba. Örültünk, de számos probléma is felmerült: Omar jó állása, a gyerekek átállása, a ház, a kocsi – ezeket komolyan át kellett gondolni. Időközben többször kirándultunk Babylonba (szépen rendbe hozták, különösen gyönyörű az „oroszlános” kapu), elmentünk Samarrába, ahol épségben megmaradt a 60 méter magas spirál minaret. Fel is mentünk a tetejéig, de lefelé jövet félelmetes, nincs korlát. Sok-sok történelmi helyet meglátogattunk, de amikor fotóztunk, mindig volt „kísérőnk”, aki „vigyázott” ránk. Moziba is többször elmentünk, igazán szép volt pl. a Semiramis mozi, szinte színház jellegű, a bejáratnál viszont mindig megnézték a táskámat.

Egy másik történet: baráti iraki családdal pénteken, a Tigris-parton vacsoráztunk, s a pincér kérdezte, mit iszunk. Omar barátja whiskeyt rendelt magának, Omarnak meg nekem is, a feleségének viszont üdítőt. Közbeszóltam, hogy Omar és én nem iszunk alkoholt, úgyhogy üdítőt kérünk. Miután a pincér elment, kérdeztem a „baráttól”, hogy miért rendelt nekem alkoholt. Nem minden európai nő iszik. Ahogy a felesége sem, úgy én sem. Ezt tisztáztuk.

Egy másik alkalommal a gyerekekkel bementünk városnézésre Bagdadba, s épp az ismeretlen katona emlékművénél jártunk, amikor észrevettem egy cipőtisztító fiatalt. Ez nekem új dolog volt. Semmi rossz szándék nem vezetett, kértem Omart, fotózzon le engem a cipőtisztítóval, de egy rendőr odajött és nem engedte. Én készíthettem fotót úgy, hogy Omar, a gyerekek és a cipőtisztító voltak a képen.

Vissza Magyarországra

Időközben eljött az idő, hogy Magyarországra induljunk. Mindnyájan nagy izgalomban voltunk. Amikor megérkeztünk, volt egy kis félreértés, a garzon a külföldiek diákotthonában csak Omarnak járt, ott család nem lakhatott. Úgyhogy lakást kellett keresnünk, találtunk Budán egy kis kertes házat, a kert a gyerekek miatt volt fontos. Omar szívesebben lakott volna a centrumban, de a gyerekek elsőbbséget élveztek, volt közel iskola és ovi is, ahol még angolt is tanulhattak. Omar megkezdte tanulmányait. Alaposan fel kellett készülnie a disszertációja megírásához, majd a Tudományos Akadémián a védéshez. Anyagilag jó helyzetben voltunk, nekem is sikerült munkába állnom, bár ennek Omar nem örült, hiszen ott lesznek férfi munkatársak is. Lesznek, nem én válogatom meg.

Omar többször kiutazott Bécsbe vásárolni nekünk, volt, hogy együtt mentünk, 2-3 napot maradtunk. Nekem konzuli útlevelem volt, a házasságkötés után ezt kaptam, érvényes volt a világ összes országába az USA-t kivéve. Ez akkoriban nagy szó volt. Ha tehettük, Pestre is bejöttünk, épp a körúton sétáltunk, amikor Omar hatalmas cirkuszt rendezett, mert a férfiak rám mertek nézni, sőt megbámultak bennünket. Akkor még szokatlan volt a mi családunk látványa. Megállt Omar a járda közepén veszekedni, majdnem verekedés lett. Nagyon kellemetlen volt, s mindezt a gyerekek is látták. Jött a sokadik „beszélgetés” Omarral. Itt az embereknek joguk van megnézni bennünket, inkább figyelje azt, hogy én minderre hogy reagálok: sehogy. Csakhogy a féltékenységet nehéz kezelni, ezt tudtam. Mondtam, legközelebb zsákvásznat veszek fel, ne hozzon nekem semmit.

Kezdte azt is kifogásolni, ha csinosan mentem dolgozni. Be-bejött a munkahelyemre is, ahol pont egy férfi kollégával dolgoztam egy szobában. Okot soha nem adtam féltékenységre, mégis szenvedtem miatta. Vitáztunk emiatt elég sokat. Bagdadban nem dolgoztam, alkalmazkodtam, most Omarnak kellett alkalmazkodnia. Igazán jól alakult volna az életünk, ha a féltékenység nem zavarja meg. A gyerekek beilleszkedtek, a budapesti barátainkkal sokat voltunk együtt, Omar jól haladt a tanulmányaival. A barátainkkal sokszor ünnepeltünk együtt, egy ilyen alkalommal terveztük, hogy együtt sütünk náluk. Mondtam Omarnak, hogy egész nap ott leszünk a gyerekekkel. Már estefelé járt az idő, amikor Omar megjelent dühösen, hogy miért nem vagyunk már otthon. A sütés nem tart eddig! Szó szót követett, engem a bizalmatlansága dühített, ellenőrizni jött? Több se kellett neki, a rádiót a földhöz vágta, nem is tudom, miért hozta. Ezer darabra tört. Bevágta az ajtót és elviharzott. Dühös voltam és szomorú, szégyenkeztem is. Hazaindultunk. Ahogy beléptünk a kis házba, nagy csend volt, Omar a hálóban aludt – látszólag. A nappaliban egy pillanatra ránéztem a kályhára, s azt hittem, nem jól látok. A vasajtaja szélén ott volt ráolvadva az egyik fehérneműm vállpántja. Borzasztó gyanúm támadt, odarohantam a szekrényhez, üres volt. Az összes holmim eltűnt. Berontottam Omarhoz, megráztam, kérdeztem, mit csinált. Elégette a ruháimat? Igen. Csak mosolygott. Amit akkor én éreztem, leírhatatlan. Filmszakadás. Teljesen szétestem. Ha erre képes, mi jöhet még? Féltem elaludni, nem is tudtam volna. Hajnalra összepakoltam a gyerekek holmijait, s közöltem Omarral, hogy a barátainkhoz megyünk. Úgy tűnt, ezt el sem hiszi, hisz ő már reggelre elfelejtette a dühét, kiadta a mérgét, és kész, gondolta. Csakhogy ez nálam nem így működött. Kérte, hogy bocsássak meg, mindent újra megvesz, sőt többet is. Csak azt nem értette, hogy ez nem pénz vagy ajándék dolga. A lelki „seb” sem ajándékkal, sem pénzzel nem gyógyítható. Persze arab szokás szerint gyógyítható, ott sokszor zárultak viták úgy, hogy a feleség ajándékokat kapott. Omar is ezt gondolta. Nálam ez nem működött. Hatalmas csalódás ért, kiüresedtem belülről. Ez megtörte a házasságunkat. Képtelen voltam visszamenni.

A kialakult helyzet több problémát is felvetett. A gyerekek érdekei azt kívánták, hogy ne kelljen sulit, ovit változtatni, így Omar a külföldiek diákotthonába ment, s mi maradtunk. Omar hiába kérlelt, egyelőre szó sem lehetett békülésről, külön éltünk. Bécsből ismét sok holmit hozott, gondolta, megenyhülök. Az én szívem, a lelkem nem eladó, nem lehet megvásárolni. Mivel dolgoztam, megvettem, amire szükség volt. A gyerekek nem tudták, hogy Omar mit tett, vétek lett volna. Sajnos mást kellett mondani. 10 hónap telt el így, közben a gyerekek érdekében találkoztunk, állatkertbe, vidámparkba mentünk. Nekem ennyi idő kellett. Omar visszaköltözött, de valami addigra már tönkrement. Nagyon igyekezett, újra átbeszéltük a történteket, de mivel ő más szokások között nevelkedett, nem értette, hogy, miért nem felejtek. Ha arab felesége van, akkor a vitákat le lehet zárni ajándékokkal. Itt megint ütközött az európai és a keleti szemlélet. Mondtam, hogy még egy ilyen, és itt sem vagyunk. Érdekes momentum, hogy más vegyes házasok akkor veszekednek többet, amikor a férj hazájában élnek, nálunk ez fordítva volt. Omar jól haladt, írta a disszertációját, a gyerekek is rendben voltak. Lassan közeledett a 3. év vége, és ezzel együtt a disszertáció védése az Akadémián. Azon a napon a gyerekekkel ott ültünk a teremben, és hallgattuk Omart. Sikeresen fejezte be a tanulmányait, és megszerezte a gépipari tudományok kandidátusa címet. Kicsit lazítottunk, megvártuk, hogy a gyerekek is évet zárjanak, és utána indultunk Bagdadba.

Először ismét a sógornőmékkel laktunk együtt, Omar a régi munkahelyére került, de vezető beosztásba, magasabb fizetéssel. Kiutaltak nekünk a város központi részén egy lakást, amelyet saját költségünkön felújíthattunk, és akkor tulajdonosok lehettünk. Örültünk, mert minden közelebb került. A tetőt is szépen rendbe tettük, így tudtunk ott aludni a nagy hőségben. Az út másik oldalán hotelek voltak, s észrevettük, hogy amikor a tetőn ágyaztam, vagy épp felkeltünk reggel, a hotelekből teleobjektívvel fotóztak bennünket. Omar dühös volt, mutogatott, engem nem érdekelt, majd jól meglepődnek, hogy egy szőke európai nőt látnak. Majid és Nadi vissza tudtak menni a sulijukba, így aztán az arab írást-olvasást anyanyelvi szinten sajátíthatták el. Az iskolában természetesen volt vallásoktatás is. Bementünk, s megbeszéltük, hogy a muszlim és a keresztény órákon is vegyenek részt, ismerjék meg mindkét vallást, és majd később döntenek.

Arról még nem írtam, hogy Omar tanítani szeretett volna, de ez ott Irakban akkor nem jött össze. Alig telt el 6-7 hónap, amikor ismét meghirdettek egy pályázatot Algériába, Constantine városába, az ottani egyetemre a két ország közti egyezmény keretein belül, 2-3 évre. Ismét döntés. Vándorbot. A feltételek nagyon kedvezőek voltak. Omar aláírt 2 évet, persze az izgalom ott volt bennünk. Az arab nyelvvel nincs gond, bár mint tapasztaltuk, nem teljesen ugyanaz, mint Irakban, mivel berber s néha kabil, esetleges szaharai tájszavak is fűszerezték. A francia kifejezetten előny volt.

Irány Constanine!

Készülődtünk, megkaptuk a jegyeket: Bagdad–Algír–Constantine. Utunk során olyan viharba kerültünk, hogy összekapaszkodva a legrosszabbra is felkészültünk, de megúsztuk. Algír repteréről kilépve a párás forróság fejbevágott minket. Rosszul lettem, a korábban már leírt vérhas fertőzés még kísértett. Hotelbe kellett mennünk, gyógyszert kellett szerezni, estére valahogy összeszedtem magam, így egy késői géppel irány Constantine. Félelmetes hegyek között repültünk. Mivel a leendő lakásunk még nem volt berendezve, hotelba kellett mennünk, a gyönyörű Cirta hotelbe, amely minden igényt kielégített. Itt szembesültünk azzal, hogy a világ minden tájáról jöttek tanárok, nagy nemzetközi csapat jött össze. Nagyon vártam, vártuk a reggelt, hogy kimehessünk, s megnézzük, hogy hol is vagyunk.

Reggel izgatottan készültünk városnézésre. Az azonnal szembetűnt, hogy hegyek között vagyunk, s a város is részben a sziklákra épült. Egyenes utat nem is találtunk, lépcsők, emelkedők váltották egymást. Távolabb a hoteltől hangokat hallottunk, kiderült, hogy a domboldalban csirkéket kopasztottak, de szárazon. Repkedtek a tollak mindenfelé. Ilyet még nem láttam. Ebédre visszamentünk a hotelbe. Az étterem gyönyörű volt. A kerek asztalok szépen megterítve, minden asztalon egy tál rák (na ezt mi mellőztük). Az ellátás kifogástalan volt, az a mi bajunk, hogy sem a rákokat, sem a tevehúst nem ettük meg, de voltak más finomságok, úgyhogy semmiben nem szenvedtünk hiányt. Majid és Nadi feltalálták magukat a többi gyerekkel, belakták a hotelt. Majid ügyeskedett, a vendégek csomagjait cipelte a szobájukig, úgyhogy megvolt a „baksis”. Nadi is részt vett a vendégek kísérésében, hiszen 3 világnyelven tudtak kommunikálni. Omarnak jelentkeznie kellett az egyetemen, elfoglalta a helyét. Még nyári szünet volt, így további felfedezéseket tettünk a városban és környékén. Gyönyörű helyre kerültünk. A házak igen érdekesen épültek: az egyik oldalon a bejárat lépcsőről volt megközelíthető, míg a másik oldali bejárat a járdáról. Ez sajátos építési mód. A városról és környékéről oldalakat, tudnék írni – s ezek pozitívumok. Külön kiemelném, hogy volt jó néhány húsbolt, amilyet én még nem láttam. Ragyogott a tisztaságtól, a húsok ízlésesen elrendezve az üvegpult mögött, tátva maradt a szánk. Természetesen másféle húsosok is voltak, az üzlet nem ilyen fényes, de nem is rendetlen. Úgyhogy elfelejthetjük az „európai” sztereotípiákat. Szerencsére franciául majd mindenki beszélt, kivéve engem, mert angolt tanultam. A tengerpart kb. 80 km-re volt a várostól, ez Skikda, majd kissé távolabb Annaba. Itt lehetőségünk nyílt megismerni a hegyes vidéket, a tengerpartot, a Szaharát, s a csupa zöld, csodálatos Kabil-vidéket is. Annyi pozitív élményünk volt, hogy szavakkal leírni nem lehet, ott kellett lenni. Mivel a hotelban nagy nemzetközi csapat jött össze, kiderült, hogy a városban sok magyar szakember dolgozik, főleg orvosok, úgyhogy meg is kerestük őket. Így sikerült egy magyar orvos kocsiját megvennünk. Erre nagy szükség volt, mert voltak távolságok pl. a tanári lakások a városon kívül voltak, az egyetem meg a központban. Ott volt még az iskola, de szerencsére itt is járt iskolabusz. A gyerekeknek találtunk megfelelő iskolát.

Végre beköltözhettünk a tanári lakásokba, kényelmesek és nagy méretűek voltak, mindennel felszerelve. Egy érdekes momentum: az egyik évben esett a hó. Akkor már mi sem láttunk havat évek óta. A helyiek mondták, hogy 5 éve nem esett Constantine-ban hó. Omar hosszabbított, így 3 évet maradtunk. Érdemes volt. Olyan csodálatos élményekben volt részünk, amit soha nem feledünk. Sajnos azonban minden véget ér egyszer, eljött a búcsúzás. A szívünkben viszont helyet kapott Algéria is. Omarral úgy gondoltuk, hogy előbb Budapestre utazunk, kb. 1 hónapot maradunk, s azután térünk vissza Bagdadba. Budapesti barátaink foglaltak nekünk egy kis lakást Budán. Kocsival jöttünk el Algériából Pestig, és így is szándékoztunk tovább utazni Bagdadba. Budapesten gyorsan telt az idő, indulnunk kellett.

Hosszú út áll előttünk: Jugoszlávia, Bulgária, Törökország, Irak. Úgy gondoltuk, éjjel nem vezetünk, s ahol lehet, megállunk, pihenünk. Általában autós kempingekben szálltunk meg. Törökországból kivettük a részünket, bár mivel hatalmas országról van szó, csak „szeleteket” tudtunk megcsodálni. Megszálltunk Isztambulban, itt 2 napot töltöttünk, nagyon kevés volt, aztán autóztunk tovább, ami azt jelentette, hogy bárhol megállhattunk, s ez mégiscsak jó volt, mert így közel kerültünk a végtelenül barátságos török emberekhez. Az út menti kicsi éttermekben ettünk. A szőlőlugasok alatt kis padokon ülve teáztunk, békében, nyugalomban. Mindenhol beszélgettünk – angolul lehetett kommunikálni –, de ahol nem, ott is megértettük egymást. Aztán mentünk tovább. Ezeket az út menti teázókat a szívünkbe zártuk, s a szívünkben vittük tovább.

Edirne különösen emlékezetes maradt. Egy kempingben kis faházakban szálltunk meg. A gyerekek nagyon boldogan vették birtokba. Egyébként ők az egész utat nagyon élvezték. Úgy gondoltam, hogy készítek valami egyszerű vacsit. Volt nálunk turistafőző, úgyhogy zöldpaprikás tojásrántottát sütöttem, mellé saláta volt. Igen gyorsan odajött két török fiatalember, ottani dolgozók, úgyhogy lett társaságunk, együtt vacsoráztunk, közvetlen barátsággal. Majd azután ők hozták a finom teát. Igazán felejthetetlen estét töltöttünk velük.

Elértük az iraki határt, ahol mindent ki kellett pakolnunk egy hosszú padra, s tételes vámvizsgálat következett, hisz a célország Irak volt. Időbe telt, mire mindent visszapakolhattunk, de ilyesmiért sose morgolódtunk, hisz ez a biztonságot szolgálja minden országban. Az első pihenő Irakban Mosul városa volt. Inkább kényszerpihenő volt ez, mivel a tetőcsomagtartó eltörött. Mi hotelba mentünk, Omar meg a szervizbe. Estére készen lett, de csak másnap indultunk tovább. Következett Erbil, újabb pihenő, majd autóztunk tovább Bagdad felé.

Amíg Constantine-ben voltunk, lakásunkat a sógornőmék felügyelték, így vissza tudtunk oda menni. A rokonság nagyon örült nekünk, de sajnos anyósom már nagyon beteg volt, ez elszomorított. Nagyon szerettem volna rajta segíteni, de sajnos nem lehetett. Úgy gondoltam, ez igazságtalan, egy ilyen végtelenül jó ember nem mehet el, neki még élnie kell. Szerettem volna, ha hozzánk jön, hogy segíthessünk neki, de ő nem akart a terhünkre lenni. Nehéz könnyek és meghatottság nélkül írni drága anyósomról. Anyám helyett anyám volt ő nekem. Nem lehetett megmenteni, Allah magához szólította. Omar nem engedte meg, hogy a temetésen ott legyek (3 nap volt), mert tudta, hogy mennyire kötődöm hozzá. Így is lebetegedtem. Soha nem felejtem el az arab anyósomat, aki nagyon értékes ember volt, a családból ő és a sógornőm álltak hozzám legközelebb.

A háború közbeszól

Omar visszakapta az állását, de az iskolával már nem volt ilyen szerencsénk. A gyerekek francia iskolája bezárt, meg egy másik is, egyébként is sok minden megváltozott, valami nyugtalanság érződött a levegőben. Az üzletek is üresebbek voltak, a Tigris-part is kihaltabb, innen-onnan hírek jöttek egy esetleges háborúról Iránnal. Omarral megbeszéltük a kilátásainkat. Egy háborúnak nem tehetjük ki a gyerekeket. Beszéltünk budapesti barátainkkal, mert úgy döntöttünk, hogy visszatelepülünk Magyarországra. Ehhez lakás kellett. Omarral úgy határoztunk, hogy a gyerekek és én előremegyünk repülővel, elrendezzük a lakhatást, míg ő Bagdadban teszi, amit tennie kell, s utánunk repül. Csakhogy Bagdadban egyre rosszabb lett a helyzet, s bizony kitört az Irak-iráni háború, ami a határok lezárását is jelentette.

Omar nem kapott engedélyt a kiutazásra. Ismét egy újabb sokkhatás. Akkor most mi lesz? Hogyan tovább? Telefonon tudtunk beszélni, ennyi. Nekem lépnem kellett, minél előbb munkát kellett találnom, a gyerekeket pedig iskolába íratni. A család tehát szétszakadt. Háborús országból még pénzt küldeni sem volt egyszerű, egyszer sikerült, de utána már nem. A 2 gyereket innentől nekem kellett eltartanom, ezért mellékállást is vállaltam. Eltelt 10 hónap, és én engedélyt kértem, hogy Bagdadba utazhassak. Megkaptam, így egy hónapot Omarral tudtam tölteni. De egy hónap nagyon kevés, közben a háború kiszélesedett, és én a következő évben is kiutaztam. Akkorra már a reptér is kapott találatot, drótkerítések között araszoltam a kijáratig. Hogy féltem-e? Nem. Próbáltuk valahogy a házasságunkat megmenteni. Volt még egy harmadik kiutazásom is, miközben az ország háborúban állt. Nem kockáztathattam tovább, mert mi lesz akkor a gyerekekkel? Ezt mindketten beláttuk, és Omar azzal állt elő, hogy tudja: ez így nem mehet tovább.

Ott nincs olyan, hogy együttélés vagy együtt járás, ott házasság van, az a törvényesen elfogadott. Azt kérte, hogy egyezzek bele, hogy megnősüljön. Erről most írni könnyebb, mint akkor meghallani. Mit tudtunk volna tenni? Természetesen el kellett válnunk, bár Omarnak lehetett volna mellettem több felesége is, bár ez eddig fel sem merült. Milyen is az élet? Mennyi mindenen átküzdöttük magunkat, s akkor egy háború áll közénk. Sajnos nem tudok vidámabb befejezést, bennünket a háború szakított szét.

Omar megnősült, én nem mentem férjhez, a gyerekek diplomát szereztek, mindketten külföldön élnek.

Hogy mit is tudnék mondani azoknak, akik most készülnek „vegyes” házasságot kötni? Én ilyen házasságban éltem, ebben van tapasztalatom, ebben tudok hiteles lenni, de még így is nehéz véleményt mondani, konklúziót levonni, mert minden ember egyéniség, s mindenkinél más a tűréshatár. Megpróbálom a majdnem lehetetlent, pontokba szedni:

1. A legfontosabb az érzelmi kötödés, mindkét fél részéről.
2. A leendő feleség legyen szűz, mert ez nagy érték, és a továbbiakban is tiszteletet parancsoló.
3. Feminista gondolkodású nő (én nem vagyok az) meg se próbáljon vegyes házasságot kötni, ő fogja húzni a rövidebbet.
4. Ha az európai feleség megy ki a leendő férje hazájába, az európai gondolkodásmódját felejtse el, akkor könnyebb lesz a beilleszkedése.
5. Rendelkeznie kell empátiával.
6. Az európai feleség ne próbálja a családot, rokonságot, „európaivá” formálni. Ez hiba lenne, hisz soha nem szabad elfelejteni, hogy mi ott mindig „vendégek” leszünk. Hiba lenne azt elvárni, hogy ők alkalmazkodjanak hozzánk. Mindenkor tiszteletben kell tartani az adott ország törvényeit, ne higgyük, hogy azok ránk nem vonatkoznak. Mindenkor tiszteletben kell tartani a vallást, tekintettel az ünnepekre is, pl. ramadán alatt nagy bűn, nagy tiszteletlenség nyilvánosan enni-inni, ugyanezt a vallásos családtagok előtt se tegyük. Az öltözködési szabályokat is illik betartani, vannak Iraknál zártabb országok is.
7. Vegyes házasságot csak akkor kössünk, ha van elég türelmünk, van bennünk megértés, elfogadás. Ha ezekkel rendelkezünk, akkor nagyon boldogok lehetünk, hisz a férjünk akkor maximálisan tisztelni fog bennünket, s a családját mindig védelmezni fogja.
8. Fontos az anyóssal, apóssal jó viszonyt ápolni.

Azt hiszem, sok újat nem írtam, hisz pár dologtól eltekintve ez nem csak a vegyes házasságokra érvényes.

Hogy miben lettem több ebben a házasságban? Nagyon sok mindenben. Megtanultam türelmet gyakorolni, sokkal elfogadóbb lettem, tudok más emberek problémájával azonosulni. Azzal, hogy megismertem más kultúrájú, más vallású embereket, kitágult a látóköröm. Nem beszélve arról a sok csodás élményről, amelyet az utazásoktól kaptam. Kinyílt a világ előttem. A mérleg tehát pozitív…

Zizi nagyon várja a kérdéseiteket is – bátran írjatok kommentben, vagy ha diszkrécióra van szükségetek, a levelet küldjétek el a tusarok@turkinfo.hu e-mail címre, amit továbbítunk neki.